A pszichológusok második törvénye: Nem maradhat minden Las Vegasban!

szerző
Szél Dávid
publikálva
2017. dec. 20., 11:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha a pszichológus azt mondja, biztos csak félreértettél valamit, vagy biztos te viselkedtél rosszul, akkor tedd szóvá: igen, te is ismered az áldozathibáztatást. Pszichológusetika, második rész.

Nem maradhat minden Las Vegasban. Egyrészt azért, mert a pszichológusnak jelzési kötelezettsége van: ha mondjuk a kliens bűncselekményt fontolgat vagy ha a kliens azt sejti, hogy veszélyben van az élete, szólnia kell, a pszichológus ugyanis kimondva-kimondatlanul is egy elég komoly háló része, amit olykor meg kell mozgatnia. Ha pedig kiskorú jár hozzá és öngyilkossági szándékai vannak, akkor értesíteni kell a szülőket. Ezt persze jó előre el kell mondani mindenkinek, rögtön az elején tisztázni kell az előző részben tisztázott titoktartási kötelesség alól felmentő eseteket.

De mindez még egész egyértelmű. Legalábbis jóval egyértelműbb annál, mint ami most következik.

Az már jóval bonyolultabb és kérdésesebb, hogy mit és kinek kell lépnie akkor,

  • ha a kliens beleszeret a pszichológusba,
  • ha a pszichológus beleszeret a kliensbe,
  • ha a pszichológus kikezd a klienssel,
  • ha a kliens kikezd a pszichológussal.


A legtöbb esetben tovább tetézi az egész cucc átláthatatlanságát, hogy a dolgok jóval alattomosabban, egyáltalán nem egyértelműen történnek, csomó lehetőség van a félreértésre, interpretációkra, szóval az nem nagyon szokott előfordulni, hogy a pszichológus felnéz a jegyzeteiből és előkap egy gyűrűt, hogy akkor ő most kilépne addigi szerepköréből.

Az viszont már realisztikusabb – és ezzel a #metoo-kampányon és a Terápia című sorozaton kívül is fontos foglalkozni –, hogy a pszichológus elkezd álmodni a kliensével, ugyanez fordítva pedig egész gyakran elő is szokott fordulni.

Előbbi esetben nincs sok kérdés: azért szakember a pszichológus, hogy ezt profin tudja kezelni. A profi kezelésnek pedig a szerves része, hogy eldönti, tudja-e kezelni a dolgot profin vagy sem. Ha nem, akkor vigye az esetet szupervízióba, magát pedig rendszeres önismeretbe, úgynevezett sajátélménybe, járjon ő maga is terápiába, hogy megismerje, megértse saját magát, vágyait, félelmeit, szorongásait, érzelmeit. És hát gondolkodjon el azon, hogy átadja a folyamatot, az esetet egy másik pszichológusnak.

Akármennyire is egyértelmű tehát, olykor mégis csúszik hiba a rendszerbe.

Hogy mennyire súlyos, ha ez a hiba becsúszik, afelől ne legyen kétség.

Ha mégis van, megmondom: rettenetesen súlyos. Akkor is, ha a kliens (látszólag) jobban lesz. Pszichológus és kliens között nem szimmetrikus a viszony, eleve nem az, sőt, úgy van kitalálva, hogy ne legyen az. A pszichológus sokat tud a kliensről, a kliens szinte semmit sem tud a pszichológusról. Előbbi hallgat, utóbbi kitárulkozik, előbbi kérdez, utóbbi válaszol, előbbi figyel, utóbbi beszél, előbbi segítséget ad, utóbbi segítséget kér. Mindezt pedig könnyebb függetlenként, kívülről, érdek- és értéksemlegesen, szakmailag.

A pszichoterápia történetének hajnalán sajnos elég gyakoriak voltak az olyan történetek, amikor pszichológus és páciens között viszony alakult ki, elég ha csak megnézzük Sabina Spielrein életéről szóló három film egyikét, a Veszélyes vágyat, a Sabina Spielreint vagy a Lélekszakadvát. De a jelenben ennek egész egyszerűen nem szabad előfordulnia.

Veszélyes vágy

Veszélyes vágy

 

No nem azért, mert ne lehetnének gyengéd érzései bárkinek is, hanem azért, mert a pszichológusnak ezt vérprofin kell tudnia kezelni. Lehetőleg eleve. Még mielőtt bármi is kialakulna. És akkor meg nem alakulna ki, tehát helyben is volnánk. De hát a pszichológus is ember. Csak ne felejtsen el szakembernek lenni, és akkor megint ott vagyunk, ahol két mondattal ezelőtt voltunk. Helyben.

A kliens esetében viszont az esetlegesen kialakuló érzelmek kezelése sokkal bonyolultabb. Egyrészt azért, mert sokszor nem tudatosul egyből a kliens számára. Másrészt ha tudatosul, nem biztos, hogy elmondja a pszichológusának, harmadrészt pedig azért, mert ha elmondja, az még nem biztos, hogy a terápia végét kell hogy jelentse.

Lehet ugyanis ezekkel az érzelmekkel dolgozni.

Na hoppá. Ez félreérthető volt.

Szóval lehet azzal dolgozni, hogy miért érzi a kliens azt, amit érez, hogy mikor és ki iránt érzett hasonlókat, hogy bár érezheti, hogy amit érez, azt a pszichológus iránt érzi, de jó eséllyel igazából nem is erről van szó (ez az úgynevezett áttétel-viszontáttételi folyamat), no meg hogy miért nem lehet viszony a kliens és pszichológusa között. Ha mindezek a beszélgetések nem vezetnek eredményre, akkor a pszichológusnak egy másik szakembert kell ajánlania. Még akkor is, azzal együtt is, ha a folyamat már régóta tart, és egy új pszichológussal esetleg újra kellene kezdeni.

Mert valójában sosem teljesen újrakezdésről van szó, de ennél fontosabb, hogy ilyen esetben a terápia egész egyszerűen nem vihető tovább.

Annak felismerése, hogy ez mikor jön el, az megint a szakember szakemberségén és emberségén múlik.

Viszont.

Ha mindezzel együtt és főleg mindezek ellenére mégis olyat tapasztalsz kliensként, hogy a pszichológusod nem szakemberként járt el (nem hinném, hogy túl gyakori lenne, de biztos, hogy előfordult már), akkor azonnal szólj! Ha a tüneted a paranoia vagy a hiperérzékenység, akkor is. Mert akkor erről beszélni kell. Nyilván ilyen esetekben másról se szól a terápia, mint a valóság és a képzelet összebékítéséről.

Először tehát szólj a pszichológusnak, hogy hoppácskaezmegmivolt.

Ha pedig azt hallod, hogy biztos csak félreértettél valamit, vagy biztos te viselkedtél rosszul, akkor tedd szóvá, hogy igen, te is ismered az áldozathibáztatás jelenségét. Ha pedig ez sem segít, akkor helyezd kilátásba, hogy szívesen jelented az esetet valamilyen szakmai etikai bizottságnál, esetleg nyilvánosságra hozod, hogy mi történt.

Mert neked is jelzési kötelezettséged van. Mindenki más miatt is, aki még ahhoz a pszichológushoz jár, de persze főleg és elsősorban magad miatt.

Jahaaaj, milyen jó kis végszó lenne ez, ha közben nem lenne tényleg őrült kényes, necces és valóban könnyen félreérthető, máshogyan érthető, értelmezhető dolog mindaz, ami Las Vegasban történik.

Pszichológushoz ugyanis sokszor kiszolgáltatott, védtelen, esetleg valamilyen pszichopatológiával élő, lelkileg nem feltétlenül egészséges emberek járnak. Ezért sajnos valóban előfordulhat, hogy a kliens tényleg félreért valamit, de akkor erről beszélni kell. Ebben pedig a megbízható, hiteles és kompetens pszichológusnak igen komoly szakmai és morális felelőssége van.

_____

Lelki betevő a Narancs pszichoblogja, házigazdája, szerzője, megálmodója és mindenese az apaparázó Szél Dávid. Pszichológiáról fog szólni. „Lesz itt kisebbség és többség, ilyen kultúra és olyan kultúra, olykor még amolyan is, aztán lesznek itt nők és férfiak, apák és anyák, család és család, gender és feminizmus, fejlődés és hanyatlás, boldogság és szomorúság, alátámasztás és cáfolat, tudomány és blöff, zene, film, könyv, olykor politika. Nem lesz pártpolitika, előírás, normaképzés és bűntudatkeltés.” Bővebben a blogról és szerzőjéről a beharangozó posztban olvashat.

szerző
Szél Dávid
publikálva
2017. dec. 20., 11:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Lelki betevő
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához