Családon belüli erőszak és a gyerekek

Ezt cipeled

szerző
Labancz Dániel
publikálva
2012/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az elmúlt hetek heves vitáiban a bántalmazott nők helyzete került előtérbe. Néhány politikus kifejezetten elutasította a "családon belüli erőszak" fogalmának használatát, helyette "párkapcsolaton belüli erőszakról" vagy "együtt élők közötti erőszakról" beszélt. A gyerekekről mintha megfeledkeztek volna.

A WHO adatai szerint az esetek 50 százalékában a vér szerinti szülők a gyermekbántalmazás és elhanyagolás elkövetői, 17 százalékban az anya új partnere, és csak hat százalékban a mostohaszülők. A UNICEF felmérése alapján hazánkban a gyermekbántalmazások 80 százaléka családon belül történik. Magyarországon évente 30 gyermek hal meg elhanyagolás vagy bántalmazás következményeként, a gyermekjóléti szolgálatok, családsegítő központok által nyilvántartott veszélyeztetett gyermekek száma 150 000 körülire tehető. De ezek csupán a látható esetek: egyes becslések szerint minden felismert esetre 25 felderítetlen jut. A számok mögött gyermeksorsok, családi tragédiák, tönkretett életek állnak.

Továbbadott agresszió

A 12 éves, 5. osztályos Dávid megváltozott viselkedésére osztályfőnöke figyelt fel először: az addig négyes tanuló, osztálytársaival jó kapcsolatban lévő, szófogadó kisfiú tanulmányi eredménye leromlott, gyakran keveredett verekedésbe. A kisebbekkel kötözködni, kegyetlenkedni kezdett. Indulatait egyre nehezebb volt kezelni, a tanári figyelmeztetésekre, intőkre is erős érzelmekkel reagált: dühében elsírta magát az igazgató irodájában, tanáraival szemben agresszív lett. A teljesen elvadult fiú pedagógiai módszerekkel kezelhetetlennek tűnt. Az igazgatói beszélgetés sem vezetett eredményre a szülőkkel: bár mindenben együttműködőnek mutatkoztak, nem változott Dávid viselkedése. Az iskola ekkor értesítette a családsegítő szolgálatot, és magántanulósítását javasolta. Végül az osztályfőnöke vette észre - mintegy véletlenül - a lila foltokat a gyerek testén, aki a kezdeti tagadás után bevallotta, hogy apja, aki cégvezetőként, megbecsült, ám nagy stresszel járó munkakörben dolgozik, rendszeresen és durván veri, az anya pedig - mivel nem mer férjével szembeszállni - asszisztál ehhez. Az iskola jelzésére Dávidot védelembe vették, majd kiemelték a családból: ma nagyszülei nevelik.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

 

Gyermekpszichiátrián dolgozó pszichológusként számtalan olyan gyermekkel találkoztam, aki így vagy úgy bántalmazás elszenvedője volt - ezt sok esetben teljesen természetesnek, szükséges rossznak gondolva, máskor tanult tehetetlenségben vergődve, egyre mélyebb depresszióban vagy bűntudattal, esetleg mint Dávid, deviáns, agresszív cselekedetekbe sodródva. Az sem szokatlan, amikor egy szülő egyszerűen nincs tudatában, hogy irreális elvárásai vagy nevelési elvei és módszerei révén bántalmazóvá válik - és ha egyáltalán gyermekvédelmi szakember elé kerül egy-egy eset, évek telhetnek el. A bántalmazottak egy része csak felnőttként tudja többé-kevésbé feldolgozni a traumát, súlyos párkapcsolati vagy önértékelésbeli kudarcok árán, de van, aki soha nem szabadul a múltjától. A kiskamasz Dávid viselkedészavara tipikusnak mondható következménye a bántalmazásnak - a megküzdési stratégiák hiánya, a tehetetlenségérzés és a szülői minta követése egyaránt szerepet játszik kialakulásában. Kisebb korban nem ritka az alvászavar, az örömképtelenség, az értelmi képességek fejlődésének elmaradása vagy a játékban megjelenő agresszió - ezeket többnyire az óvodában vagy az iskolában észlelik először -, de a bántalmazás ténye nehezen bizonyítható, mivel nem minden esetben maradnak külsérelmi nyomok. Ráadásul a bántalmazás nemcsak a testi, fizikai erőszakot jelenti, ide tartozik a megfélemlítés, megalázás, szexuális erőszak, érzelmi és fizikai elhanyagolás is, amelyet legtöbbször szintén csak a gyermek viselkedésében tapasztalható változások, zavarok jeleznek.

Természetesen pofon

A most 26 éves András fejében gyermekkorában meg sem fordult, hogy amikor anyja naponta lekevert neki pár pofont, másképp is lehetne. Pusztán azért kapott, mert az anyja szemében tökéletes bátyjához képtelen volt felérni. Magát hibáztatta, és eszébe sem jutott, hogy anyjának ne lenne igaza, úgy gondolta, hogy ő valóban nem elég jó és okos, s megérdemli a büntetést. Önértékelése egy életre sérült: szorongó, teljesítményhelyzetekben leblokkoló, kapcsolataiban bizonytalan felnőtt lett. Sorozatos párkapcsolati kudarcai után fordult pszichológushoz, és csak hosszú évek terápiájával tudta "helyre tenni" magában az anyai énképet.

András esete rejtve maradt a környezete előtt. A kiszolgáltatott, önmagát megvédeni nem tudó fiú története nem egyedülálló. A felmérések szerint még mindig sokan szülői jognak és hatékony nevelési eszköznek tartják a verést, megfeledkezve a következményekről.

A szülői kapcsolat alakítja ki bennünk a későbbi kapcsolataink mintázatát is. Szülői kötődésünk lesz későbbi kötődéseink alapja, a visszajelzések óriási hatással vannak a személyiségünk alakulására. Kisgyermekkorban a szülő mintha tükörként "működne": reakciói és jelzései alapján alakítja ki a gyermek magáról, képességeiről, hatékonyságáról alkotott képét. A külvilágba, más emberekbe vetett bizalmának, kompetenciaérzésének, önértékelésének és önállóságának stabilitása ekkor formálódik, s válik életre szólóvá. A kisgyereknek a legtermészetesebb dolog az a családi közeg, amelyben él, és elképzelni sem tudja, hogy lehet máshogy, ha nincs előtte más minta. Ez pedig kiszolgáltatottá tesz. Ha a neki legfontosabb emberek azt közvetítik, hogy "megérdemelted", azért kaptad, mert "nem vagy elég jó", miközben jogos igényeit kell elfojtania vagy azok kifejezése miatt szégyenkeznie, ez válik személyisége és önértékelése egyik alapjává. Főleg emiatt lesznek képtelenek az önérvényesítésre, sőt akár arra, hogy elhiggyék magukról, hogy értékesek, kompetensek. És ennek hatása lehet a későbbiekben az is, hogy a bántalmazott azonosul a róla kialakított képpel, a bántalmazó szülőt pedig felmenti - így fel sem ismeri, hogy ő az áldozat. Ahogy az a tizenkilenc éves lány fogalmazott, aki kamaszkorában végül maga jelentette fel szüleit: "Soha nem fordult meg a fejemben, hogy megkérdőjelezzem apám tetteinek jogosságát. Úgy csináltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Akkor ez védett meg, és most ebbe döglök bele. Saját magam előtt is szégyellem magam, hogy hagytam."

Amikor egy szülő a gyermeke számára kiszámíthatatlan módon viselkedik (a bántalmazás esetében ez azt jelentheti, hogy soha nem lehet biztos, hogy mikor és miért kap verést), szintén végzetes módon áshatja alá a kapcsolati képességet: pszichológiai alapvetés, hogy az ilyen szülők gyermekei bizonytalanul kötődő, elkerülő viselkedést mutatnak, beleértve azt is, hogy később saját gyermekeikhez sem tudnak egészségesen, harmonikusan kötődni.

Bizonyítékok

A 18 éves Juli szülei nem sokkal azután kezdtek inni, hogy mindketten elveszítették a munkájukat. A kislány ekkor 5 éves lehetett. Eleinte csak a részeg szülők látványát kellett elviselnie, de egy idő után apja egyre erőszakosabb lett, ha ivott. Julit sosem ütötte meg - anyját annál többször, aki alkohol hatása alatt nem hagyta magát. Sokszor csak akkor hagyták abba a verekedést, ha a kislány közéjük állt. Olyan esetre is emlékszik, amikor félelmében úgy aludt, hogy a lakásban fellelhető összes kést a párnája alá rejtette, nehogy apja megtalálja őket. Juli, bár mindig jó tanuló volt, nehezen barátkozott. A szüleit szégyellte, emiatt lakásukba sosem hívta meg a barátait. A szülői értekezleteket eltitkolta otthon, mert anyja egyszer oda is részegen ment el. Bár nagynénjével, aki igyekszik pótolni a szülői gondoskodást, jó viszonya van, a lány depressziós tünetekkel küzd, olyannyira, hogy az öngyilkosság gondolatáig is eljutott. Alvászavarai mindennapossá váltak. A karját rendszeresen vagdossa-karcolja pengével, mert "megnyugtatja". Két éve kollégista, hét végén megy csak haza - pár órára. Leggyakrabban a nagynénjénél alszik. "Nehéz a felnőttkoromat elképzelni" - mondja, amikor a jövőről kérdezem.

A családon belüli erőszak akkor is kihat a gyermek pszichés fejlődésére, ha a bántalmazás közvetlenül nem érinti - a szülők egymás felé irányuló agresszióját megélni kényszerülő gyermek maga is sérül. Az állandó készenlét és a stressz, amit át kell élnie, hasonló negatív személyiségfejlődésbeli, sőt élettani folyamatokat indít el, mint a közvetlenül bántalmazott gyerekeknél.

Az utóbbi évek neurobiológiai kutatásai egyértelmű bizonyítékokat szolgáltattak arra, hogy a pszichológia által megfigyelt bizonytalan kötődési minták hatása testi szinten is kimutatható. A hiányos korai gondoskodás megélése olyan "biológiai ujjlenyomatot" hagy, amely megváltoztatja azt a mintázatot, ahogyan például a génjeink reagálnak a későbbi környezeti ingerekre. A neves kanadai agykutató, Michael Meaney kutatásai alapján tudjuk, hogy bizonyos agyi ingerületátvivő anyagok, amelyek a stresszreakcióért felelnek (mint például a kortizol), a korai életévekben megélt, másoktól elszenvedett traumatizáltság következtében magasabb koncentrációban választódnak ki, s ez hosszú távon károsítja a fontosabb idegsejtstruktúrákat. Ez lesz az oka például annak, hogy felnőttkorban magasabb szorongás- és stresszkészség mérhető a korai életkorokban bántalmazást vagy érzelmi elhanyagolást elszenvedetteknél (szemben az egészséges mértékű stresszválasszal, ami az élet kihívásaival szemben hasznosnak bizonyul). Ugyanakkor a motivációért, a fájdalomcsökkentésért és a szervezet megnyugtatásáért felelős rendszerek (a dopamin, az oxitocin és az endogén opioidok) megfelelő ingerlés hiányában alulműködnek - ez áll a hangulati zavarok és a társas kapcsolatok diszfunkcionális működésének hátterében. Az erre vonatkozó neurobiológiai kutatások adják meg a választ arra is, mi az oka, hogy a korai életkorban traumatizált gyerekek között magasabb a később valamilyen tudatmódosító szerhez nyúlók aránya.

Ezek a kutatási eredmények elgondolkodtatóak abból a szempontból is, hogy a korai sérülések vajon mennyire hozhatók helyre a későbbiekben. Úgy tűnik, hogy minél hosszabb ideig éri az idegrendszert a korai traumák okozta stressz, úgy nő az esélye a helyrehozhatatlan sérüléseknek a motivációs és stresszrendszerekben, ezáltal az emberi kapcsolatokban, az életre való motivációban vagy a hangulati stabilitásban is.

(A cikkben szereplő történetekben az anonimitás védelme és a további kiszolgáltatottság elkerülése érdekében minden olyan adatot megváltoztattam, amely alkalmas lehet a benne szereplők azonosítására.)

szerző
Labancz Dániel
publikálva
2012/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához