"Rossz" anyák

Szeretni bolondulásig

szerző
Gergely Zsófia
publikálva
2011/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egyáltalán nem evidens, hogy az anya mindig jó, mégis mindenkiben ott él ennek a rózsaszín ködbe vont sémája. Mennyiben jogos az anyánkra visszavezetni felnőttkori kudarcainkat - főleg, ha nincs is olyan, hogy anyai ösztön?

"Ha megemlítem, hogy nem tartom a kapcsolatot az anyámmal, mindig úgy néznek rám, mintha azt mondtam volna: megöltem és elástam a pincében. Utána jön az értetlenkedés, meg az olyan mondatok, hogy 'értem, rosszban vagytok, de karácsonykor azért csak hazamész'. Ez egy olyan meccs, amiben nem nyerhetek, mert ha vele vagyok, arra rámegyek, ha kiszállok, akkor viszont a társadalom szemében egy szemét vagyok" - mondta Edit, aki ezért nem akart teljes nevével nyilatkozni. De még így is ő volt az egyetlen beszélgetésre vállalkozó, sok-sok netes fórumozó közül, akik csak a nicknevek nyújtotta ismeretlenséget kihasználva vallanak arról:bukott anya nevelte őket. Persze kérdés, hogy manapság ki számít annak? Mert még a szélsőségek - a gyerek bántalmazása, súlyos elhanyagolása vagy az abúzus - kizárása után is sorolhatnánk napjaink divatos jelzőit: túlféltő, elnyomó, túlságosan tudatos, liberális, manipulatív, karrierista. Mára bőséges és változatos szakirodalma lett a különféle szülői hibákra építkező bad mother jelenségnek, miközben még mindig tartja magát a jó anya mítosza.


Fotó: Sióréti Gábor

Vigyázat! Méreg!

"Alig találkozni ideális anya-gyerek viszonnyal, de legtöbben azért próbálkoznak. Ahogy korábban én is: 20 éves koromtól hazaadtam a fizetésemet, ott segítettem, ahol tudtam, később már a férjemmel jártunk a családi ünnepekre, húsvétkor, halottak napján. De mindig hihetetlen feszültséggel járt ez, és rendszerint veszekedéssel végződött, mert jöttek a hülye megjegyzések az életemre, a házasságomra, aztán meg a sírás, hogy egy anyával nem lehet így beszélni, meg, hogy miért nem bírod megvárni, míg meghalok." A 37 éves nő szerint nem egyszerű családi vitákról van szó, a felnőttkorában jelentkező szorongásos tünetek, illetve pánikrohamok ébresztették rá, mekkora terheket cipelt gyerekkora óta. "Rám hárított olyan feladatot, ami túl sok egy gyereknek, másnak dicsekedett, de minket nem dicsért, és persze engem és a testvéreimet okolt minden személyes problémájáért. Régebben próbáltam szembesíteni azzal, mennyi mindent elrontott anyaként, de beláttam, hogy semmi értelme. Meggyőződése, hogy ő jó anya, elviselhetetlen gyerekekkel. Kívülről valóban teljesen normális család voltunk, apu dolgozott, anyu gyesen, vasárnaponként meg mentünk sétálni a Vidám Parkba" - sorolta Edit, aki hét év terápia után már csak valami furcsa, realista fásultsággal beszél arról, aki világra hozta. Mint megjegyezte, az anyja "a tipikus példa arra, mikor megcsinálsz egy gyereket, de valójában nem vagy kész erre".

Inkompetens szülő. Így nevezi Susan Forward amerikai családterapeuta-pszichológus az olyan anyákat, akik nem tudják kielégíteni gyermekeik szeretet és figyelem iránti igényeit, és "romboló hatásuk" hosszú távon determinálja későbbi sorsukat. Forward minderről a már címével is sokkoló Mérgező szülők című bestsellerében ír, amelyben padlógázzal rongyol neki a szent és sérthetetlen szülő tabujának. A nálunk is megjelent könyv (2000, Háttér Kiadó) vállaltan olyan felnőtteknek szól, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy életük valamelyik területe "toxikus" szülőjük miatt nincs rendben. Forward szerint ők azok, akik a gyermekkorukban megsérült önértékeléssel, rögzült negatív énképükkel, az alkalmatlanság érzésével küszködve hiába próbálnak helytállni munkájukban vagy kapcsolataikban, miközben tele vannak bűntudattal és kétségekkel. "Kapok néha negatív kritikákat e-mailben, vagy mikor különféle talkshow-kba meghívnak (Forward többször szerepelt Oprah Winfrey, Larry King műsorában, illetve a legnagyobb amerikai tévé- és rádiócsatornák szakértő nyilatkozója - a szerk.), de elsöprő többségben pozitív visszajelzések érkeznek. Sokan egyenesen úgy fogalmaznak, hogy az életüket mentettem meg" - válaszolta Susan Forward kérdésünkre, hogyan fogadták az idealizált anyaképpel szembemenő nézeteit. Szerinte a sikere - a húsz éve publikált könyvet újra és újra kiadják, világszerte előadásokat tart a témában - annak köszönhető, hogy ő volt az első, aki "hagyományos cukormáz nélkül" foglalkozott a kérdéssel. "Tőlem hallották először, hogy nem vagyunk kötelesek megbocsátani, sőt ha nincs más megoldás, meg kell szakítani a kapcsolatot a káros szülővel" - tette hozzá Forward, aki állítja: a mérgező szülők még a haláluk után is befolyásuk alatt tartják felnőtt gyermekeiket. A terapeuta-író szerint teljesen mindegy, hogy egy nő saját sorsának nehézségei, pszichés vagy érzelmi körülményei miatt mond csődöt anyaként, ahogy az is, hogy alapvetően jót akart: ugyanúgy felelős, mint az alkoholista, a gyerekét testileg vagy szexuálisan bántalmazó szülő. A probléma "univerzális", és sokkal több mindenkit érint, mint gondolnánk - tette hozzá. Nem attól lesz valaki alkalmatlan, mert olykor türelmetlen, túl szigorú, esetleg szükségtelenül korlátozó, hanem attól, hogy rossz mintákat ad át, vagy egyáltalán nem is ad útmutatást. A gyerek akkor is sérül, ha a családban összemosódnak a szerepek, és a gyerek kénytelen saját maga, sőt olykor a szülei szülőjeként funkcionálni. Susan Forward saját praxisában azt tapasztalta, hogy a többség tagadással reagál, vagy megpróbálja racionalizálva megmagyarázni a szülő hibáit. Akik nem néznek szembe saját mérgező örökségükkel, azok ezt tovább is adják. Forward szerint ez olyan, mint egy tömegkarambol az autópályán: a következő generáció is megkerülhetetlenül beleszalad.

Mint a járás

"A mérlegelés nélküli hanyatt vágódás az anyaság előtt nálunk azért még hangsúlyosabb, mert a magyar hímsoviniszta társadalom. Jobban polgárosodott társadalmakban, ahol a nemi egyenjogúság valóban létezik, ez sokkal kevésbé van jelen" - állítja Síklaki István szociálpszichológus. Szerinte ennek klasszikus tünete, hogy tárgyiasítjuk a nőket, majd álszent módon ezt azzal ellensúlyozzuk, hogy anyaként piedesztálra emeljük őket. "Gondoljunk csak a 'szidtad az anyámat' fordulatra mint a főbűnök egyikére. Azért anyaként idealizálunk, mert ez az a szerep, ahol a szexualitás nem zavar be" - mondja. A rossz anya fogalmáról elsőre az ugrik be, hogy nem gondoskodik megfelelően a gyerekeiről, önző, magára gondol, esetleg egy férfi miatt elhanyagolja őket. Pedig nagyon sokféle módon lehet kudarcot vallani anya szerepben, még akkor is, ha a szeretet megvan. Valójában nem létezik jó anya, de még csak 'optimális' sincs, mert nincs egyetlen, sziklaszilárd értékrend, ami alapján ezt meghatározhatnánk. A szélsőséges eseteket leszámítva a szándék szintjén mindenki jó anya, még az alkoholista is ezt éli meg a kocsmába menet. Ugyanakkor tudatosan nem lehet jól csinálni az anyaságot - túl összetett feladat. Olyan, mint a járás: magunktól megtanuljuk, de ha kifejezetten odafigyelünk rá, megbotlunk" - mondta Síklaki, aki szerint ha egy nő saját magával békességben él, már "nem csinálhat nagy bajt". Ugyanakkor Forwarddal ellentétben a szociálpszichológus úgy gondolja, hogy nincs értelme felelősöket keresni. "Bármennyire is meghatározó az anyával való kapcsolat, ezzel nem dől el végképp, hogy milyen ember leszek, és mit adok majd tovább. Nem kell fatalistán beletörődni! Az ember plasztikus lény, formálódhat, akár a kortárscsoportja, akár egy markáns impulzus hatására."

És ha kidobom?

Ilyen fordulópont volt Judit életében, amikor szintén rossz - ahogy ő fogalmaz: ambivalens - anyai mintákat betárazva maga is anyává vált. "Igaz, korábban is voltak problémáim, nem véletlen, hogy fiatalon belemenekültem egy házasságba, de a férjemet megfojtottam a kóros kapaszkodásommal. Elváltam, volt egy ideg-összeroppanásom, amiből úgy álltam talpra, hogy beláttam: kóros a szeretetéhségem, és felnőttként is 'a jó szülőt' keresem, nemcsak a párkapcsolatomban, de a barátaim közt is" - mondta. "Az anyám egyetemistaként szült, majd nyolchetesen bölcsödébe adott, hogy visszamehessen tanulni. A nagyszüleim neveltek óvodás koromig, az anyám ekkor hiába lépett be az életembe, soha nem lett igazán közeli a viszonyunk. Azt hittem, már túl vagyok ezen, amikor a második házasságomban megszületett a kisfiam. Kezdettől túlzottan kötődtem hozzá, ugyanakkor folyton elégedetlen voltam vele és magammal is. Kívülről nézve persze habos-babos mintaanya voltam, hiszen irreális mértékben meg akartam felelni a szerepnek, de túl sok volt a feszültség, a pozitív és a negatív érzelem. Állandóan megkérdőjeleztem magam anyaként, az járt a fejemben, mi van, ha most derül ki, hogy nem vagyok normális. Odáig fajult a dolog, hogy nem mertem a kicsivel közel menni az ablakhoz, mert mi van, ha rossz anya vagyok, és kidobom." Terápia segítségével tudta végül rendezni magában a kérdést, de az anyjával mai napig csak minimális szinten tartja a kapcsolatot. Mint mondta, elfogadta, hogy egész életében nagyobb "lelki munkával" tud majd kiegyensúlyozott maradni. Ugyanakkor szerinte a rossz anya által felnevelt férfiaknak még nehezebb, mert "nehezebben kérnek külső segítséget, ezért hajlamosabbak bennragadni ebben a helyzetben". Példaként saját öccsét hozza, aki több egyetemet végzett, tehetséges zenében, képzőművészetben, de egész életében agresszív viselkedésformákkal küzdött. Judit ugyanakkor kérte, emeljük ki a pozitív oldalát is annak, ha valakinek nem jut szeretetteljes, valódi útmutatást adó szülő. "Sokkal jobb a megküzdőképességem, mert megtanultam önállóan dönteni, a túlzott megfelelni akarás pedig nagy teljesítményekre sarkall. Sajnos sok ember nincs tisztában azzal, hogy a gyerekkorából hozott érzelmi energiák mozgatják, és nem csak jó értelemben. Szerintem többségben vagyunk mi, az erre alkalmatlan szülők gyerekei, talán ki is halna az emberiség, ha valamiféle érettséghez kötnék a gyerekszülést."

Ilyen előfeltétel elképzelhetetlen, de a jogrendszer azért szintén megadja a maga definícióját: rossz anya az, aki gyermekének testi, lelki egészségét, illetve értelmi, érzelmi fejlődését nem biztosítja megfelelően. "A kérdés az, mi számít megfelelőnek a joggyakorlatban. Csakhogy a családjogi ügyekben eljáró bíró a legtöbbször nő, vagyis jó eséllyel maga is anya" - mondja Illés Blanka családjogi ügyvéd. Munkája során sok olyan esettel találkozik, mikor az anya ellátja, felneveli ugyan a gyermekét - vagyis a törvény betűje szerint betölti a szülői szerepet -, de ezt egyfajta "hálátlan kötelességként" éli meg. "Nem biztos, hogy ezt a nők - akár csak önmaguknak - beismerik, mivel a közvélemény nem vagy csak nagyon szélsőséges esetben fogadja el, hogy létezhet rossz anya. Gyakori, hogy a hozzám fordulók hosszan sorolják a súlyos problémákat, majd végül csak oda lyukadnak ki, hogy 'mégiscsak az anyjuk'. Láttam sok válófélben lévő apát, amint magukat győzködik, hogy a rossz anya is jobb a semminél. Pedig ha ezt el is fogadjuk, legfeljebb a gyerek egy-két éves koráig igaz, utána nem szabadna automatikusan érvényesíteni az anya pozitív diszkriminálását" - mondja az ügyvéd. Ez persze - ebben a formában - egyetlen jogszabályban sem szerepel, mégis ott él a törvényekben: nálunk például - sok uniós országgal ellentétben - nem automatikus a közös szülői felügyeleti jog. A családjogi ügyvéd szerint az is sokatmondó, hogy a szülő nem köteles nagykorú gyerekének továbbtanulását támogatni, ha ő erre "érdemtelenné vált". Ha viszont a szülő formál jogot arra, hogy felnőtt gyereke eltartsa, akkor az érdemeket-érdemtelenséget nem is vizsgálják, csak a nevelés ténye számít, a minősége nem. "Sokszor az a gond, hogy a nő egyértelműen a gyerekét hibáztatja saját elrontott élete miatt. De hiába találkozom sok, pszichésen nagyon rossz állapotban lévő nővel, ezt többnyire nem hajlandók tudomásul venni. Ha az apa az ügyfelem, még ő is sokszor azzal jön: maradjanak a gyerekek az anyjukkal, bár valahogy rá kellene kényszeríteni, hogy eljárjon egy pszichológushoz" - mondja Illés Blanka, hozzátéve, hogy ezek a nők ugyanakkor nem is tudhatják, milyen a jó anya. Szerinte ugyanis a családjogi perekben teljesen általános hivatkozássá vált, hogy az érintettnek eleve nem volt megfelelő szülőképe, amit a szakvélemények rendszerint alátámasztanak.

Elég jó

"Szokássá vált, hogy az akár már felnőtt gyermek minden problémájáért, kudarcáért, esetleges pszichés betegségéért az anyát tesszük felelőssé" - erősíti meg mindezt Berentés Éva pszichológus, aki szerint a hibáztatás azonnal belép, ha az anya valamit rosszul csinál, viszont ezzel párhuzamosan jelen van az anyaság idealizálása is: nincs ennél szebb és magasztosabb dolog. "Az anyává váló nő is gyarló ember, korának gyermeke, a maga korlátaival, elvárásaival, bűneivel, saját kultúrájának és társadalmi hátterének előírásaival, hozott családi mintáival" - mondja.

A pszichológus szerint rendkívül nehéz megfogalmazni, hogy milyen az optimális anya-gyerek kapcsolat, ami "minden későbbi kapcsolatunk archetípusa". Ezért manapság inkább "elég jó anyáról" (good-enough mother) beszélhetünk. Ezt a fogalmat Donald W. Winnicott brit gyermekorvos-pszichiáter vezette be. Elmélete felszabadítóan hatott a szülőkre, szerinte ugyanis az elég jó anya "nagyjából jól csinálja, amikor éppen nem csinálja borzasztó rosszul. Aki rá tud hangolódni a gyermek érzéseire, felismeri az igényeit, de képes azokat nem kielégíteni is". "Elsődlegesen önismeret és önelfogadás kell ahhoz, hogy valakiből elég jó anya legyen. Így lesz hiteles, ami azt jelenti, hogy nem akar valamilyen lenni, és nem törekszik arra, hogy tökéletes legyen. A rossz anya ellen gyermeke tudatosan vagy tudattalanul küzd, ami felnőttkorában megjelenhet többek közt függőségekben - kapcsolat- vagy szerfüggőségben vagy evészavarokban -, önbizalomhiányban, párkapcsolati és nemi identitási problémákban" - sorolja Berentés.

Az előszeretettel citált anyai ösztön ráadásul nem segít, ugyanis Berentés szerint az anyaságnak nincs genetikai kódja, ez teljes mértékben tanult magatartás. Ennek alapja nagyon korán kialakul: az amigdalában (az ember agyának temporális lebenyében található rész - a szerk.) lévő érzelemmemóriában egészen korán elraktározódik a tény, hogy szüleink gondoskodnak rólunk, majd amikor felnőve gyerekünk születik, feléled ez a tárolt szülői késztetettség.

"A biológiai megközelítést hangsúlyozó pszichológiai elméletek az anyaság hormonális megalapozottságát emelik ki. Ha csak ez lenne a meghatározó, akkor nem lenne ennyi bántalmazott vagy elhanyagolt gyerek" - mondja F. Lassú Zsuzsa pszichológus, az ELTE Tanító- és "vóképző Karának munkatársa. Szerinte sem létezik az a nők által eredendően hordozott képesség, amit a köznyelv ösztönnek nevez, pontosabban csak egy egészen minimális szinten, amennyiben a terhesség és a szülés következtében felszabaduló hormonok befolyásolják a nő gondoskodó viselkedését. "Ez azonban arra nem hat ki, hogy a nő anyaként jóféle módon szeresse és gondozza gyermekét, mert annak legfontosabb alapja a látott minta" - tette hozzá.

Bereczkei Tamás, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének vezetője ezzel szemben állítja, hogy vannak az anyaságnak univerzális, veleszületett viselkedési elemei, amelyek így függetlenek történelemtől, társadalomtól, családtól. Példaként azt említi, hogy minden édesanya - talán maga sem tudja, miért - jóval magasabb hangon beszél a csecsemőjével, vagy hogy mindig bal karon, a szívhangjukhoz közel hordják a babát, akár jobb-, akár balkezesek (az anya közeli szívhangjai felidézik a terhesség alatti együttlétüket, ami jó hatással van a gyermek fejlődésére). Az evolúciós szemléletű pszichológiai kutatásokat folytató Bereczkei szerint genetikai, illetve molekuláris vizsgálatokkal is igazolták, hogy az anyai gondoskodásnak van biológiai alapja. Sőt szerinte az esetek többségében a nő genetikai adottságai a jó anyává válást valószínűsítik.


szerző
Gergely Zsófia
publikálva
2011/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
ösztön
anya
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához