Nemes Z. Márió

„Mert a költő nem ott kezdődik, ahol érez”

Nemes Nagy Ágnes és a képmutatás
szerző
Nemes Z. Márió
publikálva
2017/5. (02. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szeretünk úgy gondolni a nagy költői életművekre, hogy konkrét arcél, profil vagy habitus rajzolódik ki belőlük. Vagyis – ahogyan olvasás közben mindig is – szeretünk antropomorfizálni, hiszen ezeket a mozzanatokat a szerzővel kötjük össze, mintha az életmű egyfajta önportréalkotás lenne, melynek hitelességét, egységességét, koherenciáját aztán szívesen számon is kérjük élet és költészet közös árterében dagonyázva. Vagyis a professzionális és naiv olvasók egyaránt szívesen harcolnak az életmű vélelmezett „igazságáért” – a szerző, de akár a szövegek ellenében is. Természetesen ezen harcok hevessége is jelezheti egy életmű aktuális árfolyamát az irodalmi tőzsdén, ugyanakkor az ilyen (ál)viták sokszor mégiscsak annak okozzák a legnagyobb kárt, aminek védelmezésére létrejöttek – a költészetnek.

Mi a meddő?

Nemes Nagy Ágnes a félmúlt nagy lírikusa. Azért fogalmazok így, mert óhatatlanul történeti távlatból tekintünk vissza az életműre. Az általa (is) fémjelzett Újhold-hagyomány közvetett módon még mindig a kortárs költészet egyik alakító tényezője, mégsem érzem már a költői közbeszéd eleven részének NNA líráját. Átmeneti helyzetről van szó, ami „feladattá” avatja a Nemes Nagy-olvasást, mert szerintem egyáltalán nem evidens, hogy mi és hogyan válhat újra vitálissá ebből a szövegkorpuszból. A Ferencz Győző szerkesztésében a Jelenkor Kiadónál tavaly megjelent Összegyűjtött versek évek óta húzódó vitát kavar fel újra, miszerint a költő által a nyilvánosság elé tárt szövegek és a hagyatékban maradt versek (melyekből a friss kötet közel száz, eddig publikálatlan darabot is tartalmaz) között olyan éles feszültség áll fenn, mely sokakat az ismert NNA-kép radikális átértékelésére ingerel.

false

 

Fotó: Fortepan.hu

A „kettős életmű” körüli diskurzus ugyanakkor számos ponton a fent már említett önportré-problematikába ütközik, ugyanis a költő „igazi” és „hamis” arca körüli reflektálatlan viaskodás egyfajta pszichologizáló Dr. Jekyll és Mister Hyde-sztorivá banalizálja Nemes Nagy irodalomtörténetileg is rendkívül összetett esetét. Ennek a beszédmódnak szimptomatikus példája Térey János A nagyasszony című esszéje, melynek alapállítása szerint NNA saját költői imágójának rabja, vagyis az ún. tárgyias költészet „valójában” a lelki meddőség kozmetikázására létrejött kamuflázs, mely jól fölépített szerepként kényelmes hatalmi pozícióhoz (is) juttatja a szerzőt. „Létezik egy kimunkált, kemény, komolykodó imázs a nagynak mondott »emblematikus« költeményekben: ez a nemes nagyasszony patetikusan szól hozzánk, folytonosan védekező állásban van, szembenállás-pszichózis sújtja.” (Térey János: Kész férfi [Nemes Nagy Ágnesről], in: Teremtés vagy sem, Libri, 2012.) Ezt a képmutatást „lepleznék le” a publikálatlan versek, melyek alanyibbak, ugyanakkor épp az objektív líraeszménynek való meg nem felelésük miatt „őszintébben” tudósítanak NNA szerepzavaráról. Azzal a kérdéssel most nem akarok foglalkozni, hogy Térey az elmondottakat még egy fallikus ámokfutással is tetézi, amikor az alanyiság elfojtását a „női vershez” (sic!) szükséges lírai érzékenység hiányával hozza összefüggésbe – a fenti látlelet enélkül is elég riasztó. A SZIFonline-on nemrég megjelent – Térey esszéjénél igenlőbb hangvételű – cikkében (Nemes Nagy éjjel, Nemes Nagy nappal) Demény Péter hasonló következtetésekre jut, amikor a protestáns etika szelleméből fakadó öncenzúráról és elfojtásról beszél: „Mint minden emberi folyamat, jelenség, lelki ellenőrzés, a homlokzatfaragás sincsen tisztában önnön határaival, pontosabban azzal, hogy azt is elrejti, amit nem kellene.” Hogy mi az, ami itt elfojtódik, arra Demény nem válaszol világosan, egy – talán Roland Barthes szöveg­öröm-koncepciójával összeköthető – gyönyörelvre utal, de hogy ez miért nem található meg átütő erővel NNA ún. „nappali” költészetében, az számomra nem derül ki az írásból.

Szekértáborok

Úgy gondolom, hogy a megidézett értelmezések azért is szemléletesek, mert a magyar költészetértést történetileg is meghatározó redundanciákat közvetítenek, vagyis olyan „elfojtásokkal” és frusztrációkkal terheltek, melyek nemcsak a félmúlt szerzőinek értékelését, hanem a kortárs lírát érintő közbeszédet is átjárják. Halász Gábor 1929-es, A líra halála című esszéjében alapozza meg a szubjektív és objektív líra máig kísértő ellentétpárját, mely a népi-urbánus dichotómiához hasonlóan – néha azzal perverz módon össze is szövődve – osztja meg irodalmi kultúránkat. Halász a romanticizmus maradványaként marasztalja el a „hipertrófiás én” kultuszában formáját szétőrlő szubjektív lírát, míg a „tématisztelő” objektív lírát egy új ízlés progresszív hírnökeként ünnepeli. „Mert a költő nem ott kezdődik, ahol érez, és nem ott, ahol jól-rosszul kifejezi magát, hanem ahol az egyetlen lehetséges kifejezést találja meg, válogatva és tudatos gátat emelve lelke túláradásának. A költészet techné, mesterség. A költőt a vers teszi költővé, nem a költőisége.” (Halász Gábor: A líra halála, in: Halász Gábor: Válogatott írásai, Magvető, 1977.) Ez a koncepció – a Halásszal való személyes kapcsolat miatt is – mélyen hatott Nemes Nagy lírafelfogására, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a homályos megkülönböztetés, melyet az alanyi-tárgyias kitétel csak tovább komplikál, hosszú távon skizoid játszmák terévé alakította át a költészeti mezőt.

Miért van az, hogy az „őszinteség” retorikája mentén homlokzatfaragásnak, vagyis valami „külsőnek”, a lírai energiaközponttól, tehát az Éntől idegennek kell tekintenünk azokat a költői struktúrákat, melyek nem eléggé „emberarcúak”? A már emlegetett Bar­thes a szöveg gyönyörének forrását épp azokban az erotikus határsértésekben azonosítja, amikor a szubjektum otthonossága felfeslik. Egyáltalán, hol húzódik az Én külső és belső határa a versben? Milyen, illetve „melyik” Énről is van itt szó? Képmutatás? Persze. Az (ön)portré már mindig is kép-mutatás, hiszen olyan színrevitele a csak így lehetségessé váló szubjektumnak, mely a megformált képben mutatja, pontosabban hozza létre önmagát. De hadd ne folytassam.

Az antiintellektualizmus, a reflektálatlan „élet-akarás” újra és újra megerősödő vágymechanizmusai a kortárs költészeti szcéna szempontjából azért is hordozhatnak ideológiai veszélyeket, mert remekül alájátszanak az – immár államilag is támogatott – irodalmi populizmus térnyerésének, mely a „művészet metafizikájának ősi törvényei szerint” (Orbán János Dénes) osztja szét az irodalmat öncenzúrában senyvedő filoszokra és „életszagú” vadakra. (Ennek kapcsán amúgy mindig Szentkuthy Miklós Műveltség és irodalom című esszéje jut eszembe, miszerint a legműveltebb írók a legvadabbak.) Ha most ezt az egész esztétikai-ideológiai komplexumot irodalomtörténeti perspektívából akarjuk szemlélni, akkor megkockáztatom azt a már-már közhelyes állítást, miszerint a dehumanizáló (neo)avantgárd hagyományok integrálatlansága lehet az egyik oka annak, hogy máig reflexszerűen kamuflázsgyanúba keveredik a konceptuális költői gondolkodás. Az objektív és szubjektív líra közti szekértáborharc csupán elfedi ezt a nagy hiánytörténetet, melynek feldolgozása talán a Nemes Nagy-recepció számára is tanulságokkal szolgálna. Például miért nem vesszük kicsit komolyabban Nemes Nagy és Tandori kapcsolatát? Vagy mondok meglepőbb párosítást: Nemes Nagy Ágnes és Oravecz Imre. Ezek is olyan, nem organikus életművek, melyek koherens emberarcúsítása és egységesítése komoly nehézségekbe ütközik, hiszen egyszerre „több” Tandorink és Oraveczünk van. Pontosabban mindegyikből több mint kettő, ami annyiban védettebb helyzetet teremt, hogy esetükben nem lehet alkalmazni az elfojtás logikájára működő Jekyll/Hyde modellt. (Meg persze nem nők, és a protestáns etika sem játszik.)

Bevallom, nem jelentett különösebb revelációt az új Összegyűjtött versek átolvasása, a kiadatlan NNA-szövegek nem nyűgöztek le, és a fenti dilemmákból nem is magyaráztak meg semmit. Árnyalják, illetve sok ponton vitatják (lásd: Rettentő ez az objektivitás) a „nappali” életmű esztétikáját, egyfajta mozgó keretként újrarendeznek bizonyos fogalmakat, de mindez nem az ismert szövegek ellenében történik, hanem azok akusztikáját tovább gazdagítva. Talán ezzel is magyarázható, hogy nekem a korábban is már ismert versek tudtak csak igazán új impulzusokat hozni, különösen az Egy pályaudvar átalakításának szövegei. Itt főképpen azokat a „geológiai gondolatokat” (Amerikai állomás) találtam izgalmasnak, melyek a tárgyiasság koncepciójában benne rejlő anyagtani aspektusra utalnak. Vagyis arra az összefüggésre, miszerint az emberi használat által jelentéssel ellátott tárgyak mélyén ott rejtőzik egy radikálisan „idegen” materialitás, mely humanista világrendünk és érzékelésünk határaira mutat rá. Ezt az ember nélküli földtani szemléletet össze tudom kötni a már emlegetett Oravecz második kötetével (Egy földterület növénytakarójának változása), ami által kirajzolódik egy olyan, nem antropocentrikus természetlírai hagyomány a magyar költészetben, melynek gyümölcsei – úgy vélem – épp most érnek be a fiatal líra olyan alkotóinál, mint Lanczkor Gábor, Korpa Tamás vagy Mezei Gábor. Persze engem mindenekelőtt a történő irodalom higiéniája érdekel, illetve – alkotóként – saját passzióim és szövegörömem. Vagyis felmerül a kisajátító olvasat veszélye, de erről azt gondolom, hogy nincsen alkotó olvasás kisajátítás nélkül, melynek mércéjét az esztétikai hatékonyság, és nem valamiféle „igazságnak” az életműre kényszerítése jelöli ki.

szerző
Nemes Z. Márió
publikálva
2017/5. (02. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 Cheyenne
    Cheyenne
    2017. március 03., péntek 08:03
    Örömteli, hogy még az olvasni szerető közvélemény előtt is teljesen marginális líra-recepció, ilyen recenziót kap a Mancs hasábjain.

    De, kedves szerző, az ilyen "az esztétikai hatékonyság mint a kisajátítás nélküli alkotó olvasás mércéje" szakmaiságnak álcázott bennfentes terminusai, inkább jelentésnélküli ürességükkel tüntetnek, semmint az értelmezés mélységével. Van még egy-két ilyen a szövegben. Kár ezekért a blöff-ízű cikornyákért.

Komment írásához