Interjú

A legrondább az árulás

Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító
szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2017/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogy jó pap legyen valaki, nem kell hinnie Istenben. Katona Bánk bánját viszont le kell fordítani magyarról magyarra. A nők helyzete az iszlámmal összevetve jobb a kereszténységben, és azt is tudjuk, hova kerülnek Dante poklában azok, akik hátba támadják Soros Györgyöt. Nádasdy Ádámmal beszélgettünk.

Magyar Narancs: Lehet, hogy a vallás a világ megismerésének egy olyan módja, amelyen talán túllép az emberi kultúra – egyszer ezt mondtad. Hogyan kell ezt elképzelni?

Nádasdy Ádám: Én szeretem úgy látni a világot, hogy van Isten. Ez talán frivolnak hangzik, olyan, mintha valaki azt mondaná, szeret pszichológushoz járni. Erre egy komoly teológus azt felelné: édes fiam, ez nem azon múlik, hogy te mit szeretsz. De a vallás mint gondolkodási séma általában ma már nem része a kultúránknak. Talán mert kevésbé igényeljük, hogy valamire hivatkozni lehessen, hogy úgy lehessen érezni, valaki a sorsunkat értelmesen – ha nem is mindig megelégedésünkre – irányítja. Inkább úgy gondoljuk, a mi kezünkben van a sorsunk. A tudomány révén annyira előrehaladt a világ megismerése, hogy bár a végén még mindig mondhatom, hogy Isten teremtette, de az, hogy van-e Isten, már tényleg tisztán hit, egyéni vélekedés kérdésévé vált. Imádkozhatok azért, hogy meggyógyuljon valaki, de ez ma már nem ugyanaz, mint régen. Vannak, akik a különböző keresztény felekezetek dogmatikai különbségeit szobatudósok belső ügyének tartják, mondván, hogy ma egyetlen kérdés van: valaki keresztény-e vagy sem. Hogy letérdelünk-e Szűz Mária előtt, az kicsit mintha a folklórba tartozna, úgy, ahogy egyes országokban kezet csókolunk a nőknek, míg máshol ez nem illik. Hogy tehát nem a részletek érdekesek, hanem maga a kereszténység, mely valami hagyományt, kultúrát, erkölcsöt jelent.

MN: Mondanál erre az „elerkölcsösödésre” példát?

NÁ: A valláshoz való viszony átalakulásához hasonlít az erkölcsökhöz való hozzáállás változása. A Bánk bánt nézegettem nemrég. Arról szól, hogy micsoda botrány és tragédia, hogy Ottó lefeküdt Melindával. Hogy akkor mindennek vége. Bánk bán úgy gondolja, nem érhet többé a feleségéhez, mert azt meggyalázták. Mondja is: házasnak házas vagyok, de feleségem nincs. Ezt ma nem így látjuk. Igaz, nagy a baj, de a világnak nincs vége, nem országos botrány, és jogilag sem olyan kényes az ügy. Ma egészen más a szexuális erkölcs, rugalmasabban vesszük, de akkoriban emiatt vége volt a világnak. Ez a paradigma, ez a gondolkodási séma már nem része a kultúránknak. A vallás szerepe is változik: transzcendens tartalma keveseknél maradt meg, viszont kulturális öröksége óriási. Gondoljunk a nők helyzetére: az iszlámmal összevetve a kereszténységben figyelemreméltó a tiszteletük. Igaz, most tele van a keresztény világ azzal, hogy nem tiszteljük eléggé a nőket (és biztos nem tiszteljük őket eléggé), de pusztán a tény, hogy tele van ezzel a világ, azt mutatja, a keresztény hagyomány a nők egyenjogúsága felé hajt minket, például egynejűség van, és több keresztény felekezetben vannak női papok.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: És még azt mondod, hogy konzervatív öregúr vagy…

NÁ: Katolikusként nőttem fel, érdekelnek a szertartások, a hagyomány, a rítusok, az ünnepek. Ez hatalmas tudásanyag, amit nagy érdeklődéssel és szeretettel nézek. De azt mondta egyszer egy barátom – egyházközeli ember volt –: ahhoz, hogy jó pap legyen valaki, nem kell hinni Istenben. Az egy szolgálat: kell esketni, temetni, keresztelni, szépen prédikálni. Úgy könnyebb, ha hisz Istenben, de nem feltétel.

MN: És az elhivatottság?

NÁ: A papság szerintem elsősorban nem arról szól, hogy szememet az égre fordítva imádkozom, hanem hogy állandóan teszek-veszek, ügyködök, rohangálok. Az elhivatottság erre az életmódra vonatkozik: hogy nem lesz családom, nem kell vennem lakást, tornacipőt a gyereknek. Viszont pénzt próbálok szerezni a templomtető javítására, az özvegy három gyerekének a kabátjára, a rászorulók, az elesettek, az üldözöttek megsegítésére. Nagyon hasonlít a szociális munkára: szentként tisztelünk olyan papokat, mint Don Bosco vagy Flanagan atya, akik árva gyerekeket gyűjtöttek maguk köré. Van egy svájci unokatestvérem, nagyon katolikus mérnökember. Két gyereke megházasodott, hét unokája van, de a középső fia nem nősült meg. Él bele a világba. Arra is gyanakodtunk, hogy meleg, és azt titkolja, rá is kérdeztünk. De nem meleg, hanem agglegény. Az apjának ez nem tetszik, mondta is nekem, hogy a fiát az Isten nem ezért teremtette: ha nem akar családot, akkor tessék papnak menni. Tényleg van ennek egy praktikus oldala.

MN: Amikor nyelvésznek mentél, te is életmódot választottál? És a tanári vagy a tudósi pálya vonzott?

NÁ: Inkább a tanári. Az eszem jól vág, de a tudományhoz nincs elég kitartásom, vagy kevés – ahogy a német mondja – a Sitzfleisch. Jó ötleteim vannak, jó kritikusa vagyok mások munkáinak, és azt hiszem, használtam a magyar nyelvészetnek azzal, hogy sokakat kegyetlenül rávezettem, ha valahol sántított a logikájuk. Saját tudományos munkásságom ahhoz képest csekély, hogy milyen hosszú pálya áll mögöttem. Amihez az ülőhúsom megvan: az a műfordítás – az Isteni színjáték fölött nyolc évig ültem. Látom a tudományos aprómunka szépségét, de a fordítást valahogy nedvdúsabbnak érzem.

MN: Dante kereszténységéből mi az, amit ma is elevennek érzel?

NÁ: Meglepőn sok ilyen van, de mondok valami egészen aktuálisat. A bűnöket vagy jellemhibákat Dante nagyon szereti osztályozni. A középkor szeretett mindent beosztani: van a négy sarkalatos erény, a hét főbűn, a nyolc boldogság s a többi. Dante azt mondja, hogy a pokol legmélyén a legrondább bűn az árulás. A pénzimádat is nagyon csúnya, az erőszak, a gyilkosság is az, de az árulók vannak legalul. És azt hiszem, ezt ma is így látjuk: valóban az a legrosszabb, amikor valaki hátba szúrja azt, aki bizalommal van iránta, aki ad neki. És az árulók is be vannak osztva: azok vannak közülük is a legmélyebben, akik a jótevőjüket árulják el. A legjobb példa természetesen Júdás, de akár Caesar gyilkosaira, Brutusra és Cassiusra is gondolhatunk, őket maga Lucifer rágcsálja a pokol fenekén. És ha ma az ember körülnéz, akkor azt látja, hogy hányan vannak, akik Soros Györgyöt, a magyarság jótevőjét, az egyik legnagyvonalúbb és legadakozóbb magyar embert rútul hátba támadják, mégpedig azok, akik az ő jóságának voltak haszonélvezői. Az Isteni színjátékból látjuk, hol fognak ezek szenvedni.

MN: Ahhoz képest, hogy az irodalomhoz fordítóként és költőként is milyen szenvedélyes a viszonyod, különös, hogy a tudomány­eszményed milyen személytelen. A legutóbbi köteted egyik versében egyenesen ezt írod: „Tudomány: szellemi páncél.”

NÁ: A tudomány személytelen. Olyan páncél, amit a külvilág elleni védelemül húzok magam elé – miközben mint alanyi költő nagyon is kitárulkozom, és legintimebb magánügyeimet is beleírom a versekbe. Ne felejtsd el, hogy nyelvész vagyok, és az nem humán tárgy, hanem természettudomány. Nemrég voltam az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban pályaválasztási tanácsadáson, és a gyerekekkel igazi reál tárgyhoz illően automatát készítettünk, olyan „gépet”, amely a magyar tárgyesetet generálja. Hogy miért van az, hogy géz–gézt, de méz–mézet? Ha gőz–gőzt, akkor mi az, hogy őz–őzet? Ugyanis van egy tekintélyes szócsoport, amely mindig kötőhangot kíván, akkor is, ha a hangtan nem kívánja, hiszen az őz tárgyesete lehetne őzt, ha egyszer a gőzé az, hogy gőzt. A hangtan a vállát vonogatja, hogy neki jó volna úgyis. Ha valamire nincs magyarázat, és elég sok van belőle, akkor azt mondjuk, hogy az egy osztály. Ez leíró tudomány: egy ponton megállunk, nincs további „miért?”.

MN: Az „ezüstkori” is egy osztály – és ugye nem valami nagy dicséret. Amikor ezzel a jelzővel illetted, már vagy tíz éve, a kortárs irodalmat, mire gondoltál?

NÁ: Kevés olyan igazi vulkanikus tehetség van, aki egyszer csak úgy előrobban a semmiből. De nagyon sok a művelt, kulturált tehetség, és közülük sokan olvasnak irodalmat. Mert hiszen előttünk nagyságok jártak, azok súlya alól nehéz kibújni. Szerintem ma minden ilyen referenciálisan, hozzájuk képest működik. Talán Tandori, Petri voltak az utolsó vulkanikusak. Nem azt akarom mondani, hogy ami most van, az nem jó, de valóban, a napsütötte tájhoz képest van benne valami holdfényes.

MN: Te is ezüstkori költő vagy?

NÁ: Igen, igen!

MN: És mi benned az ezüstkori?

NÁ: Sok az önreflexió, az önirónia. Sokat állok a tükör előtt, hogy igen, tudom, hogy én most verset írok. Pilinszky, Nagy László, Juhász Ferenc még simán előálltak, és más-más módon, de mondták a magukét. Szeretem a mostani irodalmat is, de az az érzésem, hogy a maradandók ebből inkább a történetek, a jó történetek lesznek, a narratív rész. Ahogy történt a középkorban is, amikor abbahagyták a finom lírát, és jöttek a románcok meg a történetek. Néha butuskán, de azért nagyon izgalmasan. Az, hogy a mű hogy van megírva, nem olyan nagyon érdekelte őket, vagy ha igyekeztek is szépen megcsinálni, nem volt az olyan akrobatikus művészet. Még egy Dante verselése is roppant igénytelen. Úgy látom, ma elkanyarodnak a regényírók Esterházy programjától, aki azt mondta, hogy nem a „mit”, hanem a „hogyan” az érdekes, és inkább jönnek elő a történetekkel.

MN: És mi van a te történeteiddel? Sokan várjuk, hogy végre kötetbe rendezd a novelláidat.

NÁ: Nem tudom… Még pihentetni akarom őket… Azok a kis történetek többnyire melegekről szólnak, egy kicsit derűsek vagy könnyes-mosolygósak, és hát a jó novellában lehet, hogy csoki is van, de keserű is van benne. Ezekben nincsen. Így volt kedvem megírni őket, ezt tudtam megmutatni, vagy ehhez volt tehetségem. Még az is lehet, hogy bennem is van valami édeskés vagy könnyes-mosolygós. Nem akartam még ezzel kötetben előjönni. Úgy érzem, kellene melléjük néhány igazán jó, és akkor elmennének a kicsit könnyebbek is. Elmennének az operettesek is, ha volna mellettük néhány opera.

MN: Akkor ez a válasz arra is, hogy Heltai Jenőt miben érzed magadhoz közel? Csodálkoztam, amikor egy interjúban ezt mondtad, mert az ő versei jóval direktebbek, rámenősebbek a tieidnél.

NÁ: Igyekszem pórázon tartani magamban a Heltai Jenőt. Nagyon becsülöm és szeretem őt, ahogy a jó operettszerzőket is becsülöm. Amellett, hogy írt színdarabot is, például A néma leventét, ő szerezte a János vitéz dalszövegeit is.

MN: Kárhoztatták is a kritikusok a kimódolt rímei miatt.

NÁ: Igen: „Udvaromon három vályu, / Abból iszik három nyáj juh.” Azt gondolták, hogy ez a szivaros zsidó a kávéházban találta ki ezt. De kiderült, hogy a szivaros zsidó rendesen elment a könyvtárba, és komolyan tanulmányozta a népköltészetet, az erdélyi népköltészetet is, Kriza János gyűjteményét. Onnan idézett. Azt is írja, hogy „Napsütött víz az italom, / Kopasz föld a derékaljom”. Ez székelyizmus. Mi a központi magyarban az „alj” szót úgynevezett nyitótőként kezeljük: „derékalj-am”. Náluk kevesebb a nyitótő, például azt mondják, hogy „fáj a láb-om”. Ilyet nem talál ki senki a kávéházban…

MN: De azért biztos olvasol fajsúlyosabb dolgokat is: például az a hír járja, hogy az eddigi trófeáid, Shakespeare, Dante mellé most Katona Józsefet akarod begyűjteni, és a Bánk bánt készülsz lefordítani. Magyarról magyarra?

NÁ: Igen. Egy nagyon pontos prózai fordítást szeretnék készíteni belőle, mai magyar nyelven. Egy új szöveget, bilingvis kiadásban, hogy ott legyen az eredeti mellett. Katona nagyon nehéz, sokkal nehezebb, mint Csokonai vagy Vörösmarty, mert ő nehéz akart lenni: úgy gondolta, ez akkor szép, ha nehéz. Nem is a szókincse, hanem a mondatfűzése miatt. Sokszor már az sem egyértelmű, hogy egy szereplő állít valamit vagy csak feltételez, esetleg azt mondja, ha te ezt állítod, akkor azt én nem fogadom el. A „pragmatikai helyzet” nem világos: az, hogy mi a mondandójával a szereplő célja. Két német fordítást már beszereztem a Bánk bánból, az angolt most fogom, azt ugyanis Bernard Adams készítette, aki jól tudott magyarul, de egykori mesterem, Ruttkay Kálmán nyersfordításából dolgozott. Az Adams-féle fordításból tehát ki fog derülni, hogy Ruttkay hogyan értette a szöveget. Ez nekem nagy segítség lesz.

MN: Hamarosan az is kiderül, te hogyan érted Verlaine-t. Úgy tudom, a Jelenkorban le fogod szedni Tóth Árpád csengő-bongó Őszi sanzon-fordításáról a keresztvizet, miközben te magad szabadversben, rímek és verslábak nélkül fordítod le a verset.

NÁ: „Ősz húrja, zsong, / Jajong, busong a tájon” – mondja Tóth Árpád, miközben Ver­laine-nél nincs halmozás, teljesen egyszerű, már-már prózai világosságú a szöveg. A két vers nem ugyanaz. Lehet, hogy pedagógus vagyok inkább, mint művész, de én úgy gondolom, azt kell a fordítónak megmondania, mit írt az eredeti, és nem azt, hogy hogyan. Tulajdonképpen csak a magyar olvasók életét akarom megnehezíteni: tudjanak róla, hogy a csengő-bongó fordítások nagyon sok mindenben nem tudják visszaadni az eredeti szépségét, és nyelvészként azt igenis kifogásolom, hogy a nyugatos hagyomány követői a formahűségen kizárólag a fonetikai elemeket, a rímet, a ritmust meg az alliterációkat értik, miközben olyan szintén formai dolgokkal, mint a nyelvtani struktúra, a mondatszerkezet, nem törődnek. Figyelmeztetni akartam az olvasókat, hogy szinte minden fordítás cukrot tartalmaz: a magyar fordítások túl vannak édesítve. Talán mert mifelénk az emberek eleve az édeset kívánják (keleti vonás!), vagy mert a nagymama elrontotta az ízlésüket azzal, hogy mindenbe cukrot tett, és aztán amikor rendes ételt kapnak, kiköpik, mert keserűnek érzik.

MN: Az angol nyelv professzoraként meglegyintett valaha az a gondolat, hogy magad fordítsd angolra a verseidet?

NÁ: Nem. Én túl jól tudok angolul ahhoz, hogy ne vegyem észre, hogy ehhez nem tudok elég jól. Elégtelenek az eszközeim. Ehhez anyanyelvi szinten kellene tudni, ott élni valamelyik angol nyelvű országban. Fordították verseimet angolra, itt él Magyarországon Christopher Whyte, jól tud magyarul, de például nem tudta, hogy egy szerelmi csalódásról szóló versben az, hogy „a küszöböt rágtam”, idióma, és nem szó szerint kell érteni. Én meg néha mondtam neki, hogy egyik-másik fordításban másnak kéne lennie, mert én nem azt írtam. Erre azt felelte, hogy az az angol kifejezés nem olyan ízű, nem oda illik vagy régies – ilyenkor meghátráltam. Például azt, hogy „hiába”, én úgy tanultam, hogy „in vain”, de ez ma már olyan, mint magyarul, mondjuk, a „cudar”. Persze ha egy portugál ismerősünk magyarul használná a „cudart”, csettintenénk, hogy te João, milyen jól tudsz magyarul. De hát a költészetben nem ezért csettintgetünk.

MN: A magyar irodalom külföldi fogadtatásával kapcsolatban mindig lehet hallani komor hangokat, hogy fordíthatatlan, valami alapvető óhatatlanul elvész a fordításban, és hogy ez volna az oka a viszonylag szerény nemzetközi ismertségének.

NÁ: Szerintem, és most a prózára gondolok elsősorban, nagyon jól tudnak fordítani. Inkább arról van szó, hogy ez egy kis ország, nem is elég távoli ahhoz, hogy izgalmas legyen, átlagos közép-európai kultúra. Miért adna ki valaki ilyen könyveket? Néha egy-egy szerző berobban, Márai, Esterházy. Ennek nagyon örülök, de azon szomorkodni, hogy ez miért nincs még jobban így, annak nincs értelme.

MN: És a versek?

NÁ: Verset nagyon nehéz fordítani, lásd Verlaine. Ha nem Verlaine lenne, és nem franciául írta volna, akkor nem is tökölnénk vele ennyit, de hát ő a világirodalomba tartozik, és nekünk kötelességünk azzal foglalkozni, hogy a világirodalom egyik legismertebb, korszakot meghatározó költeménye vajon hogy szól. Vannak fordítók, akik valójában azzal szórakoznak (ha most lehetek egy kicsit gúnyos), hogy fitogtathassák a magyar fonetikai, rímelési és verselési tudásukat szegény Verlaine rovására. Ezt nem helyeslem. Akiknek az a kihívás, hogy tudnak-e csengő-bongót írni, azok írjanak saját verset, és hagyják békén Verlaine-t. De vannak olyanok is, akik alázatosabban és kötelességtudóan importálnak, mint a régi bibliafordítók: fontos a szöveg, értse már a paraszt is, hogy mi van ott. Vegyük észre, hogy nagyon jó verseket írtak portugálul meg norvégul is, csak nincs idő meg energia mindenre figyelnünk.
A nagy irodalmak importja kulturális kötelesség – még ha ábránd is volt a nyugatosok és utódaik szemében, hogy magyarul mindent meg lehet csinálni. Hogy mihez és mennyire legyen-lehet hűséges, azt a fordítónak kell mérlegelnie és belátása szerint eldöntenie. Nagyon nehéz verset fordítani, és ekvivalens fordítást adni nem is biztos, hogy lehetséges.

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2017/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2 yoyo
    yoyo
    2018. január 17., szerda 21:17
    Éljen Dante, éljen Nádasdy Ádám
  2. 1 Juliusz
    Juliusz
    2018. január 16., kedd 09:31
    Már volt alkalmam idekommentálni. Nádasdy a karakánság bajnoka a Sorosra vonatkozó megjegyzése kapcsán. Függetlenül attól, hogy mennyire értünk egyet minden szavával, a kiállása tiszteletet érdemel.

Komment írásához