„Én voltam a rút kiskacsa” - Dorthe Nors író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/45. (11. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Karateütés című novelláskötetével futott be, igaz, nem a hazájában, Dániában, hanem először Amerikában. Azóta már honfitársai is sűrűn forgatják a könyveit, melyek közül a Tükör, index, kuplung – avagy egy negyvenes nő vezetni tanul jelent meg legutóbb magyarul.

Magyar Narancs: Azt mondta egyszer, hogy a dánok lenézik a novellaformát. A sors iróniá­jának tűnhet, hogy a novelláival futott be nemzetközileg, igaz, ehhez az is kellett, hogy először az amerikaiak fedezzék fel.

Dorthe Nors: Igen, ebben én is érzem az iróniát. Alice Munro Nobel-díjáig a novella sok helyen hanyagolt műfajnak számított. Így volt ez Dániában is. Talán csak az Egyesült Államokról mondható el, hogy a novellát mindig is a tenyerükön hordozták. Jó, vegyük ide Kanadát is, elvégre Munro kanadai. A privát teóriám szerint Amerikában minden bevándorlóra jut egy rövid történetnyi idő, ez alatt kell elmondania a saját történetét, hatni a másikra. Ezt hívják pitchingnek. Senkinek sincs ideje egy hosszabb, túlhabzó történetet végighallgatni. És van egy földhözragadtabb magyarázata is a dolognak: az a temérdek irodalmi magazin, ami Amerikában megterem. Ezek mind nagy hagyománnyal bíró lapok, nem ma nőttek ki a földből. Minden amerikai egyetemnek megvan a sajátja, szó szerint százával találni irodalmi magazinokat az Államokban. A befutáshoz ezekben az újságokban kell publikálni. És mit kell publikálni? Novellát.

MN: A pitching Hollywoodban szokásos szakkifejezés, amikor egy filmtervet két hatásos mondatban kell eladni a producereknek.

DN: Amit ön említ, az a történetmesélés perverz módja, én az irodalomról beszélek. Az amerikai kiadók árgus szemekkel figyelik az amerikai irodalmi lapokat, egy jó novella olyan, mint egy jó ajánlólevél: a kiadó szeme elé kerül, és ha fantáziát lát benne, lecsap a szerzőre.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Novellistából ott van Kanadának Munro, Amerikának pedig Raymond Carver, de mi van a dánoknak? Kik voltak a rövid forma bajnokai ön előtt?

DN: Hans Christian Andersen.

MN: Ennyi?

DN: Azért nem kicsinyelném le Andersent sem, ha úgy vesszük, a meséi minden igényt kielégítő novellák. És ha már dán és novella, akkor Karen Blixen. Blixen novellái már-már munrói hosszúságúak, majdhogynem kisregények.

MN: Mi a kedvenc novellája Andersentől?

DN: A kis hableány. Hozzá kellett nőnöm, ez egy bonyolult történet. Nagy kedvencem még A rút kiskacsa is. Az a zseniális bennük, hogy egy felnőtt éppúgy kap tőlük valamit, mint egy gyerek.

MN: A rút kiskacsa mit adott felnőttként?

DN: A hetvenes évek szülötte vagyok, gyerekként még bakelitlemezen is megvolt, rendes meselemezen. Felnőttként valamikor a kilencvenes években olvashattam utoljára. Ekkoriban magam is rút kiskacsának éreztem magam. Olyasvalakinek, aki észrevehetetlen, aki nem tudja megmutatni, miben jó. Andersen tele van felnőtteknek szóló mesékkel, Az árnyékot például egy gyereknek sem ajánlanám, úgysem értenék meg. A húszas éveimben sokat olvasgattam. Sötét, egzisztenciális történet. Persze nem kell Andersenig visszamenni, az ötvenes-hatvanas években Skandináviában még erős volt a novellatermés, de aztán az irodalmi magazinok egy csapásra felszívódtak, és valahogy a közízlés is a novella ellen fordult, az irodalmi hivatalosságok húzták a szájukat, ha rövid prózát láttak, kilóra kezdték mérni az irodalmat. Én sem otthon futottam be, pedig jó kiadóm, jó szerkesztőm volt, megjelentek a könyveim, de senki sem olvasta őket. Én voltam a rút kiskacsa. Aztán a novelláimat amerikai magazinok hozták le, megjelentem a The New Yorkerben, felfigyelt rám Oprah (Oprah Winfrey Amerika egyik legnagyobb hatású médiaszemélyisége és véleményformálója – K. G.), és csak ezután lettem kapós otthon is.

MN: A The New Yorker magazinba bekerülni az egyik legnagyobb irodalmi elismerés Amerikában. Ez még Salingernek sem sikerült a pályája elején, sorra dobták vissza az irodalmi próbálkozásait.

DN: Eleinte nem is tudtam, hogy ekkora dolog bekerülni a lapba, az amerikai kollégák világosítottak fel, hogy az írók ölni tudnának, csak hogy megjelenhessenek a magazinban.

MN: Miután kiválasztották publikálásra A kócsag című novelláját, nem nyúltak bele a lap szerkesztői?

DN: Szigorúbb szerkesztői kontrollt, mint ami a New Yorkernél gyakorlat, sehol máshol nem tapasztaltam. Vagy hatszor ment át rajtuk A kócsag szövege, és ezután jött a tények ellenőrzése, erre külön szerkesztőt kaptam. Az írásban szerepel a Koppenhágában található Damhus-tó, amit az angol fordítóm „pond”-nak fordított (kis méretű tavat jelent – K. G.), mire a szerkesztő utánajárt, hogy nem sértünk-e meg ezzel valakit, nem kéne-e inkább a nagyobb tavakra használt lake-nek fordítani. Leellenőrizte, hogy mekkora kiterjedésű a Damhus-tó.

MN: Jelentősebb változtatásokat is eszközöltek?

DN: Csak kis dolgokon mentek az e-mailek, itt-ott egy-egy szóba kötöttek bele. Például a kócsag lábait én zöldesnek írtam le, de ők kötötték az ebet a karóhoz, hogy az nem zöldes, hanem fehér. Külön e célból kócsagfotókat tanulmányoztak. Hát, így megy a szerkesztés a The New Yorkernél. Oly sok ember van a világon, aki magasról tesz az irodalomra, ehhez képest minden szót nagyítóval megvizsgáltak. Bevallom, engem ez lenyűgözött.

MN: Proust magyar fordítója (Jancsó Júlia – a szerk.) nemrég azt mondta, hogy nem árt Proustnak, ha nő a fordító, mert Proust érzékenysége talán egy nőnek könnyebben megközelíthető. Az ön szövegeihez férfi és nő egyaránt könnyen közelíthet?

DN: A dán szerkesztőm nő, de ennek nincs nagy jelentősége, a kiadómnál sok női szerkesztő dolgozik. Az első három könyvemet egy férfi szerkesztette, történetesen egy meleg férfi. Amikor nyugdíjba vonult, a sorban utána következő szerkesztő vette át a munkáját. Minden azon múlik, közös nyelvet beszél-e a két ember. Prousthoz csakis egy érzéki fordítót tudok elképzelni, férfi ugyanúgy lehet, mint nő. Proust dán fordítója férfi, maga is író, a prózája igen erotikus.

MN: A stílusát számos dán exportcikkhez hasonlították már, az Oprah.com-on az „olyan, mint a dán bútor” hasonlat jött elő. Van esetleg más hasonlattippje?

DN: Dán akvavit. Kicsi, de erős. De ne legyünk igazságtalanok a bútorhasonlattal sem, főleg, mert van benne igazság. Nézze csak meg ezt a szép templomot (a Mátyás-templomra mutat – K. G.), tele van díszítéssel! Az én prózám ennek az ellenkezője. Csak semmi díszítés. Gyakran mondják az írásaimra, hogy olyanok, mint egy szépen kidolgozott, vékony vonalvezetésű Vigna szék, amin egy elefánt trónol. Minimalista stílus, amit majdhogynem szétfeszít a tartalom. Dán létemre egyébként a svéd iskolán edződtem, amire a nagy terjedelem, a súlyos egzisztencializmus a jellemző.

MN: Oprah ajánlása és a The New Yorker oldalain való megjelenés fellendítette az eladásokat?

DN: Azt nem tudom, de a hírnevemnek jót tett. De tudja, mi történik, ha egy könyv népszerű lesz; előbb-utóbb kikerül egy PDF-fájl az internetre. Ez történt velem is. Hirtelen megugranak az eladások, aztán jön a PDF, és bárki lelophatja a szöveget.

MN: Az amerikai verziót lopkodták, vagy a dánt?

DN: Az amerikait. Az amerikai siker hatására a dán kiadóm újra kiadta a novelláskötetemet. Másodszorra már nagyon jól ment. Úgy tűnik, egy dánnak Dániában az egyetlen mód a befutásra, ha először egy másik országban lesz sikeres.

A Tükör, index, kuplung kritikája itt olvasható.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/45. (11. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához