Egy papírkutya kalandjai a valóságban

szerző
Totth Benedek
publikálva
2017. okt. 19., 10:40
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Totth Benedek írása.

Azzal akartam kezdeni, hogy nem értek semmihez, de rájöttem, hogy ennél is nagyobb a baj, mert nem vagyok elég bátor. Legfeljebb papíron. Nehezen akart megszületni ez a személyes történet a civilekről. Bemelegítésként napokig azon pörögtem, hogy mi az a civilség, de nem nagyon jutottam tovább a szokásos közhelyeknél. Talán mert ennyire egyértelmű ez a dolog, talán mert ezt mindenki tudja. De hogyan tegyek személyessé valamit – igazából bármit –, ha az elmúlt tizenöt évben gyakorlatilag alig hagytam el a helyet, ahol lakom. Aztán valahogy bevillant egy régi történet, ami mintha nem is velem történt volna. Vagy ha igen, akkor is az előző életemben.

Egy év bölcsészkedés után egy nyáron segédápolóként dolgoztam egy zárt osztályon. Ez az egyszerű kijelentés három sűrű hónapot takar, sokkoló, megrázó és felemelő élményeket. Mintha egy hatalmas adag valóságot fecskendeztek volna a vénámba. Az egyetemről ugyanezt nem igazán lehet elmondani. Nem egészen világos, miért vállaltam el ezt a munkát. Mondhatnám, hogy fiatal voltam, kellett a pénz, de talán inkább a kalandvágy motivált. Kijózanító volt az egyetemi szemináriumok és előadások sokszor bágyasztó levegője után nyakig gázolni a magyar egészségügy egyik legsötétebb bugyrában. Félreértés ne essék, szerettem egyetemre járni, de akkor értettem meg, hogy valahol ez egy eszképista luxus.

Éles váltás volt, de ha van időm, akkor sem tudtam volna fel- vagy akárcsak rákészülni arra, ami odabent, a zárton várt. A szürreális élményt nemcsak az ápoltak garantálták, hanem az ápolószemélyzet, az orvosok, a látogatók. Az első néhány napban rendesen be voltam szarva, őszintén bevallom, de már nem lehetett megfutamodni. Egy-két hét alatt belerázódtam a munkába, ha beléptem az ajtón, más tudatállapotba kerültem, így próbáltam védekezni, így volt a legkönnyebb elviselni az ingereket, és megoldani a viszonylag sűrűn adódó vészhelyzeteket. Rutinná váltak olyan dolgok is, amiket korábban elképzelni sem tudtam.

Nem voltak kerek történetek, csak rövid jeleneteket, mondatokat tudok felidézni. Lajos bácsi, a nyugdíjas kőműves, figyelmeztet, vigyázzak, nehogy rám dőljön a folyosón felállított képzeletbeli állvány, aztán megkínál egy képzeletbeli sörrel. Béla bácsi, a nyugalmazott tsz-elnök, aki minden alkalommal, amikor meglát, elmondja, hogy ha kibeleznénk egy szarvast, csurom vér lenne minden. Ha tehettem, meghallgattam ezeket a sztorikat, de kevés idő volt beszélgetni. Egy-egy cigiszünet.

A nagy hajtásban nem vettem észre, mennyi energiát emészt fel ez az egész, és a végén össze is omlottam kicsit. Még szerencse, hogy akkor már véget ért a nyár, és megengedhettem magamnak, hogy összeomoljak kicsit. Nem tudom, kit sajnáltam. Valószínűleg azt a hülye gyereket, aki bevállalta nyári munkának, hogy segédápoló lesz a zárt osztályon. Visszakullogtam az egyetemre, és közben azt gondoltam, már nem ugyanaz vagyok, és egy darabig nagyon máshogy néztem mindenre és mindenkire, akinek normális élete van. A hétköznapok súlytalanná váltak.

Ez nagyjából húsz éve történt, néha úgy érzem, azóta sem csináltam semmi hasznosat. Többnyire otthon ülök – a négy fal között –, és társadalmi szempontból felesleges dolgokkal töltöm az időmet. Történeteket találok ki. Jobb napokon elhiszem, hogy ezzel ártok a legkevesebbet embertársaimnak, de többnyire azért mégis az értelmetlenség kerül ki győztesen a küzdelemből. Boldog vesztes lettem.

De voltak a zárt osztályon olyan kollégák, ápolók, nővérek, akik velem ellentétben nem csináltak mást egész életükben, csak betegeket gondoztak. Kimosták a szarból, aki összecsinálta magát, megetették, aki nem tudta felemelni a kanalat, kimosták a gyomrát az öngyilkosjelölteknek. Mindezt nem egy civil szervezet tagjaiként tették, hanem egy lassan szétrohadó kórházban, nekem valahol mégis az jelenti a civilséget, amit ők csináltak. Hogy a nem kifejezetten ideális körülmények meg a semmire sem elég fizetés ellenére mindennap bementek a zárt osztályra, hogy segítsenek valakin, aki még nagyobb szarban van.

Azzal kezdtem, hogy mielőtt ez a személyes történet megtalált, bemelegítésként napokig a civilség lényegén agyaltam. Sok eredeti felismeréssel nem lettem gazdagabb, de azt talán újra megerősítettem magamban, hogy bárki bárhol lehet civil. Még otthon, a négy fal között is. Aztán lehet, hogy egyszer megint összeszedem a bátorságom, és nekimegyek a valóságnak.

false

 

Fotó: MTI

___

Az írókat viszonylag nagy figyelem övezi, nyilatkoznak, kíváncsiak a véleményükre, megnyilvánulásaik gyakran komoly visszhangra találnak a médiában – miközben a civil szervezetek képviselői és az általuk elvégzett munka majdhogynem láthatatlan. A magunk eszközeivel szeretnénk tenni azért, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet. Ezért jött létre a Civilekről írók oldal, ahol magyar írók, költők teszik közzé személyes élményeiket, történeteiket, gondolataikat a civil társadalommal, a civilség fogalmával kapcsolatban. A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.

szerző
Totth Benedek
publikálva
2017. okt. 19., 10:40
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 rworse
    rworse
    2017. október 20., péntek 11:41
    "Mindezt nem egy civil szervezet tagjaiként tették, hanem egy lassan szétrohadó kórházban, nekem valahol mégis az jelenti a civilséget, amit ők csináltak. Hogy a nem kifejezetten ideális körülmények meg a semmire sem elég fizetés ellenére mindennap bementek a zárt osztályra, hogy segítsenek valakin, aki még nagyobb szarban van."

    Ez valóban fontos civilség, hogy sok-sok ember hivatástudatból végez nap mint nap olyan munkát, amit valakinek meg kell csinálni, de más nem vállalja el.

Komment írásához