Főhajtás a pszichológia igazi hősei előtt: erőszakos kísérletek hajtották a fejlődést

szerző
Szél Dávid
publikálva
2017. dec. 06., 12:40
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fájdalom és áldozat nélkül nincs semmi, még pszichológia sem.

Az első szappanalapanyagok hősök voltak. Legalábbis ezt mondta a Harcosok klubjában vagy Tyler Durden, vagy ki tudja, ki, mialatt… De nem akarnám elspoilerezni magam, hátha van még, aki nem látta a filmet. A lényeg, hogy teljesen igaza van. Volt. Tyler ugyanis így folytatta: „Fájdalom és áldozat nélkül nincs semmi”, mindez pedig a tudomány egyéb területeire, így például a pszichológiára éppúgy igaz, mint a szappankészítésre.

Ma már persze egyik sem fájdalmas, utóbbira ott a Nébih, a Fogyasztóvédelem, a NAV, csomó népegészségügyi ellenőr, a rendőrség és még ki tudja, ki mindenki, előbbire pedig a szakmai szervezetek és etikai bizottságaik.

De milyen szép is volt a világ, amikor még nem kellett szabályozni, hogy mit szabad és mit nem, arról nem is beszélve, hogy hol tartanánk, ha szabályozták volna, hogy mit szabad és mit nem?

Hát sehol.

Kellemetlen hír ez, amit csak fokoz az a tény, hogy a pszichológia tudománnyá minősülésének hivatalos dátumát (1879) követően mindössze tizenhárom évvel később (1892) már meg is alakult az Amerikai Pszichológiai Társaság.

Mindez persze a romantika homályába vész. Legalábbis én úgy képzelem el, hogy oda vész, ahogy a nagy szakállas Wilhelm Wundt fogja magát, félve kinéz az ovális szemüvege mögül, meggyőződik arról, hogy épp nem figyeli senki, majd kitűzi a lipcsei egyetemi szobája ajtajára, hogy Pszichológiai Laboratórium. Korábban is introspekciót végzett ott, gondosan képzett kísérleti személyek figyelték egymás és saját maguk belső működését, és hát ez történt ott eztán is, de innentől hívjuk tudománynak a pszichológiát.

Azóta pedig elég hosszú utat tett meg a tudomány, és ezen hosszú úton egész sokan sérültek azért, hogy a tudomány azzá válhasson, amivé mára lett. Amivé mára érett. Nem ezt akarta Wundt és nem ezt akarta a többi pszichológus sem, de hát fájdalom és áldozat nélkül nincs semmi. Nemhiába van – legalábbis az USA-ban – 1953 óta érvényben egy folyamatosan fejlődő és változó etikai kódex.

Mindenesetre nem a pszichológusok a tudomány valódi hősei, nem azok az emberek, akiket a tankönyvekből ismerünk, akik közül a legnagyobbakból film is készült, vagy akik maguk vezetnek ismeretterjesztő sorozatokat különböző tévécsatornákon.

A pszichológia igazi hősei a kísérletek alanyai.

Állatok, amelyeknek roncsolták az agyukat, hogy pontosan meg tudják határozni, melyik agyi terület miért felelős. Állatok, amelyeket erőszakkal elvettek csecsemőkorukban az anyjuktól, hogy megnézzék mondjuk, hogy milyen szülőkké válnak, és állatok, amelyeket hosszabb-rövidebb ideig valamilyen deprivációban neveltek, például úgy, hogy nem mozoghattak vagy nem láthattak vízszintes csíkokat csak függőlegeseket, esetleg állatok, amelyeknek testébe áramot vezettek, hogy megértsék a viselkedésüket, megnézzék, hogyan tanulnak.

És ezek az állatok nem ám csigák meg termeszek voltak csak, hanem majmok, macskák, patkányok, amikért azért mégiscsak máshogy kár, mint valami vacak rovarért vagy puhatestűért.

De nemcsak állatokkal bánt mostohán a fejlődő tudomány, hanem emberekkel is.

Amíg nem voltak kemény és kőbe vésett etikai normák, addig, sőt, még azután is, bizony egész komoly dolgokat meg lehetett emberekkel csinálni. Sigmund Freud kokainnal kezelte egy barátját, de hoppá, eleve mi az, hogy egy barátját kezelte és mi az, hogy kokainnal? Stanley Milgram már jóval az etikai kódex létrejöttét követően megmutatta, hogy nemcsak elvetemültnek hitt nácik, hanem mezei átlagemberek is képesek lennének parancsra ölni, Philip Zimbardo pedig azt, hogy random, normális emberekből is simán lesznek kínzó vadállat börtönőrök.

De ezeknél a kísérleteknél még jóval ártatlanabbakat is simán etikátlannak sejtek, például amikor Mary Ainsworth az idegen helyzet (1972) néven elhíresült vizsgálatban fél és egy év közötti babákat az anyjukkal (apák nyilván sehol) együtt egy szobába vitt, majd bejött egy idegen, Ainsworth pedig arra kérte az anyákat, hogy menjenek ki. Aztán persze az anya visszament, meg az idegen is kiment, meg voltak ők ott mindenféle konstellációban, de mindezt úgy, hogy ezekről a gyerek előre mit sem tudott.

Aztán azok a babavizsgálatok sem túl humánusak, amikor anyáknak (apák nyilván sehol) megmondják, hogyan reagálhatnak néhány hónapos gyereke érzelmi megnyilvánulásaira.

A csecsemők azt még egész jól fogadták, amikor az anyjuk nevetett, amikor ők sírtak és fordítva, de akkor rendesen kiborultak, amikor az anyjuk faarccal fogadott mindent, amit csináltak. És ezt a vizsgálatot már bőven nem a pszichológia hőskorában végezték.

Természetesen bőven voltak és vannak etikus tudósok és vizsgálatok, akik és amik szintén nagyot lendítettek a tudományon. Ott van például Leon Festinger híres kísérlete (1957, 1 dollár – 20 dollár, kognitív disszonancia), ami nem fájt senkinek, mégis meg tudta mutatni, hogyan verjük át saját magunkat csak azért, hogy rendbe tegyük a fejünkben lévő ellentmondásokat.

Hogy ő most kivétel-e vagy sem, az talán mindegy is, ugyanis így is sajnos hosszasan lehetne sorolni tudósokat és vizsgálatokat, akikkel és amelyekkel kapcsolatban minimum felmerül az etikusság kérdése, de szerintem most ennyi is elég. Ahhoz mindenképp, hogy megértsük, valóban sehol sem járnánk, vagy legalábbis jóval kevésbé ismernénk önmagunkat, a másikat és a társadalmunkat, ha nem lettek volna…

Hm, kik is?

Pszichológusok?

Lószart, mama!

Hanem egyrészt ártatlan állatok, másrészt és főleg ártatlan emberek. Olykor kisbabák, máskor és legtöbbször amerikai egyetemisták, akik zsebpénzért bevállaltak olyan dolgokat, amiket nyilván nem vállaltak volna be, ha pontosan tudják a kísérlet célját, de hát pont azt nem tudhatták.

Ez az első bejegyzés tehát főhajtás a pszichológia ártatlan kísérleti személyei előtt, akik hősies és vállalkozó magatartásukkal azzá tették a tudományt, amivé mára lett.

____

A Lelki betevő a Narancs pszichoblogja, házigazdája, szerzője, megálmodója és mindenese az apaparázó Szél Dávid. Pszichológiáról fog szólni. „Lesz itt kisebbség és többség, ilyen kultúra és olyan kultúra, olykor még amolyan is, aztán lesznek itt nők és férfiak, apák és anyák, család és család, gender és feminizmus, fejlődés és hanyatlás, boldogság és szomorúság, alátámasztás és cáfolat, tudomány és blöff, zene, film, könyv, olykor politika. Nem lesz pártpolitika, előírás, normaképzés és bűntudatkeltés.” Bővebben a blogról és szerzőjéről a beharangozó posztban olvashat.

szerző
Szél Dávid
publikálva
2017. dec. 06., 12:40
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 10 galambocskám
    galambocskám
    2017. december 07., csütörtök 07:47
    Nanáhogy.
  2. 9 rworse
    rworse
    2017. december 07., csütörtök 07:33
    A grrreselyű akkor "nyugiztat" másokat, amikor ideges.
  3. 8 galambocskám
    galambocskám
    2017. december 07., csütörtök 06:26
    Nyugalom, hercigem. Szórakoztató vagy, nem több és nem más.

  4. 7 rworse
    rworse
    2017. december 06., szerda 20:27
    "mindig fetrengek a röhögéstől amikor engem anyáz"

    No, a grrreselyű, szokásához híven megint ocsmány összemosós módszerével hazudik, amint teszi nap mint nap e hasábokon, minden témában. Megint úgy tesz, mintha. Úgymond, illett volna legalábbis idézőjelbe tennie az "anyáz" terminus technicust, ugyanis, ugyebár a grrreselyűt eddig még sosem anyáztam - más itteni kommentelőt se. Egyszeri, nagyon alaposan megfontolt feltételes kivételként, a minap egyszer FELTÉTELESEN anyázást helyeztem éppen nála kilátásban, mint a Narancsonline legundorítóbb, legszennyedékebb trolljánál, a még tőle is kirívóan undorító szövege miatt. Feltételesen, "ha, akkor" alapon. Akkor se fetrengett a röhögéstől a grrreselyű, hanem sunnyogott, mert a "ha" olyan súlyos volt, hogy hatványozott kurvaanyázásért kiáltott - persze grrreselyű részéről közel sem egyedi esetként, de részemről egyedi eset volt, még feltételesen is, hogy alaposan megfontolva, feltételesen anyázást helyeztem kilátásba nála.
  5. 6 galambocskám
    galambocskám
    2017. december 06., szerda 19:37
    Nem akarom az uralkodó herciget elkeseríteni, de mindig fetrengek a röhögéstől amikor engem anyáz és ehhez szorgalmasan légbőlkap mindenféle velőtrázó hülyeséget.


    Az viszont igaz, hogy nem a narancsos szövegben vannak benne azok amiket kifogásoltam hanem a link által mutatott szövegben.

  6. 5 rworse
    rworse
    2017. december 06., szerda 18:56
    "Az ocsmány kifejezéseknek meg pláne nincs. Már a beharangozóban is akadtak ilyenek, szóval ez nem véletlen."


    Érdekes (főleg freudilag, mondjuk anális fixáció), hogy a grrreselyű még ilyen, a vesszőparipái szempontjából semleges esetben se tudja megállni, hogy hazudozzék. A beharangozóban a legocsmányabb szó a "ronda". Miszerint, "kézzel elég rondán írok" - állítja a szerző magáról, amely állítás vagy igaz, vagy nem, de hogy a kifejezés ocsmányság lenne, ennek a grrreselyű általi állítása bizonyosan (ocsmány, hehe) hazugság. Nem véletlen, hogy a beharangozóhoz odaröffentett "kommentjében" a grrreselyű nem tudott ocsmányságra hivatkozni, csak innen a messzi távolból teszi, remélvén, hogy a gyanútlan grrreselyű-olvasó hátha nem néz utána. Én utánanéztem, mert tudom, hogy a grrreselyű szakmányban hazudik (igen, szakmányban, grrreselyűkém, és a kifejezést nem tőled vettem át, ugyanis sokévtizedes kedvenc szójárásom). A blog első cikkében pedig itt van a megfelelő dramaturgiai ponton, hogy "Lószart, mama!". Semmi több a két írásban. Ennyi az a hírhedt ocsmánykodás, amit a grrreselyű szükségesnek tartott felemlegetni, és következtetéseket levonni belőle.

    No de mit nem mondok, már hogy lenne az eset a grrreselyű vesszőparipái szempontjából semleges?! Hiszen megint csak azért volt fontos ürügyet találnia, hogy gyurcsincsizhessen egy adagot. A grrreselyincsi azonban megint árnyékra vetődött a hazudozásával. Mint mindig. Szokásához híven.

    Nem mellesleg, az "a pszichológiáról szól, tehát mondjuk a tudományos ismeretterjesztő műfajba tartozik" casus bellije se nagyon igaz a grrreselyűnek, mert hát, amint az a szerző beharangozójából is tisztán látszik, az érintett "pszichoblog" első- és másodsorban is publicisztika, netán didaxis kíván lenni, a Narancshoz illő gonzo nyelvezettel és dramaturgiával, és legfeljebb harmadsorban ismeretterjesztés, és talán negyedsorban se tudományos(kodóan tudományos), hanem publicisztikus ismeretterjesztés.

    Az is érdekes (lásd még Freud, anális fixáció) ugyebár, hogy a grrreselyű még mindig, folyamatosan rendszeres olvasója és kommentelője az általa már évek óta nem tetszőnek nyilvánított Magyar Narancsnak (mármint a Narancsonline-nak). Hogy finom legyek, mi a véreres fasznak van itt a grrreselyű? Állítása szerint azért, hogy hősi kommentmozgalmárságával is megálljt parancsoljon az agyhalott ultraliberális média ámokfutásának. Ez az állítás is persze (ocsmány, hehe) hazugság. A grrreselyű trollkodni van itt. Tudjuk. Hogy semmi szégyenérzet nincs benne amiatt, hogy minden épelméjű kommentelő látja, hogy kényszerbeteg trollkodás végett van itt és rontja a levegőt, de nagyon, az szintén érdekes - lásd még anális fixáció. A grrreselyűnek vastagabb a bőre, mint tizenegyezer rinocéroszvessző (magyarul orrszarvúfasz) fitymabőre rétegelve összevarrva. Ha a grrreselyű valóban ocsmánytalanítani akarná a lapot, akkor már évek óta nem lenne itt szakmányban a környékén, és főleg nem járogatna szakmányban vissza a kitiltogatásai után, hanem már régen elhúzott volna innen valamiféle végtelenül választékosan szelleméteri náthás, redvás picsába. Mert az az ocsmány, de végtelenül, hogy a grrreselyű itt rontja a levegőt.


  7. 4 galambocskám
    galambocskám
    2017. december 06., szerda 16:23
    Egy olyan írásnál ami a pszichológiáról szól, tehát mondjuk a tudományos ismeretterjesztő műfajba tartozik semmi keresnivalója nincs a bizalmaskodásnak. Az ocsmány kifejezéseknek meg pláne nincs. Már a beharangozóban is akadtak ilyenek, szóval ez nem véletlen.

    Persze találkoztam én már errefelé politikai publicisztikával, már amit annak vélt a szerzője és tele volt randa kifejezésekkel. Nyilván azt képzelte a szerencsétlen hogy ettől a mondanivalója nyomatékosabb lesz, a kocsmai kiefejezések az őszinte indulatokat hivatottak fémjelezni. Mint ahogy gyurcsincsi is ezért keverte a rikoltozásába a trágárságokat. Mert ez nyomatékot ad a mondanivalónak...pedig esze ágában sincs neki. Se pszichológáról szóló írásnak, se miniszterelnöknek, se publicistának..
  8. 3 rworse
    rworse
    2017. december 06., szerda 16:06
    Úristen, randa szavak!!! A szerző, idézte, hogy "Lószart, mama!", ettől a grrreselyű hiperérzékeny lelke a kardjába dőlt! Hinnye, bazdmeg, nem semmi hiperérzékenység!
  9. 2 Forver
    Forver
    2017. december 06., szerda 14:59
    Galambocskám, 1. A "randa szavaknak" is megvan a szerepe a nyelvben és a kommunikációban. Pl. Egyfajta bizalmasságot fejez ki. És ha az igazán randa dolgokat, finomkodva fejezed ki, akkor elfedīted a valóságot. 2. A miniszterelnök nem hisztériázott, hanem egy szenvedélyes beszédet mondott egy zárt kôrben. 3. 'Hogy a népekhez közelebb hozta volna ez a beszéd, azt már sohase tudjuk meg, mert mielőtt a "népek" a teljes szöveget megismerhették és a valódi jelentését megérthették volna, már egy hazugság-kontextusba volt belebetonozva.
  10. 1 galambocskám
    galambocskám
    2017. december 06., szerda 13:54
    Az írás tanulságos és érdekes, bár az állatkísérletektől kirázza az embert a hideg. Viszont nagyon tudnám értékelni ha obszcén kifejezések beékelése nélkül kupálódhatnék a jövőben. ,A randa szavak egy miniszterelnöki hisztériázást sem hoztak közelebb a népekhez és a legkevésbé sem tették őt hitelessé. Ugyanúgy nem lesz több és jobb egy pszichológiáról szóló cikk sem tőle.

Komment írásához

  • Posztolva
    1970. jan. 01., 01:00
    Kommentek
    0