„Adja át szívélyes üdvözletemet Orbán Viktornak” - Aki Kaurismäki filmrendező

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/36. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A filmrendezéssel azóta felhagyó finn fenoménnal a Berlinálén találkoztunk, ahol egykedvű derűvel mesélt az italhoz, a régi autókhoz, a színészekhez és a szusihoz fűződő viszonyáról, valamint új filmjéről, a csütörtöktől végre nálunk is látható A remény másik oldaláról.

Magyar Narancs: Úgy nyilatkozott, hogy a filmjei egyik felét részegen, a másik felét józanul forgatta. A remény másik oldala melyik kategóriába esik?

Aki Kaurismäki: Ezt józanul csináltam.

MN: De miért?

AK: Részegen nem lehet írni. Ezt William Faulkner mondta. Részegen nem lehet vágni. Ezt meg én mondom. Sosem vágok részegen. A technikai dolgokat mind józanul csinálom. A rendezés az más. Rendezni tudok részegen és józanul is. De nem lehet megállni félúton: félrészegen nem lehet rendezni, ahhoz teljesen le kell részegedni. Nehéz ügy, mert ez esetben viszont folyamatosan tartani kell az alkoholszintet. A leg­őrültebb filmjeimet teljesen józanul rendeztem, a legnyugisabbakat, a legrealistább filmjeimet viszont részegen csináltam. A fene sem érti.

MN: Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy A remény másik oldalát miért csinálta józanul.

AK: Mert minden áldott nap 70 kilométert kellett vezetnem, hogy hazaérjek.

MN: A film főszereplője egy Finnországba érkező aleppói menekült, aki a hatóságoknak elmeséli többek közt azt, hogy a magyar határnál rendőrök teperték le és csukták börtönbe.

AK: Ezt a jelenetet akkor írtam, amikor Magyarország épp bevezette a határzárat. Mi itt Európában mindannyian szégyellhetjük magunkat. Amikor ezt mondom, természetesen magamat is beleértem. A filmben Finnország egy kegyetlen helyként jelenik meg. Finnországot sokkolta, amikor egyszerre 30 ezer menekült érkezett, de kellemes meglepetésként ért, hogy az emberek rendesen viselkedtek. Ők jól vizsgáztak, csak a kormány nem bírt rendesen viselkedni. Törvényeket hoztak, hogy kidobhassák a menekülteket. Orbán Viktorhoz még nem hasonlítanám őket, de azért nem jártak messze tőle. Adja át szívélyes üdvözletemet Orbán Viktornak.

MN: Mi lesz, ha, ne adj’ isten, Oscarra jelölik a filmjét, elmegy a díjkiosztóra?

AK: Nem fordulhat elő, mert már azt sem engedem meg, hogy Finnország az én filmemet jelölje. Van már nekem épp elég díjam, nem érdekelnek ezek a dolgok. Én vagyok az egyetlen ember a filmtörténetben, aki zsinórban háromszor visszautasította a jelölést.

MN: Nem utálják ezért a finnek?

AK: Minden kis ország szeretne valami győzelmet, legyen az foci, film vagy magasugrás. Utálni nem utálnak érte, inkább csak nem értenek. De ez rendben van így, mert sokszor én sem értem magamat. Ez így igazságos, ahogy azt Barbara Stanwyck mondta egy filmjében.

false

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

MN: Portugáliában tölti az év jó részét. Jobb ott az élet, mint Finnországban?

AK: Hiába élek ott, saját magam elől így sem tudok megszökni. De Portugáliában legalább több a fény. Lehet, hogy egy eszkimó veszett el bennem, de egy olyan eszkimó, aki nem bírja a finn telet. A hideg még csak elmegy, de a sötétséget nem állhatom. Az elmúlt 30 évet sötét vágószobákban töltöttem, épp elég volt. És Finnországban minden olyan rettenetesen komolyan van véve. Portugáliában kevesebb a komolyság. Képzelje, ott úgy is rá lehet köszönni a másik emberre egy egyszerű hellóval, hogy a mögött nincs ott a világ minden komolysága.

MN: A bor is jobb ott.

AK: Finnországnak nincs is bora. Túl hideg van ahhoz. Önöknek ott a tokaji, nekünk az sincsen. Ha Finnországban nagyon igyekszel, évente akár egy liter bort is meg tudsz termelni. Portugáliában nekem évi száz liter is összejön.

MN: Árulja is a borát?

AK: Nem, mert az illegális. De termelek, mert a házzal, amit vagy harminc éve vettem, ez is járt. Felelősnek érzem magam, nem hagyhatom abba.

MN: Lehet, hogy a portugál napfény teszi, de az évek múlásával mintha megenyhült volna a szereplőivel szemben.

AK: Szentimentális férfi vagyok. Azt hiszem, hat olyan filmet csináltam, amiben kinyírtam a főszereplőt. De ma már képtelen lennék erre. Túlságosan megszeretem a főszereplőimet. És a közönséget sem akarom elszomorítani. Nem szeretem a szomorú közönséget. Van, hogy a forgatókönyvben még meghal a főszereplőm, de a forgatáson már életben hagyom.

MN: Az e-cigarettájából úgy tűnik, felhagyott a dohányzással. Ez a váltás meglátszik az életművén?

AK: Nem hagytam fel vele, csak áttértem egy másik formátumra. Három doboz cigi minden áldott nap, negyven éven át, ez eléggé megnehezítette a légzést. Ez még egy olyan embernek is sok volt, mint én. A Colt volt a leg­olcsóbb cigi, diákként erre szoktam rá, ez lett a márkám, némi Camellel kiegészítve. Mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy ne kövesse el ugyanezt a hibát, ne szívjon negyven éven át három dobozzal. Ámbár így legalább én vagyok az élő példa rá, hogy nem fiatalon patkol el tőle az ember.

MN: Mit mondott a színészei­nek, amikor…

AK: …sosem mondok én semmit, sosem beszélek a színészeimmel. De tényleg, sosem beszélek velük. Viccelődünk, hülyéskedünk, ellazulunk, ezt csináljuk, azt csináljuk, de rendezni sosem rendezem őket. Annál jobban tisztelem őket. Azzal vagyok a segítségükre, hogy megírom a forgatókönyvet. Az rendszerint segít. Aztán felvétel. Felveszem egyszer a jelenetet, legrosszabb esetben kétszer, de úgyis az elsőt használom. Ha nem így csinálnám, ötvenszer kéne újravennem a jelenetet. Arra nem telik, és időm sincs annyi. A jó színészt nem kell rendezni, minek. A filmkészítés nem nagy ügy; kiválasztod a megfelelő színészt, leteszed a kamerát egy pontra, és kész.

MN: Hitchcock szerint a színészekkel úgy kell bánni, mint egy marhacsordával.

AK: Hitchcock túl kedves volt. Viccceltem. Tudja, Finnországban a humor nagy ritkaság.

MN: Ismer humoros finneket?

AK: Az egyedüli finn, akinek van humora, a miniszterelnök. És ez nem vicc. De Hitchcock bizonyára csak viccelt. Természetesen mindenkivel emberségesen kell bánni. Hitchcock elsütött egy poént, aztán fél évszázad múlva mindenki ezzel jön, hogy hű, Hitchcock azt mondta, hogy a színész mind marha.

MN: Ha már az állatoknál tartunk: a kutyák iránti vonzalma az új filmjében is tetten érhető. Lehetséges, hogy a kutyákat többre tartja az embereknél?

AK: Azt nem mondanám, hogy jobban szeretem a kutyákat az embereknél, de azt ki merem jelenteni, hogy jobban tisztelem őket az embertársaimnál. Egyszerű oka van ennek: a kutyák őszinték.

MN: Melyik a kedvenc Hitchcockja?

AK: A Szabotázs és az Észak-Északnyugat. A hatvanas években, tízévesen láttam ezeket. Lenyűgöztek.

MN: A mozi halott, 1962-ben távozott az élők sorából. Ezt is ön mondta. Mi történt ’62-ben?

AK: Csak Hollywood múlt ki, nem a mozi. Volt egy-két alak, akik megpróbálták életben tartani, Scorsese, Altman és a hasonlók. De nézzen csak körül, láthatja, hogy Hollywoodnak annyi, kész, meghalt. Vannak jó függetlenek, de a független filmforgalmazás is halott. Én csak tudom, hiszen magam is csináltam. Az olyan forgalmazóknak, amilyen én is voltam, végük. Az utolsó hollywoodi film, amit bírtam, Raoul Walsh filmje volt, a Magas-Sierra (1942-ben mutatták be – a szerk.). Megvan még a mozim Helsinkiben, de csak fesztiválozásra használjuk, filmforgalmazóként levonultam a pályáról.

MN: Egyszerű fizető nézőként mikor járt utoljára moziban?

AK: 1986-ban.

MN: Mit látott?

AK: Eric Rohmer egyik filmjét. A pilóta feleségét. Egészen addig, tíz éven át naponta négy filmet néztem. Mindennap. Három hónapos terveket készítettem előre. A naptáramban minden megnézendő film szerepelt. Aztán ’86 táján én és a feleségem beültünk a Rohmerre. A vetítés alatt azt kérdezi a feleségem, akivel akkor még csak három éve voltam együtt, hogy biztos meg kell ezt nekünk néznünk. Azt feleltem, hogy nem, nem kell. És ezután fel is hagytam az egésszel. Azért azóta is nézek filmeket, de főleg olyanokat, amik időben a Lumière-ékhez vannak közelebb. Visszafelé haladok a történelemben, ezekből tanulok. Nem bánom, hogy a mozizás abbamaradt, ki nem állhatom a popcorn szagát. Vidékre költöztem, ott meg úgysincs mozi. Nyolcvan kilométerre vagyok a legközelebbi mozitól, azt levezetni, utána meg még vissza is, az azért egy komplikált ügy.

MN: Szereti a régi, nagydarab autókat, A remény másik oldalában is szerepel egy csodás modell. Az autókat személyesen castingolja?

AK: Könnyű dolgom volt, mert amit abban a filmben lát, az a saját kocsim. Gondolom, ismeri a klasszikus New York-i sárga taxit. Ez is olyan, csak nem sárga. A limuzin verzió.

MN: Hogy került a tulajdonába?

AK: 1998-ban Helsinki egyik utcájában lettem rá figyelmes. A Juha című némafilmemet forgattam éppen. Azonnal megtetszett, ki is béreltem, hogy a Juhában szerepeltessem. Egy éjszaka azután, miközben forgattunk, nem bírtam tovább, megkérdeztem a tulajt, eladná-e nekem. Igen volt a válasz. Jó, de mennyi? Mondott egy összeget, én meg erre, hogy oké. Olyan ez a kocsi, mint egy vonat.

MN: Sok ilyenje van még otthon?

AK: Őrült gyűjtő vagyok, de mostanában múzeumoknak adogatom az autóimat. Vannak orosz Volgáim, Cadillacjeim, néhány Chevrolet-m, aztán a motorbiciklik… Gondjukat viseltem és egyszerre csak egyet használtam, hogy ezzel is csökkentsem a környezetszennyezést. De rájöttem, hogy ennek így semmi értelme, akkor kezdtem el a múzeumoknak adogatni őket. Ingyen természetesen. Illetve valamit mégiscsak kértem: egy hideg sörben határoztam meg az árukat. A portugál sör, a Super Bock a kedvencem. Meg a Karhu, ami finnül medvét jelent.

MN: Nem csak autókat gyűjt, nagy gombász hírében is áll.

AK: Ha van mit, azt leszedem.

MN: És mit tesz vele?

AK: Megeszem. Ami szárítható, azt megszárítom, de a többség a szószba megy.

MN: A remény másik oldala vendéglátós szereplői hallgatnak a kor szavára, és szusiétteremmé alakítják szerény lebujukat. A szánalmas eredmény mintha azt sugallná, hogy a szusi és ön két külön világ.

AK: Enni nem szeretem, készíteni nem készítem, de a feleségem ért hozzá, ő el is tudja készíteni. A forgatáskor egy Hirohito császár képet is kiakasztottunk a falra, de a japán követség egyik dolgozója, aki szereplőként megfordult a díszletben, közölte velem, hogy ez politikailag inkorrekt, úgyhogy levettem a képet a falról. Máig nem értem, miért lett volna politikailag inkorrekt, de lehet, hogy tényleg az volt.

MN: Szamurájos filmhez nem lenne kedve?

AK: Kuroszava már megcsinálta, amit meg lehetett. Egyszerűbb lenne a teniszről izgalmas filmet készíteni. Gondoljon csak bele, a tenisz játékfilmes ábrázolásánál nincs unalmasabb. Képzelje el, csak ütik a labdát Cinemascope-ban. Ehhez Chaplin kéne. Ahogy Fritz Lang mondta: a Cinemascope jó, ha kígyókat filmez az ember. A kígyók jól mutatnak Cinemascope-ban.

MN: Teniszezik?

AK: Teniszeztem. Fiatal koromban hobbijátékos voltam. Volt is hozzá némi tehetségem, de profi soha nem lehettem volna.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/36. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 6 rworse
    rworse
    2017. szeptember 28., csütörtök 07:27
    Aki magyar, velünk van, aki Kaurismeki, ellenünk!
  2. 5 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. szeptember 27., szerda 19:13
    Finnország nyilvánítsa ki, hogy Kuolalekimukipukki, az Igazi Mikulás MAGYAR!
  3. 4 rworse
    rworse
    2017. szeptember 27., szerda 08:20


    Felszólítom Finnországot, azonnal adja ki Magyarországnak a kamerás gyilkost! - nyilatkozta Ilham Alijev.
  4. 3 trixie
    trixie
    2017. szeptember 26., kedd 22:08
    rworse: Ez fájni fog Finnországnak - nyilatkozta Szíjgyártó Péter.
  5. 2 rworse
    rworse
    2017. szeptember 26., kedd 16:36
    Na csak
  6. 1 rworse
    rworse
    2017. szeptember 26., kedd 13:08
    Na, csaj vigyázzon a Halszagú Rokonság bácsi, mert ha még sokat ironizálgat Kedves Vezetőn, Bonanza Banzai menni Helsinkiba!

Komment írásához