Hétköznapi öröklét

szerző
Radvánszki Péter
publikálva
2017. nov. 24., 20:08
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az élet rituálék sorozata.

A legtöbb közösségi helyen, vagy akár lakásban, íratlan szabályok vannak arra, hogyan viselkedjünk, mi a teendő érkezéskor, távozáskor. Ha megérkezünk, levesszük a cipőt. Ha eszünk, előtte kezet mosunk. Ha távozunk, elbúcsúzunk, ha érkezünk, köszönünk, kezet fogunk, stb... Sok ilyen rituálénk nem racionális alapokon nyugszik, hanem azért cselekszünk eszerint, mert „így tanultuk, így szoktuk meg”. Ráadásul az ilyen kis szokások összekapcsolnak minket, embereket. A köznapi rituáléink összessége: hétköznapi vallásunk. „A profán ember a homo religiosus leszármazottja, és nincs módjában semmisnek tekinteni saját történelmét...” – írja Mircea Eliade.

Mircea Eliade

Mircea Eliade

 

Nagyobb életeseményekhez is kötődnek rituálék,

például a születésnapok, házasság ünneplése. Sok olyan komoly fordulópont van azonban az életünkben, amikor meg kellene állnunk, de mégsem tesszük. Ami mostanság a legszembetűnőbb és a leginkább érezteti hatását: a felelősség átadásának, illetve a nyugdíjba menetel rituáléinak hiánya. Egyfajta kultúrantropológiai szempontból lényegében a „beavatások” hiányoznak. A beavatás, legyen szó egy csoportba való belépésről, vagy az élet csúcsának, az időskornak eléréséről, a folytonosságot segíti elő. Hiánya pedig elakasztja a társadalom egészséges dinamikáját. Több intézményben, és talán az egész országban az egyik legnagyobb probléma az elöregedés. Amikor egy közösségből egyszerre sokan távoznak, vagy elhunynak, akkor alakulnak ki a krízishelyzetek, mert nincs utánpótlás. Hiszen, lehet, hogy nem neveltek ki olyan utódot, aki alkalmas lenne a vezetés folytatására, mert nem is gondolták, hogy lenne bárki alkalmas. Az „ifjú titánok”-tól való félelem, a velük való képzelt rivalizálás egy klasszikus leitmotif a zárt intézményekben.

„Harmadfél évtizeden át ideálomként tiszteltem és evvel a tiszteletemmel tüntettem olyanok előtt, kiknek kedves volt, és olyanok előtt, kiknek nem volt kedves, egyaránt. Mégis ... professzor úgy bánt velem, mint az ellentábor egy objectumával hadviselés idején.”

Írja ezt egy nagyszerű neológ zsidó tudós, mesteréről, 1909-ben. Generation gap, mondják angolul, amit talán generációk közötti konfliktusnak fordíthatunk. A folyamatosságához szükség lenne arra, hogy a fiatalokba vetett bizalom is erősödjön, és a generációk kibéküljenek. A Talmud elmond egy történetet, melyben egy ifjú rabbi, amikor intézményvezetővé választják, egy éjszaka alatt egy kicsit megőszül. Talán a stressz miatt, talán azért, mert csak így válhat fejedelemmé (az ősz haj akkoriban elvárás volt). Mégis, vezetőként megosztja székét a később visszatérő idős kollégával. Generation peace.

Sokszor találkozhatunk lehetetlen beavatási, beengedési szabályokkal.

Ki ne olvasott volna mostanában képtelen feltételeket támasztó álláshirdetést? Ki ne ismerne olyan intézményt, ahová nincs belépése fiataloknak, nőknek, vagy „újaknak”? Ki ne hallott volna a magyar állampolgárság, vagy a tartózkodási engedély megszerzésének rendkívül nehéz feltételeiről?

Nem arról beszélek, hogy az időseknek „le kell lépniük”, és vegyék át a helyüket fiatalok. Arról beszélek, hogy talán pontosan az időslét, a nyugdíjas korba érkezés rituáléjának hiánya miatt, sokan félnek a változástól, nem akarják megtenni a lépést, és ameddig lehet, „maradnak”. Nincsenek megtisztelve egy őszinte rítussal, egy méltó búcsúztatással. Emiatt vannak kényszernyugdíjazások, „közös megegyezéssel” való távozások. Az emeritus, a kiérdemesült lét, itthon nagyon angolszászul hangzik... Ő az a dolgozó, aki már távozott, de volt kollégái, tanítványai, ismerői, nagy becsben tartják. Hiszen egy átdolgozott élet után, „az agg ember koszorúja a gazdag tapasztalat” (Sirák fia könyve 25:6). A héber nyelvben az idős, ősz emeritus megfelelője, a zákén, az a tiszteletre méltó úr, vagy hölgy (z’kéná), aki már nem dolgozik, de felkeresik őt tanácsért...

„Kérdezd ősödet, és elmeséli neked, véneidet és elmondják neked.” (Deut. 32:7)

A megoldás: rituálék teremtése,

vagy újra felélesztése. Itt most nem feltétlenül vallásos rituáléra gondolok, hanem intézményi, közösségi szabályok megalkotására. Váljon elfogadottá, hogy hosszú távú tevékenység alatt egy cégben, közösségben, intézményben, kötelessége a vezetőknek utódokat kinevelni! Legyenek reálisak, ne túl nehezek, és nem túl könnyűek a „beavatási” folyamatok, de mindenképpen beláthatóak, követhetőek. Az idős embert, főleg a távozót, pedig tisztelni kell, ahogy az írás mondja, még akkor is, ha ismerjük hosszú tevékenységének káros oldalát. Ki tudja, ha mi is az ő helyében lettünk volna, nem úgy cselekedtünk volna?

A rituálék és beavatások elfogadása: nem más, mint emberi oldalunk, életünk, halálunk, újjászületésünk ciklikusságának elfogadása. Ha egy csoport, legyen szó akár intézményről, akár közösségről, nem tartja magát az élet ilyen ritmusához: halálra van ítélve. Ha kialakítja magának a folytonosság, a hosszú távú fenntarthatóság feltételeit, akkor pedig be lesz írva az élet könyvébe.

A szerző a Páva utcai zsinagóga rabbija

szerző
Radvánszki Péter
publikálva
2017. nov. 24., 20:08
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2 Cheyenne
    Cheyenne
    2017. november 26., 06:51
    Generation gap: generációs szakadék, törés. A hagyomány megszakadása, ezért a meg nem értés szimbóluma, a kölcsönös értetlenség pozíciója.

    A derék rabbi bizonyára felteszi a következő kérdést is: az ígéret földjének birtoklása miatti hangyafasznyi félreértések, s az ezekből fakadó kirekesztések, öldöklések, hogyan illeszkednek Jahve üdvtörténeti ténykedéseihez.
    Magyarán: Izrael a zsidóké, vagy az izraeliaké? Palesztina meg a palesztinoké vagy mindenkié? Hogy is van a rituálék minden más rituálét kizáró zsarnokságainak kérdése?
  2. 1 rworse
    rworse
    2017. november 25., szombat 20:53
    A magam részéről aktívan kerülni igyekszem a hétköznapi rituálékat - így aztán sokszor nem értik a viselkedésemet.

Komment írásához