Zsidóság hegymenetben

szerző
Vajda Károly
publikálva
2017. máj. 30., 13:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ma este köszönt be a hetek zsidó ünnepe, héberül sávuot.

Mintha székelynek azért kellene hálát adnia, mert ősei bolygó oláhok voltak, vagy szunnita szírnek azért, hogy bujdosó jazidi leszármazottja. A szüreti örömbe ojtott történeti trauma a nemzeti gőg, illetve a menekültek ínségét eltűrő kirakatvallásosság hathatós ellenszere volt.

Kedd este köszönt be a hetek zsidó ünnepe, héberül sávuot. Az elnevezés arra utal, hogy hétszer hét teljes napnak kell eltelnie az egyiptomi kivonulás ünnepe, peszách és sávuot közt. Az ötvenedik nap az új ünnep: a három zarándokünnep egyike. Ezek a teljes munkaszünettel és kiegészítő áldozatokkal, vagyis még a legszegényebbek esetében is hús evésével járó, örömben megült jeles napok eredetileg mezőgazdasági jellegűek voltak. A lombsátrak ünnepe, a szukkot az őszi szürethez, a peszách az első árpabetakarításhoz, a hetek ünnepe pedig az első búzaaratáshoz kapcsolódott. Mivel több terménynek is ez volt az adott évben az első aratási ideje, ezért a sávuotot a zsengék napjának, illetve aratási ünnepnek is nevezi a Tóra.

Nincs más olyan zsidó ünnep, melyen annyira nyomon követhető a kinyilatkoztatás folyamatossága, fejlődése, mint épp ezen. A sávuot eredetileg a templomi kultusz és a mezőgazdaság kapcsolatát szentesítette. A szentélybe zarándokló hívőnek áldoznia kellett első aratásából. A learatott termény mennyisége, minősége a hívőben tudatosította Isten áldását, azaz mércéje volt annak, milyen épp az Isten és népe közötti viszony. Ugyan már ez is szavatolta a jámbor hívő önvizsgálatának kényszerét, a zsidó teológia mégis mélyíteni akarta az ünnep spirituális dimenzióit.

false

 

A kevéssel a babilóniai fogság ideje előtt megtalált ötödik tekercs (a Tóra ötödik könyve) a betakarított termés miatt Isten irányában már eddig is érzett hálát nagyobb történeti összefüggésbe helyezte. A vonatkozó passzus előírja, hogy a zsengéiből áldozatot bemutató hívő köteles Isten irányában a következő nyilatkozatot tenni: „Vándor arámi volt az atyám, lement Egyiptomba, mint jövevény élt ott […]. És rosszul bántak velünk az egyiptomiak és sanyargattak bennünket […]; és mi felkiáltottunk az Örökkévalóhoz […], és kivezetett bennünket az Örökkévaló Egyiptomból erős kézzel és kinyújtott karral […], és adta nekünk ezt az országot, tejjel-mézzel folyó országot. És íme, most elhoztam a föld gyümölcsének zsengéjét, amelyet adtál nekem, ó, Örökkévaló!” A nyilatkozat a hetek ünnepét összekapcsolja az egyiptomi kivonulás eseményével, s minden zsidóval kimondatja, hogy bujdosó arámi leszármazottja. Mára kissé megkopott a nyilatkozat első mondatának éle. Jeremiás korában azonban roppant erős üzenete, ha tetszik, politikai áthallása volt. Hasonlattal élve úgy hangozhatott, mintha székelynek azért kellene hálát adnia, mert ősei bolygó oláhok voltak, vagy szunnita szírnek azért, hogy bujdosó jazidi leszármazottja. A szüreti örömbe ojtott történeti trauma, az egyiptomi szolgaság, különös tekintettel a jeremiási korban már erősen fenyegető babilóniai (arám) fogságra, a nemzeti gőg, illetve a menekültek ínségét eltűrő kirakatvallásosság hathatós ellenszere volt. Hogy ezt mennyire komolyan vette az ötödik tekercsben föllelt tanítás, azt mi sem példázza jobban, mint az ünnep szereztetési igéjére következő vers parancsolata: az ünnep örömébe nemcsak a családot és a rokonságot, de bizony az özvegyeket, az árvákat, azaz a mindenkori szegénysoron lakókat, sőt a jövevényeket, a menekülőket, közmédiás szakkifejezéssel élve a migránsokat is be kell vonni. Isten áldása rájuk is vonatkozik. Aki csak a sajátjaival ünnepel, aki nem gondol a szegényekre és a jövevényekre, nem szabadítja meg őket legalább az ünnep idejére a nyomorúságukból és nem csal örömöt az arcukra, az semmit sem értett meg az egyiptomi szolgaságból történő megváltatásból, az nem lezárja a peszáchhal elkezdődött ünnepi ciklust, hanem egyszerűen meg sem kezdte azt.

A hetek ünnepe átspiritualizálásának prófétai művét a rabbinizmus teljesítette ki. A Talmud bölcsei számára már nem csak az volt egyértelmű, hogy az ünnep igazi lényege a peszáchi idény lezárásában áll, amiért is az ünnepet záróünnepnek, áceretnek kezdték el nevezni. A Biblia egyik versének utalása alapján úgy vélték, hogy a Tóra átadásának időpontja épp a hetek ünnepére esett. A Talmud számára tehát már evidencia, hogy a zárás, a bevégzés lényege a szolgaság földjéről, a szolgaság viszonyaiból történő isteni megváltás összekapcsolása a kinyilatkoztatással, a Tóra átadásával. Ebben a teológiai koncepcióban a zsidók nem egyszerűen a jól végzett munka eredményét takarítják be, hanem a fáraó robotját cserélik a rituális és erkölcsi parancsolatok igájára. Ettől kezdve a sávuot tétje nem pusztán a Tóra ünnepre vonatkozó konkrét parancsolatainak megtartása, hanem már maga az isteni kinyilatkoztatás egésze. Ezért az ünnep megnevezése is megváltozik, rabbinikus elnevezése a Tan átadásának ideje, héberül zemán máttán Toráténu. Azaz a Talmudnak sikerül a nagy fordulat: a rabbik az ígéret földjén megvalósuló aratás ünnepi forgatagát nyalábolják föl és cipelik vissza a honfoglalás előtti időbe, a Sinai hegy lábához. Azért, hogy az ünneplő nép értse, a peszách ünnepe spirituális lényegét tekintve a kinyilatkoztatás hegyén végződhetik csupán, a rabbinizmus a sávuot ünnepében megeleveníti a peszách egyik jellegzetességét, az ünnep utánzó, beleélésen alapuló élő jellegét. Ahogyan peszách első estéjén éjszakáján el kell játszaniuk, át kell élniük a kivonulást elbeszélő híveknek, hogy miként menekültek meg ők maguk, s korántsem csak őseik, az egyiptomi szolgaság nyomorúságából, úgy elevenedik meg a jelenben savuotkor is a kinyilatkoztatás régmúltban egyszer bekövetkezett üdvtörténeti eseménye: a zsidó hívőnek föl kell hágnia a reveláció hegyére. Ennek a felfelé törekvő utánzásnak négy fontos lépcsőfoka van:

Zöld növényi díszítés. A vonatkozó „legenda” (midrás) szerint a Sínai-hegy a kinyilatkoztatás idején tele volt buja növényekkel és virágokkal. A földíszített otthon, illetve zsinagóga a kinyilatkoztatás hegyét jelöli meg elérendő célként.

A tejes koszt. A hetek ünnepén sokfelé csak tejes ételeket esznek. E szokás értelme abban áll, hogy a zsidó vallásjog szigorúan elkülöníteni rendeli a húsos és a tejes ételek evését. Aki húsost eszik, egy ideig nem ehetik tejest. Aki viszont nem eszik húst, az korlátlanul ehetik tejest. Ugyanakkor csak a kinyilatkoztatásból tudható, milyen húst szabad fogyasztani. Azáltal, tehát, hogy nem esznek húst, azt viszik színre a hívők, hogy még nem történt meg a kinyilatkoztatás, még nem tudják, milyen hús ehető.

Éjszakába nyúló tóratanulás. A szóbeli hagyomány szerint a nép, Mózest várván, elszunyókált. Az érdektelenség e régi makuláját kell helyrehozni azzal, hogy mindenki éjszakába nyúlóan elmélyül a vallási tanokban.

Rút könyve. Rút pogánynak született, de betért. Szokás fölolvasni a történetét az ünnep reggelén. Egyrészt mivel a jövevényt is be kell vonni a hetek ünnepébe és a sávuot a tóraadásról szól, ezért tehát a befogadott és a Bibliába is bekerült idegen történetét bevonják a liturgiába. Másrészt mivel a zsidóságot spirituálisan a Tóra teszi zsidóvá, ezért a tóraadás a betéréssel analóg. Az ünnep még a született zsidóval is megérteti, milyen zsidóvá válni.

Hegyre kell hozzá hágni.

A szerző germanista, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem közösségének tagja.

szerző
Vajda Károly
publikálva
2017. máj. 30., 13:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához