"Mindig a franciákat majmoltuk" - Tom Wolfe író, újságíró

szerző
Köves Gábor
publikálva
2014/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogyan kell leszólni fél évszázad amerikai irodalmát? Hogyan kell előcsalogatni Salingert a barlangjából? Mitől sikkes a radikalizmus? És mivel lehet kiérdemelni a Fekete Párducok rettentő haragját? Az amerikai újságírás iskolateremtő fenegyereke, az újságírást és irodalmat vegyítő New Journalism fehér öltönyös fekete lovagja telefonon válaszolt a Vérzivatar magyar megjelenése alkalmából feltett kérdéseinkre.

Magyar Narancs: A Vérzivatar Miami regénye. Miért éppen Miami?

Tom Wolfe: Mert Miami története semmihez sem fogható. Még az ezt megelőző regényemen dolgoztam, amikor elkezdtek foglalkoztatni az emigránsok, az Amerikába emigrálók történetei. Nem annyira az érdekelt, hogy miként jutottak be, sokkal inkább az, hogy miután bejutottak, mihez kezdenek. Az első gondolatom az volt, hogy megnézem közelebbről a vietnamiakat - el se tudja képzelni, mennyien élnek Kaliforniában. Mivel azonban nem beszélem a nyelvüket, nem tudtam volna a közelükbe férkőzni. Nagyjából ez idő tájt kezdtem felfigyelni a kubaiakra. Egyre több Miamiban élő kubai története ütötte meg a fülemet. Miami az egyetlen olyan hely a világon, én legalábbis nem tudok többről, ahol egy más nyelvet beszélő, más országból származó, más kultúrához tartozó nép egy emberöltő leforgása alatt szinte teljesen átvette a hatalmat. Ráadásul ez a hatalomátvétel nem erőszakos eszközökkel, hanem teljesen legálisan és békés úton, a szavazóurnáknál történt. Ez épp elég ok volt, hogy a kubaiak lakta Miami legyen a regényem főszereplője.

false

MN: Egy hajdani esszéjében (Stalking the Billion-Footed Beast) jól elküldte, ha nem is Miamiba, de melegebb égtájakra a kortárs amerikai irodalmat. Legfőbb bűnükül azt rótta fel az amerikai íróknak, hogy semmit sem tudnak vagy semmit sem akarnak kezdeni a realizmussal. Mostanában istenesebb a helyzet?

TW: Annyira untam az amerikai irodalmat, hogy felhagytam a kortársak olvasásával. Valamilyen oknál fogva mi itt az Egyesült Államokban némi késéssel ugyan, de mindig is a franciákat majmoltuk. Ha ők elfordultak a realizmustól, mi sem tétováztunk lenézni, közönségesnek bélyegezni. Így viszont az amerikai élet egy igen jelentős szelete kikerült az irodalmunkból. Hirtelen snassz lett a hétköznapi élet részleteivel foglalkozni. Íróink belefeledkeztek a pszichologizálásba, a karakterek lelki mozgatórugóiba. 1940-ben, az Érik a gyümölcs (John Steinbeck regénye - a szerk.) megjelenésével ért véget az amerikai realizmusnak az a nagy korszaka, amely a Maggie, az utcalánnyal kezdődött (Stephen Crane kisregénye 1893-ból - a szerk.). Képzelje, ezek a minden hájjal megkent realisták - gondoljon csak Hemingwayre, Dreiserre, Fitzgeraldra vagy a névrokonomra, Thomas Wolfe-ra - nem átallottak testközelből megismerkedni mindazokkal, akikről írni szándékoztak. Micsoda földhözragadtság! Aztán a francia hatás, amely a második világháború után, útlevélkérelem nélkül szivárgott be hozzánk, mindent megváltoztatott. A realizmus hirtelen passé lett, közönséges, író tollára nem méltó jelenség. Nekem viszont mindez kapóra jött, mert a nonfiction számára szabad lett a pálya. Az idő tájt, amikor mi, a New Journalismnek keresztelt műfaj művelői pályára léptünk, az amerikai irodalom penetránsan unalmas volt. A mai napig azt gondolom, hogy a huszadik század második felében egyetlen olyan regényíró sem tűnt fel, aki a háború előtti nagyoknak a nyomába érhetne. És hát most, az új évezredben sem látom a rohamos fejlődést.

Tom Wolfe, Gore Vidal, Michael Chabon, Jonathan Franzen

Kortársak: Chabon, Franzen, Wolfe, Vidal

 

MN: Hébe-hóba azért az elmúlt 60-70 évben is előfordultak érvényes irodalmi próbálkozások, nem gondolja?

TW: Kétségtelen, hogy akadtak, akik tudtak írni, ott volt például Norman Mailer. Hosszan tartó pályafutása során sikerült is egy igazán jó regényt összehoznia. Ez volt A hóhér dala, és ez is nonfiction volt. Volt egyszer egy nagyszerű hírfotós, Larry Schiller, akinek támadt egy könyvötlete. Mivel azonban az íráshoz nem értett, sorra vette a szóba jöhető írókat, és így jutott el Mailerig. Schiller a történet - egy akkoriban közismert gyilkossági eset - minden szereplőjét meginterjúvolta, és gyakorlatilag kész anyagot adott át Mailernek. A teljes paksamétát átnyújtotta neki, hátha tud vele valamit kezdeni. És hát Mailer tudott.

Roth

Kortárs: Philip Roth

 

MN: Azért csak akadnak jelentős regényírók... Az élők között például sokak szerint Philip Roth a legnagyobb...

TW: Ó, hát Roth, igen, ő valóban nagyszerű. Egy rossz szavam sem lehet. Ha van bibi az életműben, az csak annyi, hogy Roth (interjúnk vele itt) csakis magáról ír, arról, ami személyesen vele esett meg. Úgy tudom, visszavonult, legalábbis ez a hivatalos verzió. Pedig egy ilyen szellemes embernek élete végéig írnia kéne a regényeket! Erre fogja magát, és visszavonul! Ki sem kéne mozdulnia a lakásából - ez amúgy sem volt a szokása. A filozófus Ralph Waldo Emerson mondta egyszer, hogy minden emberben megvan egy nagyszerű memoár lehetősége, de nem minden emberben van meg a képesség, hogy az igazán fontos részleteket megkülönböztesse a jelentéktelenektől. Azt pedig még ő sem állította, hogy két könyv is kitelik egy emberéletből. Ez még az olyan nagy íróknak is probléma, mint Roth. Ha állandóan rájársz a saját élményanyagodra, előbb-utóbb meg fogsz szorulni. Még az olyan nagy 19. századi írók is, mint Dosztojevszkij, elfogadták, hogy olykor ki kell menni az utcára. Nem másért, csak azért, hogy megtudjuk, mi folyik a világban. Akkoriban ez még természetes volt. Ma már korántsem az.

MN: Nem lehet állítani, hogy kesztyűs kézzel bánna az amerikai irodalom nagy tiszteletnek örvendő intézményeivel - egy másik esszéjében az irodalmi kérdésekben megfellebbezhetetlen The New Yorker magazinnak ment neki gőzerővel. Sok barátot ezzel az írásával sem szerzett.

TW: Viszont sikerült kiugrasztanom Salingert önként vállalt magányából. Most, hogy egyre-másra jelennek meg a Salinger-életrajzok, kiderült számomra, hogy Salinger egy indiai guru - ha jól emlékszem, Nikhilananda volt az - hatására választotta a remeteséget. Tudja, akkoriban New York értelmiségi köreiben nagy népszerűségre tettek szert a keleti bölcsek, a buddhizmus és hinduizmus tanítói. Szóval, Salinger elvonult a világtól, s bár folyamatosan írt továbbra is, többé egyetlen nyilvános nyilatkozatot sem tett, kivéve azt, amiben az én cikkemre reagált. A The New Yorker is lesújtott, és a bosszújuk mintegy három évtizedig tartott: ez idő alatt egyszer sem írták le a nevemet, még akkor sem, ha valami velem kapcsolatos dologról írtak. Aztán 1998-ban megjelent a Talpig férfi című regényem, és megtört a jég: John Updike a The New Yorker oldalain húzta le egy vitriolos kritikában. Írtam is neki örömömben, hiszen mennyivel jobb John Updike lehúzása, mint a teljes hallgatás.

false

MN: Az amerikai angol több kifejezést is köszönhet önnek, az egyik ilyen, amely ma már a köznyelv része, a radical chic, vagyis a sikkesen radikális. Mesélne arról a partiról, aminek a radical chic a létezését köszönheti?

false

TW: Akkoriban a Harper's magazinnál dolgoztam; épp ebédidő volt, s vártam a nőre, aki később a feleségem lett. Jobb dolgom nem lévén, benéztem a kollégám szobájába, és mit látok az íróasztalán? Egy meghívót, melyen az áll: Leonard Bernstein és felesége szeretettel meghívja önt az otthonukba, a Fekete Párducok javára tartandó fogadásra. Cím: 895 Park Avenue. Tudni kell ehhez, hogy a Fekete Párducoknál (radikális polgárjogi mozgalom a hatvanas évek második felében - a szerk.) akkoriban nem létezett keményebb szervezet Amerikában, a Park Avenue-nál pedig nem létezett elegánsabb környék New Yorkban. Ezt nem hagyhatom ki, mondtam magamban, és már tárcsáztam is a megadott telefonszámot. Felvették, én meg határozottan bemondtam, hogy Tom Wolfe, és elfogadom a meghívást. Jó húzás volt, mert az ajtónállók, mivel szerepeltem a listájukon, se szó, se beszéd beengedtek. És a látvány, ami elém tárult, felejthetetlen volt. Ott vagyok New York legelegánsabb tetőteraszos apartmanjában, az értelmiség krémjével és egy rakás Párduccal, de nemcsak velük, hanem az asszonyaikkal, a párducnőkkel is. Na, mondom, ezt meg kell írni. Így született a radical chic. Ma már nincsenek ilyen sikkesen radikális mozgalmak minálunk. A hatvanas-hetvenes években az értelmiségiek imádták a New York-i tetőteraszok magasából elítélni a rendszert, például kikelni a vietnami háború ellen. Jó móka volt, főleg úgy, ha az embert nem fenyegette behívó. Sokkal biztonságosabb volt a New York Timest olvasgatni. Na de érintkezni a plebsszel, jaj, ne már! Az már melós, és ez nem nagyon volt az ínyükre.

MN: És mit szóltak Bernsteinék és a Párducok az íráshoz?

Kortársak: Wolfe, Vonnegut

Kortársak: Wolfe, Vonnegut

 

TW: Hogy ki, Wolfe? Arra a rasszista, korrupt csahos kutyára gondol? Ez volt a leggyakoribb reakció. A kapitalizmus csahos kutyája - ez akkoriban sűrűn használt marxista kedveskedés volt.

MN: A New Journalism nagy alakjai közt ön mellett Truman Capote-t, Norman Mailert és Hunter S. Thompsont szokás emlegetni. Kimaradt valaki?

TW: A nagy példaképem Gay Talese és Jimmy Breslin volt. Talese a New York Timesnál dolgozott, Breslin pedig a New York Herald Tribune-nál, csakúgy, mint én. Láttam, hogyan dolgozik, elképesztő tempót diktált. Öt kolumna volt a heti penzuma, s mind az öt tudósítás volt. Ez az egész újzsurnalizmusozás egyébként nem tőlem jön; az ominózus kifejezés Pete Hamill száját hagyta el először. Hamill egy nap azzal jött, hogy írna egy cikket erről az újfajta újságírásról - hát így történt.

 

MN: És Thompsonnal mik voltak, riválisok vagy haverok?

TW: Hunter és én barátok voltunk. Állandón megpróbáltak egymásnak ugrasztani minket, hogy ki a jobb, de volt jobb dolgunk, mint az ilyesmit komolyan venni. Hunternek amúgy sem kellett aggódnia, hogy rosszul jönne ki az összehasonlításból. Saját stílusa volt, csak rá jellemző stílus. Hunter olyan volt, mint Mark Twain, az újságíró. Mindketten rendkívül színes és szellemes kitalációkkal dobták fel a riportjaikat. Twain cikkeiben sosem lehet megmondani, hol végződik az újságíró, és hol kezdődik a szépíró. Amikor a Savpróba című regényemet írtam, akkor hallottam Hunterről először. Hogy van egy Hunter S. Thompson nevű alak, aki nemcsak ott volt azon a bulin, amit Ken Kesey adott a Pokol Angyalainak, de fel is vette az egészet. Felkutattam, és megkértem, hadd hallgassam meg a felvételeket. ' meg hagyta. Hát, így kezdődött a mi barátságunk.

false

MN: Megvan még az a szép, hófehér öltönye, amely szinte összenőtt a közéleti szerepléseivel?

TW: Hogyne, megvan, noha anyaggyűjtéskor sosem viselem. Nem tesz jót, ha kitűnök a tömegből. Most, amikor a Miamiben játszódó regényemre készültem, ellátogattam egy helyi sztriptízbárba. Persze szigorúan csak az anyaggyűjtés végett. Egyszer csak odalép hozzám a kidobóember, és felhorkan: Csak nem maga az a Wolfe? Mint kiderült, a nyakkendőm buktatott le. Nem a fehér öltönyömben voltam, de ma már a nyakkendőviselet is feltűnő. Körbenéztem, és én voltam az egyedüli nyakkendős a sztriptízbárban.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2014/23. (06. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához