Mi vár a kurátorokra?

„Mindenki hozzászokott az ingyenmunkához”

szerző
Nagy Gergely
publikálva
2017/6. (02. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ők közvetítik a képzőművészetet a közönség felé, és ők helyezik el a művészeket a társadalmi struktúrákban. Mikor a kurátorok középgenerációja kiteljesedett volna, jött a NER. A fiatalok már ebben a közegben szocializálódtak.

„Az az intézményrendszer, amelyre még az egyetem alatt szocializálódtunk, az egész network, a fölöttünk levő generáció…az most mind nem létezik” – mondja egy végzős kurátor hallgató abban az interjúprojektben, amely szakmája lehetőségeiről szól. Az Önkényes mintavétel című diplomamunka a MOME médiadizájn szakán készült, és 2015-ben adott helyzetképet egy idehaza viszonylag új kulturális-művészeti szakma, a kurátorság esélyeiről, és próbálta feltérképezni a homályos jövőbe vezető utakat. A fenti szavakat Kozma Eszter mondta, aki azóta az FKSE, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület elnöke lett, valamint a független színtér legnagyobb eseményét, a közpénztől mentes és az állami infrastruktúrát elkerülő OFF-Biennálé Budapest (OFF) ku­rátori csapatának tagja. Akkor minden rendben, nem? Az FKSE mindig is a pályakezdőket tömörítette, az OFF pedig most készíti elő a 2017-es biennálét, szóval ezek messze nem a legrosszabb helyek, ahol egy fiatal művészeti szakember dolgozhat. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű.

Kifestheted az üvegplafont

Lődi Virág, az Önkényes mintavétel létrehozója szerint sem. „Épp mostanában gondoltam végig, ki hová került az akkori interjúalanyok közül. FKSE, Tranzit, Kassák Múzeum, ezek mind jól hangzó helyek, tehát látszólag jókor voltak jó helyen. De mennyire tartósak ezek a pozíciók? Rá kellett jönnöm, hogy nagyon is azok: ugyanis ezekből nincs továbblépés” – mondja a Narancs kérdésére, hogy mi változott az utóbbi években. Egyértelművé vált a helyzet: az intézményi struktúra kettészakadt, a kisintézményi szférából szinte lehetetlen átlépni a nagyobba – igaz, nem is nagyon akar menni senki.

Tomáš Vaněk kiállítása a 2015-ös Off-Biennálén

Tomáš Vaněk kiállítása a 2015-ös Off-Biennálén

 

Kurátori pályára a MOME-ról, az esztétika és művészettörténet szakokról is vezet út, de a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) 2009 óta célzottan képez kortárs képzőművészeti kurátorokat. Szoboszlai János, az MKE Képzőművészet-elmélet Tanszékének vezetője viszonylag optimista, amikor az utánkövetésről érdeklődünk. „Elég pontosan látjuk azokat, akik nálunk végeztek, mert zömmel a kollégáink lesznek.” Ami általános, hogy projektmunkákban vesznek részt a pályakezdők, de hozzáteszi, hogy közintézményi ajánlatok is befutnak időnként, keresnek kiállításszervezőt, kommunikációs embert. A magángalériás színtéren is vannak lehetőségek, bár főként gyakornoki pozíciók.

Felhívja a figyelmet egy „intézményalapítási tendenciára” is, vagy­is arra, hogy a végzősök nagy számban vesznek részt új, önálló, gyakran generációs alapon létrejövő szerveződések indításában. Példákat sorol: Teleport Galéria, Omnivore, de említi az OFF-ot is, mint aminek az arculatát fiatal kurátorok formálják. Szoboszlai szerint ez a tendencia annyira erős, mint utoljára a rendszerváltás körüli időkben, csak éppen a mozgatórugója más: „morális, kultúrpolitikai okai vannak”.

A Magyar Művészeti Akadémiát (MMA) most már évi 11 milliárddal dobja meg az állam, és ugyan nehéz elgondolni, hol volna ez a pénz, ha nem létezne az MMA, de okunk van feltételezni, hogy ez a kulturális intézményrendszerből hiányzik. Közben a kortárs művészet „láthatósága” lényegesen romlott 2010 után, a kritikus, szubverzív művészetet vállalni túl kockázatos a legtöbb helyen. Alig van olyan intézmény, amelynek missziójával és teljesítményével a fiatalok közösséget tudnának vállalni.

A kimondott kurátori munka viszonylag új szakma, megjelenése a 90-es évekre tehető, idehaza sem beszélhetünk két-háromnál több nemzedékről. A középgenerációt éppen ereje teljében érte a kulturális és művészeti szisztémát brutálisan átrendező NER. Erőss Nikolett a C3 és a Trafó után 2013-ig a Ludwig Múzeumban dolgozott. Most szabadúszó, legutóbb az angol nyelvű Mezosfera webzine szerkesztője volt, közben egy kereskedelmi galéria, a Trapéz konzulense, az OFF kurátori csapatának tagja, és tanít az MKE-n. Mindez mégis a törékeny egzisztenciális biztonságot és a fenntarthatóság hiányát takarja. „A túlélési stratégiák gyártásának folyamata azzal a veszéllyel jár, hogy nem tudunk építkezni, erre a kihívásra kell választ találni. A civil szféra – amelynek részeként tekintek több független művészeti aktivitásra – nagyon sérülékeny. Azért tudnak állandóan odacsapni és kárt okozni benne, mert ebben a helyzetben nem képes megerősödni.” Ami a dolog szakmai részét érinti, hozzáteszi: „Függetlenként – bármennyire problematikus is a meghatározás, mert inkább többszörös függésről beszélhetünk – magunknak kell állításokat megfogalmaznunk és képviselnünk ezeket a nemzetközi kollégák felé, mindezt úgy, hogy nincs mögöttünk egy olyan intézményi háttér, amely ezek inkubálását segítené.”

A művészeti intézményrendszer – amelyen keresztül a befogadó is találkozik a kiállításokkal – finom szövetű, együttműködésekre épülő, de elég hierarchikus struktúra. A művészeti produkciók egy részéhez pedig szinte nélkülözhetetlen a nagyintézményi háttér, mert a méret, a mögötte levő kutatás, a projekt ára megköveteli. Azt pedig nem lehet nem észrevenni, hogy a 2010-et követő nacionalista kultúrpolitikai fordulat eredményeként a magyar nagyintézmények mára egyszerűen kikerültek abból a pozícióból, hogy valódi partnerei legyenek a nemzetközi szférának. A tökéletes példa a Műcsarnok: az MMA által uralt intézmény képtelen beszélgetni a világgal, de már nem is akar – jelenlegi mandátuma nem erre szól. Nem véletlen, hogy nagy külföldi kortárs intézmények vezetői mostanában nem is járnak Budapestre, nincs olyan hely, amellyel azonos szinten össze lehetne őket kötni.

 

Minek maradni?

A közgyűjteményi dolgozókat is tömörítő szakszervezet, a KKDSZ a magyar kultúra napjára időzített tiltakozásakor idén is szóvá tette, mennyire tarthatatlan a kulturális dolgozók helyzete. A közszféra nagy hangon bejelentett béremelései februártól őket is érintenék, azonban januárban még senki nem tudta, a szégyenletesen alacsony fizetések mennyivel mehetnek fel, ha egyáltalán. Akár két diplomával 100 vagy 120 ezer forintot hazavinni: nem vonzó perspektíva. Úgy, hogy közben az intézményvezetők vért izzadnak, hogy legalább ideig-óráig álláshelyeket teremthessenek, ha egy kutatáshoz vagy nagyobb projekthez szakember kell – és nagy siker, ha ez összejön.

Menni vagy maradni? „Szeretek Budapesten élni” – mondja a so­kaknak dilemmát jelentő kérdésre Juhász Anna, aki az MKE kurátorképzésén végzett, és független munkák után most a progresszió kevés számú helyeinek egyikében, a Kassák Múzeumban dolgozik. Nem látja pontosan, hogy idehaza milyen esélyei volnának enélkül, mégsem menne tartósan külföldre, és ahogy szinte mindenki, akit kérdeztünk, azt mondja ő is: ha külföldön dolgozna, akkor is leg­inkább itthoni bázissal. A hely jó, a helyzet kevésbé.

Ami a kinti lehetőségeket illeti, az utóbbi hetek híre volt, hogy a középgenerációs Páldi Lívia – aki sok évvel ezelőtt többek között a Műcsarnokban és a dunaújvárosi ICA-ban dolgozott – a svédországi Baltic Art Center igazgatói pozíciója után márciustól a dublini Project Arts Centre-hez igazol, a Trafóhoz hasonlítható hely képzőművészeti részéért felel majd. De a legtöbben azt erősítik meg, hogy ritka az ilyesmi: külföldön nagyon nehéz a szakmában munkát kapni. A pályakezdők pedig folyamatosan másból élnek meg, és amellett foglalkoznak kurátori feladatokkal. Viszont kint legalább meg lehet élni – és a projektmunkákon keresztül megszerezni a kapcsolatrendszert. Gadó Flóra esztétika szakról jött a kurátori területre, jelenleg Budapesten vesz részt doktori képzésen, és közben kisebb ösztöndíjakkal utazik, amennyit lehet. „Pályáztam residency programokra, open call-okra, számomra fontos, hogy megismerjek minél több művészeti színteret. Kinti munkákkal, de itthon képzelem el a jövőt, csak éppen nem nagyon látom. Már mindenki hozzászokott az ingyenmunkához, ami nem tudom, meddig tartható fenn, a túlélésért folyik a küzdelem. Ez csak akkor változna meg, ha a rendszer is megváltozna: egy új start kellene.”

Abban a legtöbben egyetértenek, hogy jó volna egy olyan állam, amellyel együtt lehet működni, a szakmának pedig fel kellene készülni arra, hogy egyszer összeomlik a NER, és vele annak kulturális rendszere is. Akkor pedig nem a megelőző állapotot kellene visszaépíteni, hanem létrehozni valami újat.

Mit is csinál a kurátor?

A köznyelv leginkább az alapítványi döntéshozókat nevezi kurátornak, de a kortárs művészeti kurátor inkább a szerkesztőhöz vagy a rendezőhöz hasonlatos. Nem magától értetődő, hogy egy múzeumban vagy kiállítóhelyen éppen az a kiállítás látható, amit ott találunk. A kurátor hozza meg azokat a döntéseket, amelyek eredményeként éppen azon a helyen, épp az a művész, épp azokkal a művekkel szerepel. Ez tehát hatalmi pozíció – akár független, akár intézményben dolgozó kurátorról van szó. Bár a blockbuster kiállítások hazai térnyerése óta úgy tűnhet, a kurátor dolga nem egyéb, mint nagy értékű művek megszerzése egy kiállítás számára, nagyon másról van szó. A kortárs intézmények az újonnan létrejövő, friss művészettel foglalkoznak, márpedig ez a művészeti termelés világszerte befogadhatatlan mennyiségben ontja az új műveket. A kurátor az, aki értelmezi ezt a termést a közönség számára végiggondolt, koherens szempontrendszer alapján, alapos kutatást követően, kiállítások formájában, és ezen keresztül fogalmaz meg állításokat. A művészet bemutatása akkor izgalmas, ha a személyes és társadalmi létezés minél több vonatkozásához kapcsolódni tud, tehát itt interdiszciplináris tudás szükségeltetik. Így lesz egy kiállítás releváns és befogadható. Ehhez pedig jó, ha egy kurátor a társadalomtudományokban és a technológiában is jártas, tájékozott egy adott pillanat szellemi, kulturális, politikai fejleményeiben. Jó, ha használni tudja egy tér adottságait, a szcenírozás, a bemutatás lehetőségeit. És idehaza az sem árt, ha van nála képszög, kalapács, sniccer és vízszintező is.

szerző
Nagy Gergely
publikálva
2017/6. (02. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához