Zoltán Gábor: Szomszéd

A nemzetieknek túlzottan liberális, a liberálisoknak túlzottan nemzeti

szerző
Antal Nikolett
publikálva
2018. jún. 13., 11:22
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Orgia után sikerült emelni a tétet.

Zoltán Gábor új regénye, a Szomszéd – Orgia előtt és után súlyos kérdésekkel szembesít. Az Orgia után nehéz volt elképzelni, hogy lehet még emelni a tétet, de ez sok szempontból sikerült. A személyessé tétel ugyanis alkalmas erre, s az esszéregény műfaja is innen érthető meg igazán, hiszen a Szomszéd főhőse Zoltán Gábor maga. Minden mondatának tétje van, mert újra és újra tükröt tart elénk, már-már csúcsra járatva a húsba maró kérdést: hol vannak a saját határaink, észleljük-e a gyilkos figyelmeztetést, hogy egy rendszer naiv kiszolgálói vagy éppen áldozatai lehetünk?

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

A tétet a szerző azzal is emeli, hogy amíg az Orgia lezárul a múltban, addig a Szomszéd a jelenig ér, az ezúttal is valós néven említett szereplők sok esetben ismert emberek, közéleti személyiségek. Az egyik legambivalensebb példa Szécsényi Ferenc operatőr. A rendkívül szegény, nyomorú sorsú kisgyerek, aki az atyai szívósságnak köszönhetően Budapestre kerül, kertészként dolgozó apja mellett egy zsidó arisztokrata családnál lel otthonra. Később a filmgyárban kap munkát, a ranglétrán egyre feljebb lépeget, s jómódú barátai egyik teniszpartiján éppen a baronesse-szel hozza össze a sors. A kisasszony, meglátva kertészük fiát, sarkon fordul, nem hajlandó vele párost játszani. Később a fiú belép a Nyilaskeresztes Pártba, hűen énekli az indulókat, pártgyűlésekre jár, ám a frontra kerül. Hazatér, s a háború után a Kossuth-díjig jut. Zoltán kíméletlenül ítéletmentes ugyan, de végül fölteszi a kérdést: mi lett volna, ha nincs a front, ha a fiú Pesten marad? Min múlik egy ember sorsa?

false

Zoltán saját életében is meglehetősen későn jön a saját környezet felé való fordulás: nem a klasszikus értelemben vett pályakezdő saját hangra találásáról van itt szó, noha kiváló színházi szakemberről és jó szépíróról beszéltünk eddig is, hanem egy érett szerző önmagára találásáról és irodalmi bravúrjairól. A szembenézésről a környezetével, melyről a korábban hallott félinformációk, elengedett félmondatok most hihetetlen erőteljes esszenciát alkotnak. Ebben benne van a saját élet, a saját sors fölötti ítélőszék is, amit metaforaként végigvisz a regény egészén, hiszen ahogyan mondja, az írás nem más, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett.

Amikor ugyanis Zoltán elkezd körülnézni, akkor olyan borzalmat és szörnyűséget tapasztal, amiről nehéz egyetlen szót is szólni a személyközi kapcsolatokban. Erre nincs más reakció, mint világgá kürtölni a magyar történelem egyik legdermesztőbb korszakának történéseit. S hogy ki az elkövető, és ki az áldozat? A szomszéd. Zoltán nem használ a címben se határozott, se határozatlan névelőt, ugyanakkor nélkülözi a többes számot is. Egyszerre általánosít és egyénít, s ezzel az ismerősségében ismeretlen gesztussal végképp padlóra küldi az olvasót. „A nézőpontom maga lett a vizsgálatom tárgya. Ahonnan vizsgálódom, oda szeretnék belátni. Arra irányul a figyelmem, hogy honnan is figyelek. (…) Ez az újfajta, szokatlan figyelem okozza, hogy sok olyasmiről szerzek tudomást, ami korábban elkerülte a figyelmemet.” Ez az egyszerre kifelé és befelé irányuló voyeurizmus tehát mindent megváltoztat. A polgári közegből származó konzervatív, saját bevallása szerint a nemzetieknek túlzottan liberális, a liberálisoknak túlzottan nemzeti. Így a vizsgálódás, a szembenézés valamiféle kényszerhelyzetnek is az eredménye, melynek szüksége addig szinte föl sem tűnt. Éppen ezzel a hiánytapasztalattal írja le az áldozatok emlékezőközösségét is, mely mindig gyengébb, mint a tetteseké.

A Zoltán által leírt folyamatok tragikusak, embert próbálóak, gyilkosak. Ezeket az eseményeket a nyelv hozza létre, a főszereplő-szerző föl is teszi a kérdést: „Az enyém ez a nyelv? A gyilkosok nyelvén beszélek a gyilkosokról?” De erre már nincs válasz, és fölötte ítélet sincs.

Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 392 oldal, 3990 Ft

szerző
Antal Nikolett
publikálva
2018. jún. 13., 11:22
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához

  • Szerző
    Urfi Péter
    Posztolva
    2017/36. (09. 07.)
    Kommentek
    1
    Megeszi a nőket
  • „Míg tudunk, lemaradozunk: hol a tűnők tovapörögnek…”

    Szerző
    narancs.hu
    Posztolva
    2017. szept. 26., 15:59
    Kommentek
    3
    Elhunyt Tarján Tamás
  • Nem akármilyen költő került be a díszes társaságba.

    Szerző
    - urfi -
    Posztolva
    2017. szept. 26., 15:40
    Kommentek
    3
    Napi jó hír: Marno János a Digitális Irodalmi Akadémia új tagja
  • A népszerű író Orbánék kultúrpolitikáját is kiosztotta, és a tiltólistákról is beszélt.

    Szerző
    narancs.hu
    Posztolva
    2017. szept. 07., 07:55
    Kommentek
    6
    Mit szólna Háy János, ha Kerényi beválogatná?
  • 90 évet élt, de ennyi idő sem volt elég, hogy itthon ismertté váljon a neve.

    Szerző
    - urfi -
    Posztolva
    2017. szept. 03., 23:59
    Kommentek
    0
    Meghalt John Ashbery, a világirodalom óriása
  • Kevesen tudják, hogy augusztus 20-án hazánkban a két világháború között másfél évtizeden át nemcsak Szent István királyunk napját ülték meg, hanem egy másik, de mára szinte teljesen elfeledett ünnepet is.

    Szerző
    Kovács Ákos
    Posztolva
    2005/33. (08. 18.)
    Kommentek
    0
    Vitéz méhek - A Szent István-napi Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe
  • Az ő hangján szólal meg a kortárs magyar irodalom legjava német – illetve osztrák – nyelven. Bécsi otthonában mesélt a szerzőkkel való barátságáról, a törvényszéki tolmácsolásról és személyiségformáló munkáiról.

    Szerző
    Markó Anita
    Posztolva
    2017/29. (07. 20.)
    Kommentek
    0
    „Káromkodásaink és imádságaink megegyeztek” - Buda György műfordító
  • Az íróval, költővel és egyetemi oktatóval a halálos betegség ünnepélyéről, az értelmiség tévedéseiről és a politika hiányáról beszélgettünk.

    Szerző
    Pálos Máté
    Posztolva
    2017/28. (07. 13.)
    Kommentek
    0
    „Magyarország nem létezik, egy lázálom tölti ki a helyét”
  • "A magyar politikai filozófiát nem az örökkévalóságnak írják" - Bibó István 106 éve, 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Összegyűjtött írásainak – bő ezeroldalas – első kötete idén jelent meg.

    Szerző
    Sipos Balázs
    Posztolva
    2017/27. (07. 06.)
    Kommentek
    2
    Értékterápia
  • Tudják, mi az a pacuha? Vagy a választási malac? Krumpligánicát biztosan ettek, legfeljebb dödöllének hívták. Efféle, eltűnőben lévő szavakat gyűjt össze a Mit jelent? diákszótár.

    Szerző
    Kránicz Bence
    Posztolva
    2017/26. (06. 29.)
    Kommentek
    0
    „Én még taccsra emlékszem”
  • Van képetek ármánykodó politikai elfogultságnak minősíteni a jajszót, ami a politikai manipulációtok nyomán felhangzik.

    Szerző
    narancs.hu
    Posztolva
    2017. jul. 22., 16:35
    Kommentek
    0
    A kifizetések majd elfogadottá teszik az elfogadhatatlan disznóságokat
  • Tekerjük vissza most a filmet az elé a tavaszi mosolygós kedd reggel elé, amikor Esterházy Péter hosszasan kereste a tornanadrágját, majd, mintegy a keresgélés közben kialakuló heves házastársi zsörtölődésből kisarjadt a mű, amelyet nem is a címén, hanem a színén szólítunk: ez a Pispeklila Könyv (Termelési-regény, 1979). Azért épp ide kell, hogy tekerődjön a film, mert ez volt az az idő, amikor a magyar irodalom még úgyszólván Esterházy Péter nélkül létezett.

    Szerző
    Ács Pál
    Posztolva
    2016/29. (07. 21.)
    Kommentek
    0
    Minden megvár
  • Megrázó és kijózanító interjú Schein Gáborral a holnapi Narancsban.

    Szerző
    narancs.hu
    Posztolva
    2017. jul. 12., 11:00
    Kommentek
    4
    „Magyarország nem létezik, egy lázálom tölti ki a helyét