„Amikor már Albánia is elhúzott mellettünk”

szerző
Keller-Alánt Ákos
publikálva
2016/15. (04. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Országgyűlés már áprilisban szavaz a jövő évi költségvetésről, és pár év múlva jöhet a hiány nélküli, „nullás” büdzsé. Az intézkedések célja a piac megnyugtatása lenne, ám a bejelentések csak növelik a bizonytalanságot, további károkat okozva a gazdaságnak.

Magyar Narancs: A 2010 utáni költségvetések milyen gazdaságpolitika képét rajzolják ki?

Baksa Dániel: Míg Európa és a fejlett országok kormányai a válság hatását a kormányzati költekezés felpörgetésével próbálták enyhíteni, addig Magyarországon a korábbi évek laza költségvetési politikája miatt komoly társadalmi és gazdasági költséggel járó megszorításokat kellett végrehajtani ebben az időszakban. A Fidesz ezért valóban nehéz helyzetet örökölt meg 2010-ben. Azóta a gazdaság elkezdett magához térni, de az elmúlt évek költségvetései alapján néhány aggasztó folyamat kezd kirajzolódni. Az látszik például, hogy a kormány egyre kevesebbet költ oktatásra vagy egészségügyre. A magánpénztárak megszüntetésével a nyugdíjrendszerben ismét az állami finanszírozás a meghatározó, így folyamatosan nőnek a nyugdíjkiadások. A szociális segélyezést felváltotta az egyre növekvő közmunka-program. A családtámogatás rendszere összemosódott az adórendszerrel, alacsony jövedelmű háztartások esnek el pénzbeli támogatásoktól, a rászorultsági elv pedig hiányzik a mai szociálpolitikából. Emellett az is látszik, hogy az állam önmagára egyre többet költ, a bürokráciacsökkentő programok eddig nem jártak sikerrel. Összességében egy nagyon furcsa, és optimálisnak semmiképp sem nevezhető gazdaságpolitika ez.

MN: Az átmenetinek hirdetett válságadók mennyire váltak szerves részeivé a költségvetésnek?

false

 

Fotó: Németh Dániel

BD: A különadók ma már 400 milliárd forintnyi bevételt jelentenek az államkasszának, ez több mint a GDP egy százaléka. Ekkora pénzről egyik kormány sem tudna könnyen lemondani. Ha a kormány belátná egyszer, hogy a növekedés szempontjából káros, hogy válság­adókkal operál és azokat megszüntetné, akkor valahogyan pótolni kellene a kieső milliárdokat, vagy a kiadásokat kéne lefaragni, de ez a jelenlegi helyzetben nehéz feladat lenne, hiszen már így is elég feszített a költségvetés.

MN: Mekkora mozgástér van mégis a költségvetésben? 2018-ban számíthatunk arra, hogy ismét választási költségvetése lesz az országnak?

BD: Korábban ha közeledtek a választások, tudni lehetett, hogy a kormány ad valamit a választóknak, és elengedi a hiányt. 2010-ben azonban a válság kellős közepén voltunk, így erre nem volt lehetőség, ahogyan 2014-ben sem történt jelentős lazítás. Még ha egy kicsit próbálkozott is ezzel a kormány: így lehetőség volt olyan szimbolikus döntésekre, mint például a pedagógusok béremelése – bár az inkább tekinthető bérkorrekciónak, mert előtte utoljára 2003-ban nyúltak hozzá a tanárok béréhez. A nagy csodafegyver a rezsicsökkentés volt, ami úgy hagyott pénzt a lakosságnál, hogy az államnak egy fillérjébe sem került. És persze ott volt a rengeteg európai uniós támogatás. Várhatóan 2018-ban is az uniós pénzek kifizetését akarja felpörgetni a kormány, más jelentős forrás egyszerűen nincsen. Ám az uniós programok kifutásával a gazdasági növekedés lassul, bérfeszültségek és finanszírozási problémák vannak az egészségügyben és a szociális szférában, az oktatás átalakítása kudarcosnak tűnik. Ha ezek a feszültségek felszínre törnek, akkor szükség lesz arra, hogy lépjenek valamit. Csakhogy alig van mozgástér a költségvetésben. A kormány igyekszik alacsonyan tartani a költségvetés hiányát, számukra ez maradt az egyetlen igazodási pont és fontos üzenet kifele is, de ez azt is jelenti, hogy folyamatosan nyomás alatt kell tartania a gazdaságot és az ellátórendszereket.

MN: A kormány által meghirdetett hiány nélküli, „nullás” költségvetésnek van-e közgazdasági értelme?

BD: Ha egy kormány szigorúan akar gazdálkodni, az alapvetően jó dolog, annak előnyei több év alatt megtérülnek. Alacsony hiány mellett csökken az államadósság, mérséklődnek a kamatkiadások, javul az ország pénzügyi stabilitása, és mindez végső soron képes támogatni a gazdaság növekedését. A kérdés tehát nem az, hogy van-e értelme egy nullás költségvetésnek. A deficit a korábbi évekhez képest most is alacsony (tavaly a GDP 1,9 százaléka volt a költségvetés hiánya – K-A. Á.), de a büdzsé önmagától nem fog nulla hiánnyal záródni, valamilyen intézkedéscsomagra szükség lesz. És ez a valódi kérdés, hogy milyen eszközökkel éri el a kormány, hogy ne legyen hiánya a költségvetésnek. Az elmúlt évek tapasztalatai nem azt mutatják, hogy a kormány gazdaságpolitikai magatartása követne valamilyen szabályszerűséget, ezért egy ilyen bejelentés automatikusan növeli a bizonytalanságot. Az első erre vonatkozó hírek után a gazdasági szereplők egyből elkezdtek találgatni, hogy akkor mi is következhet? A személyi jövedelem­adóról többször kijelentette a kormány, hogy tovább akarja csökkenteni, az áfa további emelésének politikai kockázata és külső korlátai vannak, ahogy annak is, hogy a szociális ki­adásokat tovább mérsékeljék. Így felvetődhet sokakban a kérdés, hogy akkor ismét bevezetnek egy különadót vagy egy újabb unortodox lépés van a kormány tarsolyában? A kiszámíthatatlanságból fakadó bizonytalanság árt a gazdasági növekedésnek. Ezért lehet az, hogy Varga Mihály utóbb már próbálta enyhíteni e kijelentés súlyát. A nemzetgazdasági miniszter arról beszélt, hogy a nullás költségvetés valójában nem is hiány nélküli költségvetés, hanem a működési kiadásokat zárják majd nullával, míg a fejlesztésekre szánt kiadásoknál továbbra is lehet hiány. Ez a kijelentés viszont statisztikailag nehezen értelmezhető. A költségvetés kiadási oldalán ugyan el lehet különíteni a működési költségeket és a fejlesztésre szánt ráfordításokat, de a bevételi oldalon erre nincs lehetőség. Nem lehet például megmondani, hogy az áfát azért szedték be, hogy abból az orvosok bérét fizessék ki, vagy abból egy új utat építenének. A költségvetés viszonylag zárt statisztikai fogalomrendszerében nagyon nehéz értelmezni a nemzetgazdasági miniszter szavait, ezért inkább kommunikációs fogásnak vélem ezeket.

MN: A tavaly év végén bejelentett családi otthonteremtési kedvezmény (csok) milyen kiadásokkal jár?

BD: A Költségvetési Felelősségi Intézet számításai szerint az első két évben 50-50 milliárdos terhet jelenthet a lakástámogatás, ez később – ha a tervek szerint beindul a program – akár évi 100 milliárdos tétel is lehet, az intézkedés 4 év alatt összesen egy százalékkal növelheti a GDP-t. A csok költségvetésre gyakorolt hatása alapvetően azon múlik, hogy hány lakás épül meg. Azt mindenképp el kellene kerülni, hogy a 2002-es kamattámogatott hitelek története megismétlődjék: az állami kamattámogatás 2004–2006-ra már komoly költségvetési terhet jelentett, és azt a problémát a következő kormánynak kellett megoldani. A csok alapvető célja a fiatal családok ingatlanhoz jutásának támogatása, a gyerekvállalás ösztönzése. Ezzel nincs baj, ismerve a hazai demográfiai folyamatokat. Ám kérdés, hogy ez az intézkedés valóban ösztönzőleg hat vagy csak annyit ér el, hogy a párok előbbre hozzák az egyébként is betervezett gyerekvállalást. Rá­adásul ez sem direkt transzfer, és a csok piactorzító hatása pont azokat hozza nehéz helyzetbe, akiknek segíteni akar. A 10+10 milliós támogatásbejelentés hatására egyből megugrott az érintett lakások ára, azaz aki csok-kal szeretne lakást venni, az drágábban jut hozzá – ez pedig megkérdőjelezi az egész intézkedés értelmét. Tény az is, hogy az elmúlt években jelentősen leépültek az építőipari kapacitások, a bővüléshez viszont stabil és kiszámítható környezetre van szükség. Átmeneti vagy hosszabb távon nem fenntartható intézkedések hatására nem fog jelentősen élénkülni az építőipar. És ha az építőipar nem indul be, a csok-támogatás pedig beépül a lakásárakba, hosszú távon a várt gazdaságélénkítő hatás is elmarad.

MN: Milyen következménye lehet annak, hogy a kormány rendeleti úton – az Országgyűlés megkérdezése nélkül – is átcsoportosíthat forrásokat a költségvetés különböző fejezetei között? Van hasonlóra példa külföldön?

BD: Külföldi példát mindenre lehet találni, Franciaországban a 90-es években – az elnöki rendszerből adódóan – viszonylag erős jogköre volt a kormánynak, és megtehette, hogy saját hatáskörben döntsön a költségvetési kiadások átrendezéséről. De manapság az unióban ez nem bevett gyakorlat. Fejezeten belüli átcsoportosításra eddig is nagy mozgástere volt a kormányzatnak, például az Emmi mondhatta azt, hogy a tervezetthez képest másként osztja el az egészségügyi fejlesztésre szánt forrásokat. Ha viszont fejezeten kívüli átcsoportosításra volt szükség vagy megváltoztak a korábbi feltételek, akkor – a parlament jóváhagyásával – módosítani kellett a költségvetést. A rendeleti költségvetés esetén akár az is előfordulhat, hogy egy reggel megjelenik egy lobbista a miniszterelnöknél egy beruházás ötletével, és meggyőzi őt a szükségességéről. A miniszterelnöknek lehetősége van saját hatáskörben dönteni erről, és arról is, hogy honnan vonja el a szükséges pénzt anélkül, hogy bárkit megkérdezne erről – beleértve azt is, akitől elvonja a forrást. Vagy például a kormány év közben azt veszi észre, hogy átmenetileg jobban fehéredik a gazdaság, és magasabb lesz a tervezettnél az adóbevétel – és ezzel a lendülettel el is költi az egész éves többletet. Az Országgyűlés pedig annyit tehet, hogy utólag elfogadja, hogy ez megtörtént. De mi a helyzet akkor, ha mégsem érkezik meg a több adóbevétel?
A kormány elköltötte előre ezt az összeget, mégis tartani akarja a hiánycélt. Akkor váratlan helyről valamilyen módon bevételhez kell jutnia, vagy korábban megígért kiadásokat kell elhalasztania. Ezzel tovább romlana a költségvetési tervezés átláthatósága, és a bizonytalan környezet elriasztja a gazdasági szereplőket a további befektetésektől.

MN: Az Országgyűlés idén már áprilisban szavaz a jövő évi költségvetésről – ennek milyen kockázatai lehetnek?

Mai programok
BD: A naptári év és a költségvetési év elkülönülhet egymástól, az Egyesült Államokban például a naptári év második felében kezdődik a költségvetési év, míg az unióban (Nagy-Britanniát leszámítva) januártól decemberig tart a költségvetési időszak. A magyar büdzsé tavaszi elfogadása viszont azt is jelenti, hogy a képviselők a 2017-es makrogazdasági peremfeltételek ismertté válása előtt fognak szavazni a költségvetési törvényről. A közgazdasági előrejelzésekben mindig van egy bizonyos mértékű bizonytalanság, ezért érdemes minél több információt összegyűjteni egy-egy döntés előtt, tehát megvárni, hogyan alakul a 2016-os év. A 2017-es költségvetésről viszont úgy fognak dönteni, hogy még csak a 2015-ös számokat ismerjük, ami szokatlan megoldás. A kormány azt mondja, hogy a költségvetés korai elfogadásával a kiszámíthatóságot akarja növelni, ami nemes cél, de pont az ellenkezőjét fogják elérni. A piaci szereplők ugyanis azt látják, hogy igen, van itt egy tervezet – de az Országgyűlés az előző években is nagyjából kéthavonta módosította a büdzsét. Hasonló a probléma a korábban belengetett kétéves költségvetéssel is. Ez a bejelentés – hitelesség híján – könnyen visszafelé sülhet el, hiszen a kiszámíthatatlan tervezés miatt a gazdasági szereplők egyből azt a kérdést teszik fel, hogy a tervek meghiúsulása esetén valójában mi fog történni. Pontosan ezért olvasható ki a nyilatkozatokból, hogy újabban a kormány visszakozik és elveti a kétéves költségvetés ötletét is. Ugyanakkor egy iránymutatás jellegű kitekintés és nyílt költségvetési tervezési folyamat szükséges lenne Magyarországon. Nagyban javítaná a kiszámíthatóságot és oldaná a kormánnyal szembeni bizalmatlanságot, ha a kabinet őszintén, megfelelő szakmai háttérrel kommunikálna a költségvetés várható alakulásáról. Ennek híján viszont továbbra is megmarad Magyarországgal szemben a bizonytalanság. Ugyan a bizalmatlanságból adódó gazdasági kárt nehéz közvetlenül megmérni, de ez összhangban áll azzal, ahogy a különböző bizalmi indexeknél és versenyképességi rangsorokban Magyarország az utóbbi években az európai rangsor végére szorult. Emiatt látványos összeomlásra nem kell számítani, inkább hosszú, folyamatos lecsúszást fogunk tapasztani. Majd akkor döbbenünk rá, hogy mi történt, amikor mondjuk 10-20 év múlva már Albánia is elhúzott mellettünk, és irigykedve nézünk a napfényes Tiranára.

szerző
Keller-Alánt Ákos
publikálva
2016/15. (04. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 reuters
    reuters
    2016. április 30., szombat 10:14
    Tiranára már 20-25 évvel ezelőtt is irigységgel tekintettem. Ugyanis az első magyar turista-csoporttal volt szerencsém beutazni az elbővülő Albániát.
    Tiranát meg pláne irigyeltem, a fővárosban akkoriban még csak egy-két autó közlekedett. De a tengerpart is mentes volt turistacsalogató ízléstelenségektől.
    Viszont a világ (hivatalosan) egyetlen ateista államában, egy kis faluban, egy lepusztult kis templomban égő gyertyák hirdették, hogy még nem teljes az ateizmus Albániában sem.

Komment írásához