„Ezzel a késéssel a halál jelentkezett be” - Linn Ullmann író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az apa Ingmar Bergman, az anya Liv Ullmann. Ők a főszereplői lányuk, Linn Ullmann családi visszaemlékezésének, amely A nyugtalanok címmel nemrég magyarul is megjelent. Az írónőt Norvégiában sikerült elérnünk telefonon.

Magyar Narancs: A könyv ötlete még Ingmar Bergman életében felmerült, ha nem is így és nem is ebben a formában. Az apja javasolta, hogy készítsenek közösen egy interjúkötet. Mennyire vonakodott a családon belülről jött felkéréstől?

Linn Ullmann: Egyáltalán nem volt bennem vonakodás, noha arra nem mernék megesküdni, hogy az apám vagy az én ötletem volt-e eredetileg a könyv. Apám is, én is mindig nagy élvezettel beszéltünk a munkánkról. 84 vagy 85 éves kora körül kezdte el komolyabban foglalkoztatni az öregség. Szavak hullottak ki a fejéből, úgy érezte, nem ura az anyanyelvének többé. Egyre többször hagyta cserben az emlékezete, és persze a testével is egyre többet bajlódott: a szemével, a csípőjével. Mindig is gyorsan, energikusan járt-kelt, de ekkor már a lendülete sem volt a régi, a járásában is akadályozva volt. Ekkor még apám érdeklődve figyelte, mi történik vele, magát az öregedést tekintette a munkájának, megfigyelései célpontjának. Mindig is azt kereste, mit tud a legszemélyesebb élményeiből elmondani: a szerelemről, a gyerekkoráról és végül az öregségről. Ahhoz azonban már túl öreg volt, hogy egymaga lásson neki a könyvírásnak. Szó szót követett, és megszületett a közös interjúkötet terve. Én kérdezek, ő válaszol. Ez eddig egyszerűnek tűnt. De tudja, hogy van ez íróembereknél: lényegesen élvezetesebb beszélni az előttünk álló műről, mint ténylegesen elkezdeni csinálni. Mást sem tettünk éveken át, csak beszéltünk és csak beszéltünk a könyvről. A részletekről, hogy mi lesz majd a címe, milyen lesz a szerkezete, csupa ilyesmiről. Addig-addig beszéltünk róla, mígnem késő lett. Mire megjelentem apámnál Fårö szigetén, elszánva a feladatra, diktafonnal a kezemben, már nem megfigyelője volt a saját öregségének, hanem az elszenvedője. A nyelvhasználata leépült, a memóriája kihagyott, a valóság és a képzelet összemosódott a fejében. Tisztán emlékezett az 50-60 évvel azelőtti dolgokra, de semmire sem emlékezett abból, ami 5 perce történt. A sok tervezés füstbe ment, impro­vi­zál­nunk kellett. Egy új nyelvet kellett teremtenünk. Csak ekkor tört rám a hiába­va­lóság érzése, a vonakodás. Amikor az apám meghalt, hat interjúm volt vele a diktafonon. Úgy éreztem, teljes kudarc az egész. A gyász és a kudarc érzéséből végül egészen másfajta könyv született. Egy könyv az emlékekről, a felejtés természetéről, apa és lánya kapcsolatáról, a családról.

false

 

Fotó: Christian Als/Scanpix

MN: A hammarsi házhoz tartozó pajtát az apja mozivá alakította, a közös filmnézés már kislánykora óta része volt az életének. Jobban megismerte az apját a családi körben levetített filmeken keresztül?

LU: Ezek a közös filmnézések nem annyira a filmek miatt voltak fontosak, hanem az együttléteink miatt. Kora gyermekkoromtól kezdve tartottak a közös filmnézések. Apa és lánya filmet néz. Apám világéletében ügyelt a pontosságra, sosem késett el sehonnan. Nemhogy egy percet, harminc másodpercet sem. Órát lehetett volna igazítani hozzá. Onnan tudtam, hogy valami nem stimmel, hogy egy nap – épp egy filmet készültünk megnézni ketten – 17 percet késett. És egy árva szót sem vesztegetett a dologra. Úgy éreztem, ezzel a késéssel a halál jelentkezett be. Az egész könyvem tulajdonképpen az időről szól, hogy ki hogyan éli meg az idő múlását. Én kis- és nagylányként, majd középkorú nőként, apám fiatalként és öregemberként és így tovább. Erről szól ez a hat fejezet.

MN: Említi a könyvben, hogy az anyját, Liv Ullmannt mindenki az apja múzsájának tekintette, de az apját még csak véletlenül sem nevezte senki az anyja múzsájának.

LU: Valóban ez volt a szereposztás. Ez a könyv mindenekelőtt az anyám és az apám története, még ha nem is szigorúan vett életrajzi könyvet írtam. Igyekeztem a szüleimet mintegy regényszereplőként elhelyezni. Ebben a történetben van egy anya, egy világszép nő, akinek a szépségét mindenki csodálja. A történet másik szereplője az apa, aki felfedezi ezt a szépséges nőt. A kamerája elé állítja, és ezzel a csodálat tárgyává teszi. És köztük ott sertepertél egy kislány, történetesen én, aki ismerkedik a világgal, igyekszik kitalálni, hogyan válhatna nő belőle. Látom anyámat, akire mindenki úgy néz, mint apám múzsájára – megjegyezném, hogy apám szinte valamennyi színésznője apám múzsájának lett elkönyvelve. Mindeközben apámat nem múzsázta le senki, pedig ő legalább annyira múzsája volt ennek a sok nőnek, mint ők neki. Nélkülük, az életé­ben fontos szerepet játszó nők nélkül a filmek sem készülhettek volna el.

A Cannes-i zsűriben

A Cannes-i zsűriben

 

MN: Igazságtalannak tartja ezt a leosztást?

LU: Hogy ez igazságtalan helyzet, avagy sem, az engem íróként igazából nem érdekel. Az egyik legfontosabb íróm Philip Roth, az egyre csak táguló kisvilágok írója. Nála sem lehet szétválasztani azt, ami önéletrajzi, és azt, ami pusztán fikció. Őt sem az izgatja, hogy mi az igazságos és mi nem, ennek megállapítása nem tartozik az írói munkakörébe. Pusztán láttatja, hogy mi megy végbe ember és ember között.

MN: Melyik a legkedvesebb Roth-regénye?

LU: Időről időre változik, hogy mi áll épp a legközelebb hozzám, akárcsak Virginia Woolfnál, akihez szintén mindig visszatérek. Most, hogy a világpolitika úgy alakult, ahogy, az Összeesküvés Amerika ellen című könyvét olvasom. Borzongató élmény. Roth évekkel ezelőtt írta, de ha ma olvasom, mintha az épp uralkodó politikai klímáról szólna. Most épp ez a könyve nem hagy nyugodni, de az örök nagy kedvenceim közt az Amerikai pasztorál van a fő helyen. Csodálatos a Nemezis című kisregénye, és nagyon szeretem azt a könyvét is, aminek a hőse az egész életét a betegségein keresztül írja le. Az ismerkedést fiatalon az Isten veled, Columbusszal kezdtem, rendszeres olvasója vagyok azóta is. Közel érzem magamhoz a világát, pedig két ennyire különböző hátteret nehéz elképzelni: ő az amerikai, zsidó férfi, én a protestáns, norvég nő. Neki kellett volna megnyernie a Nobelt, de Bob Dylan díjazása is jó vicc.

MN: Az apja is írt, íróként is maradandót alkotott. Hogy viselte az írás meglehetősen magányos folyamatát?

LU: Küzdelmesen. Az írással járó magányt nehezen viselte. Imádta a munkájával járó nyüzsgést, hogy a színházban és a forgatásokon a kollégák gyűrűjében alkotott. Íróként viszont nincs semmi, pontosabban a nagy semmi van: nem lehet a reflektorokkal bíbelődni, ezt meg azt beállítani, itt nincs más, csak az üres lap vagy az üres képernyő. Le kell ülni, és meg kell tölteni valamivel. Saját tapasztalatomból tudom, hogy nincs még egy olyan mesterség a Földön, amely annyi kifogást ismerne és alkalmazna, mint az írói. Az írás küzdelem, az író pedig minden kifogást megragad, hogy elodázza ezt a küzdelmet. A writer’s block bevett kifejezés, elfogadott dolog, míg asztalosi vagy orvosi válságról senki sem beszél, mert nincs is ilyesmi. Hát mondhatja a sebész, hogy ma nem végzem el az agyműtétet, mert nem érzem az ihletet? De egy író mondhatja, és mondja is. Az ihlet a világ legszörnyűbb szava. Az úgynevezett inspirációnak Dante poklának hetedik körében a helye. Az inspiráció sosem jön, a világ leghaszontalanabb dolga várni rá. Csak ha már benne vagyok az írásban, akkor történhet valami. És talán egy nap történik is, hogy másnapra ismét csak a küzdés maradjon.

MN: Nincs abban egy kis ellentmondás, hogy míg az apja íróként nem kedvelte a magányt, egy távoli kis szigeten, Fårön élt egészen a haláláig?

LU: De hát ez szinte minden íróban ott van, én sem vagyok ez alól kivétel. Ez az örök ingázás az elvonulásra való vágy és a megmutatkozás között. Elég csak belelapozni Virginia Woolf naplóiba, vagy bárki más íróemberébe. Meg fogja találni ezt az ellentmondást, ezt az örök küzdelmet.

Apa és lánya

Apa és lánya

 

MN: Az édesapja svéd volt, az édesanyja norvég. Említi a könyvében, hogy az apja arra kérte, hogy ne svédül, hanem norvégul beszéljen hozzá. Svédül is ír vagy csak norvégul?

LU: Csak norvégul tudok írni. Majdnem perfektül beszélem a svédet, de a svéd az én kislánynyelvem. Az a nyelv, amin gyerekként az apámmal beszéltem. És felnőttként is svédül beszéltem hozzá. Apám egyszer megjegyezte, hogy amikor svédül szólalok meg, a hangom akaratlanul is elvékonyodik. A svédem egy kislány hangja volt. Gyakran beszélgettünk zenéről, ha más-más módon is, de mindketten szenvedélyes zenerajongók voltunk: apám a hangomnak ezt a fura elváltozását is zenei jelenségként emlegette. A svéd a kislánykori nyelvem volt, az angol a diákkori nyelvem és az olvasmányaim nyelve, a norvég az anyanyelvem, amin írok. Apám azért kért meg, hogy inkább norvégül beszéljek hozzá, hogy egy felnőtt hangján szóljak hozzá.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    2017. március 22., szerda 15:22
    Az még hagyján, hogy saját mozijuk volt, de a filmeket kölcsönözni kellett Bergman videotékájából ami a ház egyik szobája volt. Irigylésre méltón szerették egymást Bergman és a lánya.

Komment írásához