Film

Foggal, örömmel

Jon Turteltaub: Meg – Az őscápa
szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/33. (08. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Gigászoknak kell itt összecsapniuk.

A cápás filmek a biztató kezdetektől (a meglehetősen bénán Cápának fordított Jaws, a még viszonylag fiatal Spielberggel) gyorsan eljutottak a kontárok és az F kategóriás kismesterek kezébe. Ezt követően többnyire mindenki lemondóan legyintett, s a műfaj még a zsánerfilmes univerzumon belül is páriának tűnt.

Az utóbbi évtizedben azonban kitört a reneszánsz, a cápás filmek hihetetlen burjánzásnak indultak, a témák és motívumok köre meghökkentő módon gazdagodott – ki hallott korábban szellemcápáról, mocsári cápáról vagy többfejű cápáról? Nemzeti cápa? Érezhetően a mindenhol elevenen élő nép- és rémmesék logikája ihlette meg az alkotókat, akik eddig öt felülmúlhatatlan epizódban (Sharknado 1–5.) zúdítottak a nyakunkba a tornádók szele által a vízből kiragadott, többek között a kopoltyús légzés logikájának is kacagva fittyet hányó, az égből farkaséhesen lepotyogó bestiákat. Tudjuk, még korunkban is akadnak filmkészítők, akik számára a vércápás téma az önkifejezésre való ürügy lenne – említhetjük A zátony című, közepesen sikerült egzisztencialista alkotást, ám ezt nyugodtan kivehetjük érdeklődésünk fókuszából, hiszen jórészt nem is a cápákról szól. Annál izgalmasabb egy másik tradíció, az óriáscápás filmek sora – ezek a sótlan tudomány szerint rég kihalt, hivatalosan óriásfogú cápának (tudományosan meg Carcharocles megalodonnak) nevezett csúcsragadozó Lázárként megejtett feltámadása előtt tisztelegnek. A csak hiedelmekben élő lényekkel foglalkozó kriptozoológia kedvenc tárgya eddig eleven reliktumként lappangott, világunktól holmi akadályok által elzárva. Ám az oktalan tudósok hübrisze rendre ránk szabadítja a kora pleisztocén óta kissé megéhezett csúcsragadozót: többnyire nem is egyedül, elvégre társaság nélkül unalmas az élet.

A valószínűtlen paleontológiai randevúkból születő „versus” filmek előtt hajt fejet a Meg – Az óriáscápa című friss alkotás; elődeinél jóval nagyobb költségvetésből készült, így egy sokkal hihetőbb, plasztikusabb, életszerűbb szörnyet varázsol elénk, miközben üdvözlendő módon megőrzi az Y kategóriás előfutárok színészválasztási gyakorlatát. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen a romantikus és egyéb kalandfilmek (A nemzet aranya, A varázslótanonc és természetesen az opus magnum: Kicsi kocsi Hollywoodban) rendezőjeként híressé lett Jon Turteltaub tisztában van vele, hogy a néző rangadóra érkezett, kezében tökit-szotyit-popcornt szorongatva, és a megacápafilmek El Clásicója (a Megben többször is megidézett Megacápa az óriáspolip ellen) logikáját követve gigászoknak kell itt összecsapniuk. Ha még volna videóforgalmazás, akkor a filmet Jason Statham a Megalodon ellen címen forgalmaznák, amúgy joggal, hiszen az ezer­arcú brit színművész sokkal technikásabb versenyző, mint Meg némelyik korábbi ellenfele, például a kissé bénán animált Krokoszaurusz.

Ez a mozi kalandot, klausztrofóbiát, rettenetet és csattogó szörnyfogsort prezentál nekünk, ezzel örvendetesen visszaröpít azokba a premodern időkbe, amikor még az emberi faj megérdemelt helyén, a táplálékpiramis alsó grádicsain foglalt helyet. Ráadásul teljesíti azokat a nézői elvárásokat is, hogy a rémnek kellően jó étvággyal kell nassolnia a mellékszereplőkből – a végére, mintegy desszertnek hagyva, a legnagyobb ripacsokat.

A rendező közelmúltbeli interjúiban sokat panaszkodott amiatt, hogy a sajátja helyett egy vértől kevésbé iszamos és gusztustalan halálnemekben szegényebb verzió került a mozikba – legalább lesz miért várni a DVD-kiadást. A sok (nemes és kevésbé nemes forrásokat egyaránt célzó) idézgetés közben azért még a végső változatban is akadnak morbid humorban bővelkedő jelenetek, hiszen filmünk egyfajta fekete komédia, az általában a cápás és konkrétan óriásszörnyes filmek fordulatain élcelődő parafrázis kíván lenni, és ezt a célt végül többé-kevésbé el is éri.

Azt viszont alá kell írnunk, hogy egyetlen kockája sem tudja felülmúlni az abszurd óriás­cápás filmek legnagyobb, egyben ordítva röhögtetős jelenetét – amikor a Megacápa az óriáspolip ellen kockáin a cápa helyből kilométerekre ugrik ki a vízből, hogy kettéharaphasson egy utasszállító repülőt.

Forgalmazza az InterCom

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/33. (08. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 8
    rworse
    2018. szeptember 03., hétfő 21:13
    A tiszapurgáli Meg a málnaszőrt kavarja. Folyton Meg-kavarja.
  2. 7
    tiszapolgári
    2018. szeptember 03., hétfő 11:41
    rworse mindenbe belekeveri a politikát.
  3. 6
    rworse
    2018. szeptember 03., hétfő 09:03
    játékfilmesek
  4. 5
    rworse
    2018. szeptember 03., hétfő 09:01
    3

    A dokuágazat már felismerte, lásd Soros, Brüsszel, ENSZ, IMF, migráncs..., csak a játékfilmedek alszanak.
  5. 4
    tiszapolgári
    2018. szeptember 03., hétfő 07:40
    2

    Meg Ryan Megmentése.
  6. 3
    tiszapolgári
    2018. szeptember 03., hétfő 07:39
    A cápás filmek azokban a tengerparti országokban vonzanak tömegeket, ahol gyakoriak a cápatámadások, és a filmbeli kalandok bárkivel előfordulhatnak. Annak, hogy egy hajdúsági vagy matyóföldi ember a körmét rágja a megacápás filmen, nagyon kicsi az esélye. Jó lenne, ha a filmgyártás odafigyelne erre, és reális veszélyforrásokkal – fekete macska, veszett róka, kullancs – ijesztgetné a magyar embereket.
    Bezzeg Arany János még tudta ezt, és a Toldi olvasóira nem megacápák meg óriáspolipok hozzák rá a frászt, hanem nádi farkasok, megvadult bikák és cseh vitézek.
  7. 2
    rworse
    2018. szeptember 02., 23:47
    Kutyafüle Meg Ryanhez képest.
  8. 1
    tiszapolgári
    2018. szeptember 02., 17:40
    – Mi a címe?
    – Meg.
    – Ki?
    – Nem ki, hanem ez a címe.
    – Ez a címe?
    – Ez.
    – Mi az, hogy Meg?
    – Hát, hogy a végén mindenki Meghal. Mind Megette.
    – Inkább az „Óriáskagyló a gigacsiga ellen”-t nézzük meg, annak legalább van értelme.

Komment írásához