Patyomkin sztriptízzel - Bertrand Tavernier filmrendező

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/31. (08. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A filmtörténésznek sem utolsó filmrendező, Godard és Melville hajdani munkatársa sokat tett azért, hogy a francia film feledésbe merülő szerzői ne süllyedjenek el teljesen, a klasszikusokat pedig ne lepje be végleg a por. A kedvenceinek nemrég egy dokumentumfilmet is szentelt, amely nem mindig fest hízelgő képet a filmtörténet szent teheneiről.

Magyar Narancs: „Rendezőként egy zseni, emberként egy kurva” – Jean Gabin jellemezte így önnek a francia film másik nagy legendáját, Jean Renoirt. Erős szavak. Egyetért velük?

Bertrand Tavernier: Nem az a kérdés, egyetértek-e vagy sem. A lényeg az, hogy Gabin így gondolta. Ez a mondat mindkettőjükről sokat árul el. Rengeteg mindenkit ismertem a film­iparban, olyan dolgokat mondtak el nekem, amiket egyetlen esszében vagy filmtörténeti tanulmányban sem talál meg. Gabinnek bizonyos szempontból igaza volt, amikor kurvának nevezte Renoirt. Mert úgy érezte, és joggal érezhette úgy, hogy Renoir, akit istenként tisztelt, elárulta őt. Amikor a háború után ismét együtt dolgoztak a Mulató a Montmartre-on című filmben, már hiányzott a régi szikra. Udvarias, tisztelettudó együttműködés volt, mindenki profihoz méltón viselkedett, de ez már nem A nagy ábránd vagy az Állat az emberben kettőse volt.

Renoir, Ingrid Bergman, Gabin

Renoir, Ingrid Bergman, Gabin

 

MN: Renoir árulása miben rejlett?

BT: Gabin a háború alatt Hollywoodot is otthagyta, visszavásárolta a szerződését a Universal stúdiótól, csak hogy harcolhasson a nácik ellen (a színész a Szabad Francia Erőkhöz csatlakozott – a szerk.). Harcolt Franciaországban, Olaszországban, egészen Németországig jutott. És akkor ott van Renoir, aki el is mondja Gabinnek, hogy Pétain marsallt támogatja. A nagy rendező lojalitása sűrűn változott. Korábban nagyon közel állt például a kommunista párthoz, de ezt egyrészt később elhallgatta, még Truffaut előtt is, másrészt, bár ő maga nem lépett be a pártba, azért az asszisztensét, Jacques Beckert nyomatékosan megkérte, hogy váltsa ki a párttagkönyvet. Ettől persze még nem gondolok mást a filmjeiről: nagyszerű filmeket csinált. Viszont teljes szívemből megvetem azokat, akik, miközben morális alapon elítélnek valakit, mert az illető valami megengedhetetlent tett vagy mondott, mások esetében nem hajlandók ugyanezt a mércét alkalmazni. Ott vannak Renoir levelei, ’84 óta publikusak, de mintha senki sem merte volna leírni, hogy gyalázatos leveleket írt a Vichy-kormány egyik nagyon jobboldali, nagyon antiszemita emberének. Mintha a konszenzus az lett volna, hogy Renoir az isten, és az isten érinthetetlen. Jellegzetesen francia dolog ez. Mindenki követhet el hibákat, de ettől még csinálhat nagyszerű filmeket. Amikor Claude Autant-Lara filmrendező az utolsó filmje után vagy 15 évvel antiszemita kijelentéseket tett (a Nemzeti Front képviselőjeként, 1989-ben – a szerk.), nagyon kemény bírálatokat kapott. Nem tetszett, hogy ugyanazok, akik őt bírálták, egy szót sem ejtettek Renoirról, aki ugyanazt tette, csakhogy a háború alatt, a zsidók deportálása idején. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy ha elítéljük Autant-Larát, és ítéljük el, akkor ítéljük el Renoirt is.

Állat az emberben: Gabin és Renoir

Állat az emberben: Gabin és Renoir

 

MN: Gabinnel többször is volt alkalma beszélgetni. Mit tudott meg még tőle?

BT: Három-négyszer találkoztunk, imádott sztorizni, el sem akart engedni. Sokat beszélt a kedvenc rendezőiről; arról, hogy mindezek dacára mennyire szerette Renoirt. És Julien Duvivier-ért is odavolt.

MN: Míg Renoir az utókor szemében isteni rangra emelkedett, az asszisztenséből lett nagyszerű filmrendezőt, Jacques Beckert vagy például Julien Duvivier-t jobbára elfelejtették.

BT: Becker (leghíresebb filmje az Aranysisak – a szerk.) nagyon fiatalon halt meg, nem maradt ideje rá, hogy bölcs kommentárokkal lássa el a saját életművét. Renoir az élete utolsó 25 évében mást sem csinált, mint a saját filmjeit kommentálta. Interjúkat adott, egyetemeken lépett fel, ápolta a munkásságát. Becker után egyetlen nyúlfarknyi interjú maradt csak, meghalt, mielőtt még divatba jött az interjúkultúra. A másik „baj” Beckerrel, hogy nehéz lenne egyetlen kategóriát ráhúzni a filmjeire. Ugyanaz történt vele, mint az angol Michael Powell-lel – sok-sok évnek kellett eltelnie, míg elkezdték komolyan venni. De Powellnek legalább volt ideje, hogy megírja a memoárját, és maga kommentálhassa a műveit. Beckernek ez sem adatott meg. Duvivier (Az alvilág királya és a Pánik rendezője – a szerk.) pedig szinte betegesen félénk volt. Szöges ellentéte Renoir­nak. Ha a forgatásra újságíró látogatott, Duvivier-ben megfagyott a szó. Magába forduló, zsörtölődő természet volt. Egyszer, egy forgatáson kérdezni mertem tőle valamit, hogy kedves mester, mit miért csinál, mire válaszul rám förmedt és odabökte: miért ne csinálnám! A filmjei tele vannak hozzá hasonló, félénk alakokkal. Renoir viszont maga volt a szívélyes vendéglátó, aki lapogatta a válladat és elmondott minden jónak.

Montparnasse 19: Jacques Becker és Gérard Philipe

Montparnasse 19: Jacques Becker és Gérard Philipe

 

MN: És Marcel Carné-t hogyan emlegette Gabin? Az ön dokumentumfilmje (Voyage à travers le cinéma français – a szerk.) mintha azt sugallná, hogy Carné, akinek Gabin a Ködös utakat és a Mire megvirradot köszönheti, korántsem volt az a zseni, akinek az utókor számon tartja.

Trauner díszlete

Trauner díszlete

 

BT: Gabin nemes egyszerűséggel csak úgy emlegette Carnét, hogy a kölyök. Azt el kell ismerni, hogy Carné nem nagyon konyított a forgatókönyvekhez, és nem volt érzéke a színészekhez sem. Két forgatókönyvírója – Jacques Prévert és Henri Jeanson – is erről tanúskodik, és hajlok rá, hogy igazuk van. De, és ez egy lényeges de, amit egyikőjük sem látott, hogy Carné milyen mesterien bánt a rendelkezésére álló terekkel. Egy egyszerű lépcsőházi jelenetet is meg tudott tölteni stílussal, feszültséggel. Jó példa erre a Mire megvirrad. És Carné keményen állta a producerek rohamát. Gabin a filmben az ötödik emeleten barikádozza el magát – ha Carné a producerekre és nem a díszlettervezőjére, Alexandre Traunerre (Trauner Sándorra) hallgat, Gabin hamar a költségkímélőbb első emeleten találja magát. De Carné nem tágított, tudta, mit ad a filmnek az a négy emelet különbség. Ki sem szállt a daruból, pedig a daruzás drága és fárasztó játék, egy lusta rendező engedett volna a producereknek és a saját kényelmének. De nem Carné, ő sziklaszilárdan ragaszkodott az elképzelései­hez. A Szerelmek városa nyitójelenetének forgatása is nagy ütközet volt: a producerek sokallták a hintókat, a statisztákat, tulajdonképpen mindent sokalltak, még az utca hosszát is, de Carné jottányit sem engedett. Ez is egy nagy rendezői erény.

MN: A francia film történetéről forgatott filmjében a korai moziélményeiről is megtudhatunk részleteket. Úgy tűnik, nem csak a filmek vonzották a moziba…

Tarantino és Tavernier

Tarantino és Tavernier

 

BT: Én még olyan mozikba jártam gyerekként, ahol sztriptíz is volt. Nem teljesen vetkőztek le a lányok, valami azért takarta őket, de nem sok. A vetkőzés után jött a híradó, majd a film. Lyonban voltam gyerek, ebben a nagyon is katolikus városban a mozis sztriptíz még tovább is kitartott, mint Párizsban. Képzelje csak el a Patyomkint sztriptízzel! Erotika és forradalom – a nyerő páros. Ma sokat panaszkodunk, hogy egyre kevesebben járnak moziba. Lehet, hogy a vetkőzést kéne visszahozni. Ott van Scorsese vallásos új filmje, a Némaság; fel lehetne dobni egy kis sztriptízzel!

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/31. (08. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához