Interjú

„Valami zsigerire láthatunk rá”

Beverley Clack filozófus az intellektuális nőgyűlöletről
szerző
Greff András
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogyan hat a nők ellen irányuló gondolatokra a közösségi média? Legyinthetünk-e ma már Nietzsche kirohanásaira? Ki és miért fél a nőktől? Az angol professzort telefonon kérdeztük.

Magyar Narancs: A nőellenes érzületeknek számos megnyilvánulási formája létezik a finomabb nyelvi jelektől a fizikai bántalmazásig. Utóbbi nem tárgya ennek a beszélgetésnek. Ön hogyan definiálja a mizogíniát? A szótári definíciója nőgyűlölet, mi, magyarok is ezt a kifejezést használjuk a mindennapokban, pedig a „gyűlölet” mintha csak egy részét magyarázná meg mindazoknak a negatív előjelű megnyilvánulásoknak, amelyek a nőket érhetik.

Beverley Clack: Én elfogadom az alapvető jelentést. Értem persze, hogy bizonyos esetekben túl nyersnek hangozhat gyűlöletet emlegetni olyan jelenségekkel kapcsolatban, amelyek a nők lehetőségeit korlátozzák. Soknak tűnik, mégis valami lényegeset ragadhatunk meg általa: valami zsigerire láthatunk így rá. Elég valószínűnek tartom ugyanis, hogy ez a fajta gyűlölet döntően a női testtel áll kapcsolatban, amely ráirányítja a figyelmünket a világban elfoglalt valós helyünkre. A női test változékonysága olyan jelenségekre figyelmeztet, amilyenekkel a többségünk nem szívesen foglalkozik: elsősorban arra, hogy mindannyian megállíthatatlanul változunk, egy napon pedig meg is fogunk halni. Márpedig a női test – főleg azáltal, hogy annyira szoros kapcsolatban van a szaporodással – könnyen ráirányítja erre a figyelmet, és ez történelmi koroktól függetlenül képes újra és újra problémákat generálni az emberi gondolkodásban. Ez sok mindent megmagyaráz abból, ahogy a nőkkel a legkülönfélébb társadalmakban bánni szokás.

MN: Ön is igaznak látja tehát azt a klasszikus görög szerzők óta eleven gondolatot, mely szerint a nőgyűlölet alapja a félelem?

BC: Nem lehet kihagyni a képletből a félelmet, amely annak a kudarcából ered, hogy beismerjük az emberi faj korlátait. Minden azt sugallja nekünk a kultúránkban, hogy a világ közepében az emberi lények állnak, és hogy képesek vagyunk megváltoztatni azokat a természeti körülményeket is, amelyek az emberi lét szabadságát alapvetően korlátozzák. A női test ellenben arra emlékeztet, hogy talán mégis volnának határai ezeknek a törekvéseknek – mint ahogy ténylegesen vannak is. Nem szeretünk erre gondolni, és amit nem szeretünk, az alapja lehet az ellenségeskedésnek.

MN: Van értelme megkülönböztetni azokat, akik egyszerűen csak faragatlanok, azoktól, akik ténylegesen nőgyűlölők? Ha valaki például indokolatlanul szóba hozza egy nő külsejét, akkor nyilván udvariatlanságot követ el, de nem okoz olyan kárt, mint azok, akik, mondjuk, megnehezítik a nők abortuszhoz jutását.

BC: Mindig a megszólalás kontextusától függ, hogy egy ilyen közlés mennyire ártatlan. Én nagyon sokat használom a közösségi médiát, és ott például elég jól látszik, hogy az emberek mennyire agresszívan képesek használni a nyelvet annak érdekében, hogy valakit elhallgattassanak. Ha valaki ki szeretne zárni egy nőt egy vitából, akkor ennek még ma is az egyik leghatásosabb módja, hogy ráirányítja a figyelmet a megjelenésére. Mert hát, lássuk be, a nők megítélése még mindig jobban függ a külsejüktől, mint a férfiaké. Az alatt a nagyjából 50 év alatt, amelyet én eltöltöttem a Földön, nem sok minden változott ezen a téren: még mindig világosan érezhető a nyomás a nőkön, hogy megfeleljenek bizonyos elképzeléseknek arról, hogy mit illik viselniük és mit nem, vagy hogy a testüket milyenné kellene formálniuk. Épp ma láttam a Twitteren, hogy egy amúgy tiszteletre méltó ismerősöm lesajnálóan beszélt egy nő arcáról, aki épp bekerült a brit parlamentbe. Ez egyáltalán nem ritka jelenség, és túl azon, hogy borzalmasan gyerekes, egy csomó nőt vissza tud tartani attól, hogy aktívabb legyen a közéletben. Szomorú volnék, ha egymás között a barátaimmal ne tudnánk viccelődni akár a másik külsejének a rovására is, de a nyilvános térben nem sok baráti felhangja van az ilyen megjegyezéseknek.

MN: A közösségi média a nőgyűlölet új fajtáját szülte meg, vagy teljesen ugyanarról van szó, csak újfajta környezetben?

BC: Én egyenes folytatást látok. A közösségi média annyiban elmélyítette a régi problémákat, hogy itt a kommunikáció eleve erőteljesen képalapú, így sokkal könnyebb a nőket azokkal a képekkel konfrontálni, amelyek például a női szépség megvalósíthatatlan ideáljait közvetítik feléjük. Másfelől viszont ezeken a fórumokon a nők is könnyebben hallathatják a hangjukat, ami nagyszerű fejlemény. De nem igazán ellensúlyozza azt a problémát, hogy a közösségi média mindenkit arra tanít, hogy levegővételnyi szünet nélkül egyfajta látványosságként értelmezze az életét.

MN: Ha a nőgyűlöletet az egyéb előítéletekkel, mondjuk, a rasszizmussal vagy az antiszemitizmussal vetjük össze, látszik valamiféle strukturális különbség?

BC: Inkább a közös vonások feltűnőek: valahol mindegyiknek az alján ott van, hogy sokan szeretnék meghatározni, hogy mi a „normális”, és ez a leggyakrabban a fehér heteroszexuális férfival azonos. Az amerikai elnökválasztásban számomra például az volt a legnyomasztóbb, hogy Hillary Clinton tapasztaltsága láthatóan nem sokat számított Donald Trumppal szemben, akinek semmilyen politikai tapasztalata nincs, de sokan úgy gondolták, hogy legalább újra egy fehér férfi kerülhet vele a Fehér Házba.

MN: Ez a társadalmi progresszivitást ellenző fordulat nemcsak Amerikát, hanem a mi kontinensüket is jellemzi. Azok, akik Európában kevésbé liberális társadalmakat szeretnének, mostanában elsősorban a bevándorlók felé irányítják a haragjukat. Ön szerint a nők is érzékelni fogják ezeknek az új szeleknek a káros hatásait?

BC: Tartok tőle, hogy igen. Olyasféle konzervativizmus kezd visszatérni, amely retteg egy csomó, az elmúlt ötven évben elért társadalmi eredménytől. A közösségek liberalizálódása, színesebbé formálódása is ilyen, és ez nem hagyja érintetlenül a nőket sem. Egyfajta érzelmi alapú formája ez a konzervatív gondolkodásnak, amely nagyra értékeli az épeszűséget, de abban, hogy mi tartozik a fogalomba, nem valami nagyvonalú. A nők társadalmi szerepét, karrierlehetőségeit illetően ennek jól látható következményei lehetnek a jövőben. Nekünk, filozófusoknak pedig éppen az a feladatunk, hogy bevigyük a közbeszédbe ezeket a kérdéseket arról, hogy milyen közösségekben is szeretnénk létezni. Az most már nem megoldás, ha magunkra zárjuk a dolgozószobánk ajtaját, és kivárjuk, hogy mindez magától elmúljék. Nem fog ugyanis elmúlni.

MN: Van ma lehetősége Angliában egy filozófusnak arra, hogy ne csupán a diákjainak beszéljen, hanem, mondjuk, megszólaljon valamelyik nagyobb tévécsatornán?

BC: Nem egyszerű, de én például politikailag igen aktív vagyok, és így máris messzebb elér a hangom. Ha van rá mód, akkor vállalni kell közéleti szerepeket is, de ha már annyit beszéltünk róla, a közösségi média elképesztő módon megkönnyítette azoknak a tudósoknak a dolgát, akik nagyobb közönséghez szeretnének beszélni. És ez szerintem nem csupán lehetőség, hanem kötelesség is. Mostanában sok Hannah Arendtet olvasok, főleg az Embernek lenni sötét időkben c. kötetét, amely a gondolatok és a való élet szoros kapcsolatára mutat rá. A filozófia számomra sosem csupán az absztrakt gondolatokról szólt, hanem arról is, hogy miként lehet ezeket megvalósítani. Ez pedig nyilvánvaló felelősséggel jár: legalább azokat a csapdákat kerüljük el, amelyekbe a történelem során Martin Heideggerrel az élen oly sokan belesétáltak, amikor némák maradtak, pedig kiállhattak volna az igazságtalanságokat elszenvedő embertársaik mellett.

MN: A filozófiai szövegekben megbúvó nőgyűlölet mikor vált a tudományág problé­má­jává?

BC: A feminizmus második hulláma idején, amikor alaposan elkezdték olvasni azokat a filozófiai szövegeket, amelyek problémaként kezelik a nőket. Susan Okin vagy Genevieve Lloyd például a 70-es évek vége felé nagyon alaposan foglalkozott ezekkel az írásokkal.

MN: A közismertebbek – például az „engedelmességre született” nőkről értekező Schopenhauer-szöveg – mai szemmel annyira nevetségesen merevek és szélsőségesek, hogy az ember hajlamos teljesen veszélytelennek gondolni őket.

BC: Persze vannak köztük olyanok, amelyeket már senki sem vesz komolyan: Schopenhauer mellett ilyen például Nietzsche kirohanása a Zarathustrából, mely szerint „ha nőhöz mész, ne felejtsd otthon az ostort!”. A dualista felfogás öröksége ugyanakkor már komolyabb gond, vagyis az az Arisztotelésztől eredő gondolat, amely a női nemet passzívnak tételezte a tevékeny maszkulinitással szemben. Ez már jóval problematikusabb, mert sokan ma is hajlamosak így felosztani a világot. Itt szeretném jelezni, hogy én nem értek egyet azokkal a filozófusokkal, akik a nemek közti különbségekre helyezik a hangsúlyt. Nem feltétlenül férfiakról van szó egyébként, hiszen például Luce Irigaray is nagyon különbözőnek látta a férfiakat és a nőket, de nekem nem ez a mindennapi tapasztalatom. Én inkább az olyan gondolkodókat érzem közel magamhoz, mint Michéle Le Doeuff, aki az észszerűség jelentőségéről és megvalósíthatóságáról értekezett, ami azonos módon és mértékben fontos a nők és a férfiak számára.

MN: A nőkkel kapcsolatos előítéletek mennyiben érintik ma azokat a nőket, akik filozófusnak készülnek?

BC: Jennifer Saul a közelmúltban elég jól feltárta, hogy a filozófiai tanszékek egy része még mindig igencsak előítéletesen viszonyul ahhoz, hogy ki lehet egyáltalán filozófus (az angol filozófus blogjában és újságcikkekben tárt fel egy sor szexuális zaklatást, egyúttal pedig arra is rámutatott, hogy a humán tudományok sorában a filozófia mutatja fel a legrosszabb eredményt a nemek arányában – G. A.). Általánosítani persze itt sem érdemes: nyílt szexizmussal én például a szakmai életemben sohasem találkoztam. Azoknak az időknek is vége, amikor boldogan lehetett arról beszélni, hogy nem lehet valaki egyszerre nő és filozófus, de ettől még látni kell, hogy továbbra is vannak, akik kényelmesebben érzik magukat, ha a filozófusokat kizárólag férfiak csoportjaként képzelhetik el.

MN: Mit lehet tenni a változás érdekében? Ön például támogatja kvóták bevezetését egyetemi szakokon?

BC: Nem tudom, mi volna a jó megoldás, de nem csak a nőkről van szó: arról is több tanulmány szól, hogy a fehérek mellett alig látni másféle etnikai hátterű embert a filozófiában. Egy biztos: sokkal harcosabban kell küzdenünk a jövőben azért, hogy ne csak olyan embereket alkalmazzanak a munkahelyeinken, akik pont úgy néznek ki, és pont ugyanazt is mondják, mint mi magunk.

Névjegy

Beverley Clack vallásfilozófus, az Oxford Brookes University professzora. Egy vallásfilozófiai tankönyv (The Philosophy Of Religion – A Critical Introduction) társszerzője, a Misogyny in the Western Philosophical Tradition (Nőgyűlölet a nyugati filozófiai hagyományban) című tanulmánykötet szerkesztője. Munkáspárti színekben 2012-ben négy évre beválasztották az oxfordi városi tanácsba. A Munkáspárt politikáját elemző blogszövegei a Huffington Post angol kiadásán jelentek meg.

szerző
Greff András
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához