„Afganisztánt a halálba táncoltatták”

Dobrovits Mihály történész, turkológus
szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/28. (07. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Blinken OSA Archívumban remek kiállítás foglalkozik a Szovjetunió mindkét ország számára balvégzetű afganisztáni háborújával. Afganisztán utóbbi négy évtizedének tragikus históriájáról a kiállítás kurátorával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Afganisztán nem az 1980-as években lett először a nagyhatalmak célpontja: az angolok afganisztáni expedíciói előbb-utóbb szintén tragikus véget értek…

Dobrovits Mihály: Afganisztán környékén a 18. században gyengültek meg az addig a régiót domináló hatalmak. Az India nagy részét és Kabul környékét is uraló Mogul Birodalom megrendült a külső, perzsa, majd brit katonai csapások alatt, s az irányítás számos háború nyomán a Brit Kelet-Indiai Társaság kezébe került. Eközben Iránban is hatalmi harcok törtek ki, északon pedig megbukott az utolsó, buharai dzsingiszida kánság. A kialakult hatalmi vákuum következményeként a durráni pastu törzsek létre tudták hozni Afganisztánt, ezt a köztes helyzetű pufferállamot. (Az Afganisztán területén lakó etnikai csoportokról lásd keretes anyagunkat – a szerk.) A 19. században ezt az államot két és fél nagyhatalom vette körül: észak felől egyre jobban kiterjedt Oroszország befolyása, a szomszédos Indiában a Társaság révén erősödött a brit uralom, s ekkor még számolni kellett a mandzsu Csing dinasztia által uralt Kínával is. A környéken folyó háborúk nyomán összeomlott az a kereskedelmi hálózat is, amely ezt a régiót már az időszámításunk előtti időktől kezdve összefogta, ugyanakkor a 19. századra a britek számára megnőtt annyira a terület jelentősége, hogy az 1830-as évektől 1919-ig háromszor próbálták meg elfoglalni. Afganisztán viszont már a 19. század közepétől Szentpétervárban, az orosz cárságban látta támaszát az agresszív brit hódító politikával szemben. Az ország abból a szempontból is jellegzetes, hogy létrejött egy patrimoniális jellegű királyság: ez örökletes, családi jellegű, sok tekintetben hasonlított mondjuk az Árpád-ház magyarországi uralmára: az állam ott van, ahol az uralkodó van, s az állam fejéhez és az uralkodó dinasztiához fűzik különféle, egyéni alkukon alapuló kötelékek a térség előkelőit, törzsfőit. Jószerivel máig ezen alapszik az afganisztáni államiság: az uralkodónak kötelessége volt gondoskodni az alattvalói nyugalmáról és jólétéről, cserébe az alattvalók kötelesek voltak kiszolgálni a dinasztiát, például ha külső támadás érte az országot. Viszont a király sem szólhatott bele a különféle etnikumok és régiók belső ügyeibe, legfeljebb az adót szedhette be.

MN: Ha jól értelmezem, a lojalitás is szigorúan személyhez és családhoz kötődött, nem létezett a klasszikus, nyugati típusú állameszmén alapuló állampolgári hűség.

DM: Igen, mert nem ismerték az intézményes állam fogalmát sem. Azért is vagyunk gondban, ha nyugati szemmel nézzük ezt az országot és az egész régiót, s a nyugat-európai, szerződésen alapuló nemzetfogalom kritériumait kérjük számon rajta. Ilyen itt nincs, nem is volt. Ugyanakkor ezek a különféle, hullámokban ideérkező etnikumok sajátos, szigorú, íratlan szabályokkal működő, bonyolult hierarchiába rendeződtek.

MN: Ebben ki volt legfelül és ki legalul?

DM: A jórészt síita vallású hazarák lehettek ennek a törzsi, etnikai hierarchiának az alján – ne felejtsük, Afganisztán lakói zömmel szunnita muszlimok. Az uralkodót viszont hagyományosan a durráni pastuk adták, akárcsak a katonai vezetők zömét. Afganisztánban is megragadható ugyanakkor a 11. századi eredetű szeldzsuk államhagyomány három eleme. Itt is megjelent a jó ideig Indiát is uraló, török eredetű katonaréteg, létezett egy perzsa eredetű városi kultúra és vele együtt egy kereskedelmi és kulturális elit, valamint az arab eredetű iszlám hagyomány és az azt képviselő vallási elit. Ez a modell működött egészen a 20. századig, azzal, hogy a pastuk által alapított afgán királyság a török elem helyett az addig kisebb jelentőségű pastu törzsekre építette a maga hatalmát.

MN: Miként kezdődött Afganisztánban a nyugati civilizáció jegyeinek, kulturális mintái­nak átvétele?

DM: A múlt század 20-as éveiben Amanullah Khán volt az első uralkodó, aki reformokat vezetett be, hozzátenném, francia segítséggel – de őt is megbuktatták és száműzték. Ne felejtsük: egészen az 1980-as évekig Franciaország volt Afganisztán legfontosabb donorországa! A francia kultúra afganisztáni befolyására jellemző, hogy a szovjetek elleni háború, majd az azt követő polgárháború egyik legfontosabb mudzsahid vezére, Ahmed Sáh Maszúd a kabuli francia gimnáziumban végzett, és haláláig anyanyelvi szinten beszélt és nyilatkozott újságíróknak franciául. A 20. század második felére viszont látványosan megbomlott az északi, zömmel dari nyelvű, perzsa kultúrájú és a déli, délkeleti, pastu dominanciájú régiók és hatalmi központok egyensúlya. Ezt Záhir sah, a máig utolsó király még megpróbálta helyreállítani, de sikertelenül.

MN: Mennyit változtatott ezen a monarchia megdöntése és az erőteljesen modernizáló, mind radikálisabb társadalmi, gazdasági reformokat végrehajtó rezsimek eljövetele a 70-es években?

DM: Miután 1973-ban – egy röplabdamérkőzésen összeszedett szemsérülését követő olaszországi gyógykezelését kihasználva – a saját unokatestvére, a volt régens-miniszterelnök Daoud megbuktatta Záhir sahot, az utolsó afgán királyt, megkezdődött az ország belső hatalmi átrendeződése. Egyrészt megerősödött és hatalmi szerepet is kapott a helyi kommunista párt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt, amelynek vezetői fontos pozíciókat töltöttek be Daoud idején is. Rá­adásul a kommunista pártnak is két frakciója volt: a Khalk (Nép) és a Parcham (Fáklya), amelyek más-más regionális és etnikai bázissal bírtak, s egymással is súlyos hatalmi harcokat folytattak.

MN: A Parcham volt a tádzsik, illetve a Khalk a pastu hátterű közülük, s az utóbbi vezetőiből állt össze Afganisztán új elitje az 1978-as kommunista puccs után.

DM: Így van. A két frakció közül a Parcham joggal hivatkozhatott arra, hogy az ország intellektuális, kulturális és gazdasági elitjét a tádzsikok adják, így ennek a politikai hatalom terén is érvényesülnie kell. Megjegyezném, nemcsak a Parcham frakció vezetője, a szovjet megszállás utáni első számú vezető, Babrak Karmal volt tádzsik, de az egyik legfontosabb mudzsahid vezető, a 2001-ben meggyilkolt Ahmed Sáh Maszúd is, aki már csak ezért is ellenséges viszonyban állt polgárháborús ellenfelével, a pastu Gulbuddín Hikmatjárral. Az utóbbi hozzáállására jellemző a neki tulajdonított mondás: egy tisztességes nő kétszer teheti ki a lábát a házából: egyszer, amikor a férje házába viszik, másodszor, amikor a temetőbe. Ehhez képest a kiállításon bemutatott filmfelvételeken is jól látszik, hogy a 60-as, 70-es években, különösen az északi nagyvárosokban, pláne Kabulban a nők nyugatiasan öltözködtek, iskolába, egyetemre járhattak, és megjelenhettek a nyilvánosság előtt is.

MN: Ez a fajta kulturális, a hétköznapokat is átható modernizáció a Nyugat vagy inkább a kommunista keleti blokk hatásának köszönhető inkább?

DM: Bár a mi tudatunkban ez nem így él, Afganisztán számára a Szovjetunió volt a minta. Nem is csak Leningrád vagy Moszkva, de szovjet Közép-Ázsia volt a példakép – mondjuk Taskent vagy Dusanbe. De Afganisztán egy jó ideig nyitott volt a nyugati minták és modernizáció irányában is, elvégre jelentős mértékben, ma már elképzelhetetlen módon, a turizmusból élt.

MN: Miért követték egymást a hatalomátvételek, például miért puccsolta meg Daoud a saját királyi rokonának uralmát?

DM: Záhir sah igen fiatalon került a trónra, s három évtizeden át mások gyakorolták helyette a hatalmat, előbb atyai nagybátyjai, majd Daoud miniszterelnök. A 60-as években, amikor a király ténylegesen is átvette az ország irányítását, az első dolga volt, hogy menessze kedves rokonát, aki viszont alig várta, hogy visszakerülhessen a hatalomba. Hozzátenném, a szovjet–afgán viszony szorosra fűzése éppen Daoud miniszterelnöksége (1953–1963) idején kezdődött, s a katonai, műszaki, gazdasági együttműködés folytatódott a köztársasági elnöksége (1973–1978) alatt is. Amúgy már 1956-ban létrejött a szovjet–afgán szövetség, ez az 1979-es bevonulásig meghatározta Afganisztán kül- és katonapolitikáját és gazdasági fejlődését. Amikor a szovjetek 1979-ben bevonultak, akkor a saját művüket, stabil szövetségesi rendszerüket verték szét egy csapásra.

MN: 1978-ban a kommunisták vették át a hatalmat, lemészárolták Daoudot és egész családját. A szovjetek akaratából vagy önjáró módon tették ezt?

DM: Az 1978-as hatalomátvétel, hivatalos nevén a Saur-forradalom az akkorra megint átmeneti egységbe forrt afgán kommunista párt önálló akciója volt. A szovjetek nem is nagyon akarták támogatni. Tarakí, a Khalk frakció irányítója, a párt főtitkára és az ország új első számú vezetője azonban erőszakosan lépett fel, nem is csoda, hogy ezt követően a szovjetek sem teljesen bíztak meg benne, nem hallgattak rá, s az sem volt ellenükre, hogy elvtársai megbuktassák. Afganisztán eközben nagyhatalmi játszma része lett: ott volt a határai mentén az éppen átalakuló Kína, Iránban pedig 1979 elején győzött az iszlám forradalom, ami teljes mértékben meglepte az Egyesült Államokat is.

MN: A szomszéd Pakisztánban pedig 1977-ben katonai hatalomátvétel történt, ami teljes iszlamista fordulatot hozott.

DM: Pakisztán példája azért is sokatmondó, mert ez is egy olyan ország, amelyet India utálatán és azon a tényen kívül, hogy zömmel szunnita muszlimok lakják, semmi sem tart össze. Az iszlám volt az egyetlen szubsztancia, amellyel össze lehetett fogni egy szétcsúszó és korrumpálódó országot. Ráadásul Pakisztán már a puccsisták által kivégzett Ali Bhutto alatt is támogatta és kiképezte az afgán iszlamista mudzsahideket, Hekmatjárt, Rabbánit, Sáh Maszúdot.

MN: Az 1978-ban hatalomra került kommunisták talpa alól gyorsan kicsúszott a talaj. Mennyire készültek fel a szovjetek arra, hogy idővel be kell avatkozniuk?

DM: Egyáltalán nem akartak beavatkozni, dacára, hogy Tarakí többször, személyesen is sürgette a szovjet csapatok bevonulását, mivel a hatalma már csak a nagyvárosokra korlátozódott, s jelezte Moszkvának azt is, hogy gyors katonai segítség nélkül csak néhány hétig tudja tartani magát. Usztyinov marsall, a szovjet katonai-ipari komplexum vezetője végig ellenezte a bevonulást, Andropov KGB-főnök és Brezsnyev pártfőtitkár is habozott, Ahromejev marsall, a tényleges katonai főparancsnok ugyancsak ellene foglalt állást, például mert tisztában volt azzal, mi történt ott a bevonuló angolokkal. Az aggodalmaik jogosnak is bizonyultak, hiszen a szovjet bevonulás, amivel csillapítani akarták a belső konfliktust, csak olaj volt a tűzre.

MN: Miben különbözött Babrak Karmal, a szovjet megszállók által hatalomra segített új afgán pártfőtitkár és államfő az elődeitől?

DM: Ő nem egyszerűen puccsista vezető volt, aki kiélhette ambícióit, mert a szovjet erők támogatták. Tádzsik volt, akinek hatalomra kerülése jelezte, hogy az ország addigi elitje megbukott.

MN: Ami zömmel pastu volt: a királyi családon kívül a kommunista Khalk frakció vezetői, Tarakí, s az őt megbuktató és megölető Hafizullah Amin is.

DM: Így van. Karmal alatt viszont inkább a tádzsikok befolyása érvényesült. A szovjetek úgy vonultak be az országba, hogy egy már megbukott politikai rendszert védelmeztek, miközben szokás szerint fogalmuk sem volt az ország belső erőviszonyairól, társadalmáról és az azt felszabdaló konfliktusokról. Folyamatos fegyveres ellenállással kellett számolniuk, s eközben a háttérben kitört egy etnikai polgárháború is. Ennek máig ható következményei is lettek. Az országon belül a pastuk elveszítették korábbi törzsi területeik majd’ egyötödét. Egyes kisebb etnikumok egyszerűen eltűntek – például a mongol nyelvüket a háborúig évszázadokon át megőrző mogolok –, a nem muszlim kisebbségeknek menekülniük kellett.

MN: Ez az etnikai polgárháború mennyire fedte a szovjetek támogatta kormányerők és a mudzsahidek konfliktusát?

DM: Nem teljesen, hiszen a mudzsahid vezetők között is találunk tádzsikokat, például a már említett Sáh Maszúdot vagy Burhanuddín Rabbánít. Ezzel szemben a kommunista vezetők nem kis része gilzáj pastu volt, ahogy pastu volt például a Karmalt a szovjetek jóvoltából 1986-ban végleg leváltó Nadzsibulláh is. De nem csak a kommunista frakciók, az ellenálló csoportok is etnikai alapon szerveződtek és egymás ellen is harcoltak. A milliónyi áldozatot követelő harcok nyomán hatalmas népvándorlás indult meg, ami teljesen átrendezte a térképet. Az 1992 és 1996 közötti nagy polgárháború pedig már egyértelműen etnikai alapon zajlott, s az ezt követően hatalomra kerülő Talibán pastu nacionalista háttere is egyértelmű.

MN: A szovjet beavatkozás előtt mennyire volt jellemző az iszlamista befolyás növekedése? A modernizációra adott belső ellenreakció volt-e vagy a háború terméke?

DM: Egyértelműen a szovjet beavatkozás után erősödött meg. Persze az iszlám kultúra mindig is alapvető része volt Afganisztán társadalmának, s ez már eleve határt szabott a parttalan nyugatosodásnak. Ráadásul ezen a vidéken az iszlám az az erő, ami hátteret adhat egyfajta politikai ellenállásnak – s ez így volt már a patrimoniális királyság idején is. Intézményesült állam híján Afganisztánban is az iszlám jelenti azt az utolsó mentsvárat, amibe még kapaszkodhatnak. Csak éppen az iszlamista reformmozgalmak 19. századi kezdetétől egészen az arab tavaszig bezárólag jellemző, hogy amikor mi demokráciát mondunk, akkor a muszlim világban ezt többnyire teokráciának értik, elvégre a hatalom istentől ered. A népet meg kell ugyan kérdezni, de a hatalom lényege az isteni akarat. Ez alapján érthető, hogy egyedül az iszlám alapján való ellenállásnak volt joga és hitele a társadalmon belül. Más kérdés, hogy központi autoritás híján a mai napig minden mullah maga mondja el, hogy mi az iszlám helyes tanítása, s ez a mai Afganisztán alapvető problémája is. Az iszlám tehát természetes válasz volt, s ami a tragikusabb és az egész térségre jellemző, az az ennek nyomán bekövetkező nagyon erős szellemi és kulturális retardáció. Jellemző, hogy a fiatalok az előző generációk akarata ellenére vesznek fel szokásokat vagy éppen viseleti mintákat.

MN: Pedig elsőre hajlamosak lennénk összekapcsolni ezt a folyamatot a szovjet (és később az amerikai) megszállás hatásával, azzal, hogy a nyugatiasság kulturális motívumai és társadalmi eredményei összekapcsolódhatnak az ezt erőltető gyűlölt rezsimekkel.

DM: Zömmel nem erről volt szó, hanem arról, hogy az iszlám maradt az utolsó érvényes instancia az országban, márpedig ennek uralkodó értelmezései elutasították a nyugatos viselkedési, kulturális és társadalmi formákat. Nem csak az a baj, hogy Afganisztánt nagyhatalmi, előbb keleti, majd nyugati segítséggel sikerült a halálba táncoltatni, hanem hogy az itt zajló folyamatok egyre tömegesebben késztetik a nyugatias minták feladására a lakosságot. Ezzel együtt zajlik a posztkoloniális világrendszer összeomlása, ami jól magyarázza ezt és a tömeges migrációt is. Ez különösen súlyosan érinti Afganisztánt, ahonnan 1979-et követően már az ötödik generáció távozik, ami sem a menekülőknek, sem az országnak nem jó.

MN: Ugyanakkor a CIA és a pakisztáni titkosszolgálat által támogatott afganisztáni gerillaközpontok a szélsőséges iszlamista eszmék afféle keltetőiként is szolgáltak.

DM: Pontosan. Zbigniew Brzezinskitől, aki a szovjet bevonulás idején Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt, egy 1998-as interjúban megkérdezték: vajon nem látták, hogy mit művelnek, amikor a tálibokat, Uszamá bin-Ládint támogatták és segítettek nekik komoly politikai erővé válni? Brzezinski erre némileg cinikusan annyit válaszolt: pontosan tudtuk, de ennyit megért nekünk a Szovjet­unió bukása.

MN: Akad-e valami általános tanulság arra nézvést, miért buknak el sorra a nagyhatalmak közvetlen, fegyveres beavatkozási kísérletei Afganisztánban?

DM: Voltak olyan konfliktusok Afganisztánban is, amelyeket a patrimoniális modell alapján, archaikus módon, de lehetett kezelni. Ám, aki úgy megy be az országba, hogy ezeket, ezek belső mozgását nem ismeri – és ezt a hibát a britek, a szovjetek és az amerikaiak is elkövették két évszázad leforgása alatt –, annak kevés az esélye. Ehhez jött még a rendelkezésre álló erők elégtelensége – még a nagy haderőt megmozgató szovjetek esetében is –, az ellenük dolgozó demográfiai helyzet, no meg az is, hogy a helyi fegyveresek felkészültsége is megváltozott: ma már a technikai fölény sem mindig áll a nagyhatalmak oldalán. Ha nincsenek szövetségeseink, vagy azok nagyon gyengék, ha magunk sem tudjuk, mit akarunk elérni, akkor vereségre vagyunk ítélve.

Afganisztán etnikai mozaikja

Afganisztán mai etnikai képét – amely nagyjából az i. e. 4. évszázadban alakult ki – két nagy, a határain is túlnyúló tömb határozza meg: többségében az egyaránt iráni nyelvet beszélő pastuk és tádzsikok lakják az országot. Utóbbiak anyanyelve a dari, szó szerint udvari perzsa, Afganisztán egyik hivatalos nyelve. Rajtuk kívül a török nyelvű népek csoportja számottevő: az üzbégek és – kisebb számban – a türkmének, akik a szomszédban önálló állammal is bírnak. Északon a mongol eredetű hazarák, északnyugaton az ugyancsak jórészt mongol gyökerű ajmakok gazdagítják az etnikai kavalkádot. Az utóbbi két nép is a perzsa (dári) változatait beszéli, de a tádzsik/dari kultúrkörbe sorolhatók az üzbégek is: az északi népek, legyenek bár maguk török, perzsa vagy mongol eredetűek, közösek abban, hogy mind elfogadják az iráni kultúrát.

Az országban a domináns etnikum papíron a pastu volna, de ők is két nagy alcsoportra oszlanak: a sokáig az ország katonai-politikai elitjét adó, Kabul környékén élő durráni és a szovjetek elleni iszlamista ellenállásban fontos szerepet játszó déli (Kandahár környéki) gilzáj pastukra. A pastuk által lakott területek mélyen benyúlnak a mai Pakisztán északnyugati részére, olyannyira, hogy többségük ma már ott is él. A pastu etnikum (és ezzel együtt a beludzs népesség) két felét az 1893-as angol–afgán szerződés alapján meghúzott, nagyjából a mai pakisztáni–afganisztáni határt kijelölő Durand-vonal választja el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szőnyeg és bombázás

A Blinken OSA Archívum különleges, interaktív tárlattal emlékezik meg az egy évtizedig tartó véres és kölcsönösen végzetes konfliktusról (Afganisztán, birodalmak temetője – A szovjet háború). Akár órákig bogarászhatunk a kiállított szövegek, híradófelvételek, naiv népművészeti tárgyak és az alapos, a történet minden vonatkozását felölelő leporellók között. A kiállítás kellőképpen szélesre nyit: bőven van alkalmunk megismerni az előzményeket is, így Vámbéry Ármin, a nagyszerű magyar felfedező és nagyhatalmi ágens szerepét is sikerül kellőképpen kidomborítani. A véres hatalomátvételekkel tarkított 20. századi afgán történelem lapjai is kellő részletességgel tárulnak fel, de sokszor maguk a képi illusztrációk, filmhíradók még beszédesebbek, mint a puszta leírások. A hatvanas-hetvenes évekből való mozgóképekről például aligha mondaná meg bárki is, hogy Afganisztánban készültek: a nyugatiasan öltözött mosolygós fiatal nők egy végleg elsüllyedt, már rég káoszba és háborús törmelékek közé süllyedt világról tudósítanak. A kiállított tárgyi emlékek jelentős részben a hadi népművészet tárgykörébe sorolhatók: a tárlat összeállítói külön nyomatékkal kommentálják azokat az elemeket, ahol a formai tökély és tárgykialakítás értelmetlen virtuozitása egyértelműen a funkció (hatékony gyilkolás) rovására ment. S jóllehet, erősek a Karmal és az aktuális szovjet párttitkárok pajzán kettősét ábrázoló karikatúrák is, a kiállítás első számú vizuális csemegéi (elvégre Afganisztánról beszélünk) egyértelműen a faliszőnyegek. Bár a történelmi panteon minden szereplője a szövőszék alá került, a nyertes egyértelműen Dosztum tábornok, a köpönyegforgató üzbég hadúr telefonálós portréja. (A kiállításon látható különleges korabeli tárgyi emlékek jórészt Mesterházy Sándor/Zammis Schein magángyűjteményéből származnak, aki éveken át szolgált Afganisztánban szerződéses civil munkatársként - a vele készült 2012-es riportunk itt olvasható.)

Centrális Galéria, Arany János u. 32. Nyitva: szeptember 17-ig, hétfő kivételével mindennap 10–18 óráig

 

 

 

 

 

 

 

 

 

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/28. (07. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához