Hogyan lehet kezelni a migrációval kapcsolatos félelmeket?

A nyílt beszéd ereje

szerző
Kirs Eszter
publikálva
2017/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A bevándorlásnak egyaránt vannak rossz, nehézséget okozó, és vannak jó, kölcsönös előnyöket eredményező összetevői. A megértéshez és az elfogadáshoz elengedhetetlen, hogy ezekről tudjunk nyíltan és őszintén beszélni.

A magyarországi lakosság körében a migráció miatt jelen lévő és egyre növekvő félelemről, illetve az ennek feloldását, kibeszélését szolgáló eszközökről beszélgettem menekültekkel foglalkozó civil szervezetek képviselőivel: Kováts Andrással, a Menedék Egyesület igazgatójával, Mészáros Mártával, a Cordelia Alapítvány terápiás csapatának munkatársával, Gyulai Gáborral, a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetőjével, valamint Léderer Andrással, a Helsinki Bizottság munkatársával. Abban egységes volt a megkérdezettek véleménye, hogy nem szabad osztályozni e félelemérzetet aszerint, hogy lennének jogos és megalapozatlan félelmek. Aki fél, az nem intézhető el annyival, hogy hazudik, meg hogy alaptalanul fél vagy rasszista.

Kováts András szerint e megközelítés azért sem lenne célravezető, mert akkor egy ténylegesen létező és működő társadalmi folyamattal nem tudnánk érdemben foglalkozni. A félelem normális emberi érzés, amit fel kell dolgozni. Az sem egyértelmű, hogy valakinek automatikusan azonosulnia kellene azzal az állásponttal, hogy neki (mint a magyar társadalom tagjának) adnia kell, le kell mondania bizonyos dolgokról azért, hogy a világ más részén élő embereknek segítsen – ugyanakkor fontos, hogy túl tudjunk ezen lépni, és azoknak, akik kiállják a menekültügyi eljárás próbáját, esélyük legyen „beljebb kerülni”. Viszont a befogadástól, segítségtől való teljes elzárkózás nemcsak az emberi jogi alapú megközelítést, hanem a szolidaritás morális értékét is felülírja.

Egyik beszélgetőpartnerem sem állította, hogy el kellene, el lehetne hallgatni, hogy vannak negatív tapasztalatok a bevándorlással kapcsolatban, s vannak olyan bevándorló közösségek, amelyek nem akarnak asszimilálódni. Gyulai Gábor szerint különösen ott mutatkozhat gond, ahol nagyok a kulturális különbségek, például amikor szélsőségesen konzervatív bevándorlók érkeznek egy alapvetően nyitott, elfogadó társadalomba. Másfelől sok nyugat-európai ország nem kezelte megfelelően a bevándorlást: a 60-as években nagy számban fogadtak bevándorlókat, hogy azok elvégezzék az egyszerű munkákat, ám nem működtettek integrációs politikát. Ennek hiánya idézte elő, hogy a harmadik generáció tagjainak sincs lehetősége kitörni.

 

A félelem okai

Arról is kérdeztem beszélgetőpartnereimet, hogy milyen konkrét félelmeket fogalmaztak meg azok a magyar polgárok, akikkel kapcsolatba kerültek a munkájuk során. A MigSzol csoport önkénteseként dolgozó Mészáros Márta a 2015-ös események idején nem csak a pályaudvarokon nagy számban várakozó migránsokkal foglalkozott. Társaival lakossági fórumot szervezett, amikor érzékelték a II. János Pál pápa (volt Köztársaság) téri feszültség növekedését. A helyiek frusztráltak voltak, többen féltek. Mészáros a munkatársaival lakásról lakásra bejárta a környéket, hogy válaszoljanak a felmerülő kérdésekre. A helyiek aggódtak a higiénia miatt (például ha lemegy a gyermekével a játszótérre, amit a migráns családok is használtak, elkaphat-e valamit), féltek a munkalehetőségek beszűkülésétől, a szociális segély esetleges elvesztésétől. A higiéniai tárgyú kérdésekre egy háziorvos válaszolt, de tartottak általános tájékoztatást is a migrációról; egy pszichiáter a menekültek traumáiról és nehéz helyzetéről beszélt, és lehetőség volt az idegenségtől való félelem kibeszélésére is. Mészáros Márta szerint fontos lenne, hogy ezeket a félelmeket ma, a tömeges bevándorlás megszűnte után is meghallgassák; a szegénység, a mindennapi nehézségek miatt frusztrált embereket ugyanis könnyű manipulálni, és indulataikat egy adott célcsoportra irányítani (a cigány állampolgárok helyett most éppen a migránsokra).

Léderer András, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársaként napi szinten kommunikál a szervezet nevében a közösségi oldalak felületein. Mint mondta, elsősorban a biztonsággal kapcsolatos (terrorakcióktól, egzotikus betegségek behurcolásától való) félelmek dominálnak e beszélgetésekben. A másik, nem annyira konkrét, egzisztenciális jellegű félelem, hogy „új honfoglalás” zajlik, amelynek nyomán a magyar etnikum és kultúra kisebbségbe kerülhet, akár el is tűnhet.

A külföldiek és a bevándorlók leszármazottainak radikalizálódása összetett és aktuálisan égető kérdés, de ez nem feltétlenül a migráció tényéből fakad, sokkal inkább az elégtelen oktatási, szociális, munkáltatási körülményekből, amelyek konzerválják a kirekesztettséget. Kováts András elmondta, hogy a világ 10 leginkább befogadó országának a listáján tavaly a 7. Németország volt. Ez új fejlemény Európában, és a tömeges bevándorlás miatti félelmeket nem szabad relativizálni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy milyen kihívások elé állítja a befogadó országot a menekülttáborokba kerülők ellátására fordítandó források előteremtése. Az nem érv, hogy a világon máshol is létezik ez a probléma, ezzel meg kell birkózni. A másik relativizáló megközelítés szerint mindössze egymillió bevándorlóról/menekültről beszélünk, ami Európa teljes lakosságának mindössze 0,2 százaléka. Csakhogy ez nem minden európai országot érint, legfeljebb nyolcat. A teher tehát nem egyenletesen oszlik el. S a probléma bizonyos társadalmi alrendszerekben egyedülálló kihívásként jelenik meg (oktatás, egészségügy, szociális rendszer), amivel kezdeni kell valamit.

Csakhogy más dolog a tényleges problémákkal szembenézni a szolidaritás jegyében, és más mesterségesen táplálni a félelmet olyan helyeken, ahol e gondok nincsenek is jelen. Gyulai Gábor szerint azt látni, hogy épp azokban az országokban alacsony a félelem szintje, ahová az elmúlt ötven évben jelentősebb bevándorló közösség érkezett – például Svédországban, Portugáliában, Spanyolországban, ahol az uniós kimutatások szerint rendre a legcsekélyebb az idegengyűlölet. Mi ennek az oka? Svédországban a kulturális öndefiníció része a »befogadó ország vagyunk« öntudata, míg Spanyolországban gazdasági érdekként, a demográfiai problémák megoldásaként értelmezik a migrációt. Ezzel szemben az idegenellenesség nagyon nagy a közép- és kelet-európai országokban (Szlovákiában, Csehországban, Magyarországon, Bulgáriában), ahol egyáltalán nincsenek jelentős tömegben bevándorlók. A gyakorlati tapasztalatok hiánya tehát alapja lehet az idegengyűlölet növekedésének. Érdekes, hogy Magyarországon 2015-ben, amikor szem előtt voltak a menekültek, nem volt kiugró az idegenellenesség – amint elhagyták az országot, fölerősödött a xenofóbia.

Meghatározó a jelentősége, hogy a politikai osztály remél-e hasznot az idegengyűlölet fölkeltésétől. Gyulai Gábor hangsúlyozta, Spanyolországban például nincs olyan párt, amely ezzel kampányolna, mert ez népszerűtlen témává vált a Franco-érában szerzett rossz tapasztalatok és a spanyolok akkori tömeges kivándorlása nyomán.

A sokszor absztrakt elképzeléseken alapuló kultúraféltés egy különös fajtája a migrációval kapcsolatos félelmeknek. Kováts András említette, hogy Brüsszel etnikai gettókká vált városnegyedeiben, ahol még láthatók a régi városkép kontúrjai, a céhfeliratok, néha neki is összeszorul a szíve. De szerinte paradoxon, hogy ma Budapesten sokkal nagyobbak a félelmek a gettósodástól, mint például Brüsszelben vagy Stockholmban, ahol ez tényleges problémaként van jelen. Nagy kihívás, hogy visszatereljük ezeket a félelmeket a normalitás medrébe. Léderer András szerint az öntudat bizonytalansága lehet alapja azoknak az egzisztenciális félelmeknek, miszerint minket eltüntethetnek, eltaposhatnak. Az önkép, amely szerint a magyarok mindig áldozatok, eredményezhet olyan önbizalomhiányt, mely alapul szolgálhat az absztraktabb, egzisztenciális félelmeknek.

Ezen absztrakt félelem realitását vizsgálva mondja azt Gyulai Gábor, hogy nem földtől elrugaszkodott elképzelés az, hogy egy társadalom meg tud változni. Példa erre Libanon: a nagyszámú, többségében muzulmán palesztin beáramlás eredményeként megbomlott a vallási egyensúly, és konfliktushoz is veze­tett. Ám a jelenlegi európai trendek ismeretében a tudományos fantasztikum világába sorolná a magyarság eltűnéséről szóló félelmeket. Az erre alapozó elméletek ott hibáznak, hogy egységes masszaként tekintenek a bevándorlók közösségére, akik közül senki nem akar beilleszkedni. Holott a legtöbb esetben a bevándorlók gyerekei már helyi, állami iskolába járnak, megtanulják a nyelvet, átveszik a helyi szokásokat. Valóban vannak, akik nem akarnak beilleszkedni – de hogy ez a többség lenne, azt nem támasztja alá semmilyen adat.

Vannak olyan hagyományok, amelyek konzervatív bevándorlói közösségekben tovább élnek, ugyanakkor összeegyeztethetetlenek a befogadó állam jog- és értékrendszerével; például egyes Nyugat-Európában élő bevándorlói közösségekben előfordul a női nemi szerv csonkítása. Ezekben az esetekben az államnak kemény büntetőjogi eszközökkel és preventív intézkedésekkel kell fellépnie. Van, ami nem büntetőjogi kategória, így más jellegű állami beavatkozást tesz szükségessé; például a burka, a teljes arcot eltakaró viseletnél az államnak joga van előírni, hogy a beazonosításhoz szükséges módon az arcot láttatni kell. A bevándorlóknak el kell fogadniuk a befogadó országban érvényesülő normákat, és a helyi társadalomban uralkodó alapelveket – az elfogadás alapelvét is, azaz nem lehetnek ők sem elzárkózók és gyűlölködők.

Szükség van a nyílt párbeszédre. Káros a politikai korrektség nevében gyakorolt öncenzúra. A feldolgozatlan komplexus frusztrációt okoz, a frusztráció indulatot szül, és az indulat mindig célpontot keres.

 

A párbeszéd terepei

A Menedék Egyesület több mint tíz akkreditált, két-három napos szakképzést jegyez. E képzések résztvevői a különböző célcsoportok tagjai: fegyveres őrök, egészségügyi alkalmazottak, szociális munkások, rendőrök, interkulturális közvetítők. A képzések fókuszában az interkulturális kommunikáció áll, és a kiemelt cél olyan fórumok megteremtése, ahol – Kováts András szerint – „nem teszünk szájkosarat a résztvevőkre, igyekszünk olyan légkört teremteni, ahol nyíltan beszélhetnek a szorongásokról és félelmekről”. Nem a képzést választók emberi jogi ismereteit szeretnék fejleszteni, az a cél, hogy a munkájuk során előforduló nehezen kezelhető esetekhez szolgáltassanak eszközöket. Például miért érdekük a szabályok betartása, és az, hogy ne bántsák a bevándorlót. A képzést az absztrakt szintről lehozzák a pragmatikus szempontok szintjére. A Magyar Helsinki Bizottság hasonló szemlélettel fektetett jelentős energiát a sajtó képviselőinek képzésébe.

Mindhárom szervezet munkatársai tesznek meghívás alapján eseti jellegű látogatásokat oktatási intézményekben. Mészáros Márta szerint akkor működnek jól e látogatások, ha érkezik velük menekült is. De ennek vannak kockázatai is. Léderer András elmesélt egy néhány héttel ezelőtti etyeki esetet: az ottani lakossági fórumon részt vett egy afgán menekült, a Magyar Helsinki Bizottság ügyfele, aki elsírta magát, miután az egyik megjelent arról kezdett beszélni, hogy egy YouTube-videó szerint az afgánok többsége állatokat és gyerekeket erőszakol meg. (A jelenlévők többsége e konkrét helyzetben felszólalt a menekült védelmében.)

A migráció körüli szorongásokról zajló nyílt párbeszéd intenzív és különleges helyszínei a lakossági fórumok. Kováts András szerint az eseti jellegű programok, például táboroztatás esetén a legjobb az egészet semleges kérdésként kezelni. A Migration Aid jelentős médiafigyelmet ébresztő keszthelyi táboroztatásával egy időben a Menedék egy busznyi migráns gyereket üdültetett Balatonberényben. A rendőrségnél bejelentést tettek, de nem értesítették az önkormányzatot, nem hívtak össze lakossági fórumot, és semmilyen konfliktusra nem került sor. Kováts úgy látja, egy kész helyzet során sokkal kevésbé valószínű, hogy konfliktus alakul ki, ami például egy nyaraló migráns gyereket érintene. Helyben lehet interakció, feszültség, de azt ott lehet kezelni, és elég elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy ilyen helyzetben egy gyereket támadjon meg valaki. Mészáros Márta ellentétes állásponton van: szerinte fontos előre felmérni a helyszínt, előkészíteni a programot az esetleges konfliktusok megelőzése érdekében akár a lakosokkal folytatott párbeszéddel is. Léderer András is egyeztetne előbb a helyi vezetőkkel a lakosság bevonásával és a mediációban is jártas szakértők részvételével, hogy ki lehessen beszélni a félelmeket, és akkor talán elkerülhető az elfojtott szorongások miatti robbanás.

A biztonsági szempontú, illetve a szubjektív, interperszonális különbségek miatti félelmeknél nehezebb beszélni a lakossági fórumokon az invázióval, a kulturális identitással kapcsolatos félelmekről. Bár ilyenkor Léderer szerint érdekes megközelítés lehet, hogy nincs olyan magyarországi település, amely történetének ne lennének részesei betelepülők; és erre alapozva meg lehet beszélni, hogy a bevándorló besenyők, kunok, zsidók hogyan nem törölték el a magyarságot.

A korábban említett etyeki lakossági fórum szolgált pozitív élménnyel is. A helyi könyvtáros hívta meg a Migration Aidet, akik több közreműködőt is bevontak: egy imámot (aki az iszlámról mesélt), a Magyar Helsinki Bizottság képviselőjét és egyik ügyfelét, illetve egy az állam által elismert afgán menekültet, aki öt éve él Magyarországon, beszél magyarul is. A megfogalmazott félelmek az idegenségről szóltak, a nyelv idegenségéről, a ruhák, például a burka furcsaságáról, az eltérő bőrszínről. Az idegen nyelvvel kapcsolatban felszólalt egy a pártállami diktatúra idején Kölnbe menekült etyeki férfi. Arról beszélt, hogy fél a muszlimoktól, akik bár tudnak németül, nem úgy beszélnek egymás között, hanem a saját nyelvükön. Erre felszólalt egy egyébként jobboldali érzelmű helyi lakos, hogy neki két lánya él Angliában, és kétli, hogy angolul beszélnek egymással, pedig tudnak angolul. Egy Bicskén élő iraki háziorvos pedig elmesélte, hogy a gyerekei kötelező hittanra járnak az iskolában, s az egyetlen szokás, amit az iszlámból megtartottak, hogy nem esznek sertéshúst – de ezt orvosként egészségmegőrzési okokból amúgy is ajánlja mindenkinek. Hozzászólását oldott nevetés fogadta a teremben. Mi több, a beszélgetés során a félelmeinek és a migránsokkal kapcsolatos számos aggályának hangot adó helyi lakos a háromórás összejövetel végén kezet fogott az afgán menekülttel, megveregette a vállát, és elmondta, hogy nagyon szimpatikus embernek látja, minden jót kíván neki.

szerző
Kirs Eszter
publikálva
2017/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3 kaczorpál
    kaczorpál
    2018. január 11., csütörtök 20:31
    Érdekes cikk, bár a testközelből megtapasztalt valóság azért egészen más és itt most nem a francia helyzetről beszélek, illetve annak nyilvánvaló csődjéről ugyanis ez gyorsan megtapasztalható, ha Strasbourgban rossz helyen szállsz le a villamosról vagy Párizsban bizonyos metróvonalakat este 10 után akarsz használni......Napi kapcsolatban vagyok svéd és finn értelmiségiekkel és ők azért sokkal kritikusabban állnak a bevándorlás kérdéséhez mint ami mainstream sajtóból lejön. Radikális és azonnali szigorítást tartanak szükségesnek és nemes egyszerűséggel csak nagyon nagy hibának tartják az eddig követett liberális befogadó politikát.
  2. 2 Juliusz
    Juliusz
    2018. január 11., csütörtök 17:02
    Borzasztó, hogy a bevándorlókkal foglalkozó szervezeteket sokan perverz migráns-simogatónak és bevándorlás-propagandistának látják. Még borzasztóbb, akik ilyennek láttatják.
    Ahelyett, hogy belátnák, valamilyen fokú bevándorlás kivédhetetlen tény (vö. kínaiak, vietnamiak). Nyugalmunkat szolgálják, akik elősegítik a jövevények belesimulását a többségi szokásrendbe.
    Ha már a felebaráti szeretet elve Ferenc pápa rezidenciájának tíz kilométeres körén kívül nem hat.
  3. 1 galambocskám
    galambocskám
    2018. január 11., csütörtök 16:26
    Elkezdtem olvasni hátha valami normális dolog ez. De kiderült hogy az emberiségekt két részre kell osztani az intelligensekre akik nem félnek és a nem intelligensekre akik félnek.

    Az intelligens népek megsimogatják a nem intelligensek buksiját és biztosítják szegénykét hogy nem ítéllek el azért mert félsz. Nem nézlek le. Legalábbis nem olyan nagyon.

Komment írásához