Hagyjuk a bullshitet: mindig van más megoldás, mint megverni a gyereket

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. jan. 03., 11:30
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A gyerekverés bizonyos fajtái komoly támogatottságot élveznek Magyarországon. Mit kell tenni?

Szögezzük le gyorsan az elején: gyereket (barátot, barátnőt, feleséget, férjet, kollégát, beosztottat, főnököt, ismerőst, ismeretlent) nem verünk!

És bár azt hihetnénk, hogy ez bizony 2017–18-ban már azért evidencia, sajnos korántsem az. Ezt bizonyítandó, csak két példa az elmúlt fél évből: tavaly nyáron csak pszichológusok összefogásával sikerült levetetni egy országos könyvesbolthálózat polcairól egy olyan könyvet, ami gyerekverést támogat (a könyvet kiadó Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány azóta se mozdult), tavaly decemberben pedig főműsoridőben egy az arcát és hangját is vállaló pszichopedagógus propagálta Soma Mamagésa, Kasza Tibor, Fresh Andi, Schobert Norbert, Szandi, no meg a műsorvezető, Liptai Claudia és a teljes stáb füle hallatára a nem látható nyomot hagyó gyermekbántalmazást. Senki se vonult ki a stúdióból.

Mindezek ellenére nem, nem és nem.

Gyereket nem verünk. Semmikor, soha, sehol. Se úgy, hogy látszódjon, se úgy, hogy ne.

false

Rengeteg oka van ennek: tiltja a törvény, nyomot hagy a testen és a lelken, nem old meg semmit, sőt, mindent csak elront, az embernek utána bűntudata van és még sorolhatnám.

Hát akkor sorolom is.

  • a pofon újabb pofonokat szül,
  • a pofon érzéketlenné teszi a gyereket, hisz hozzászokik,
  • a pofon ront a szülő-gyerek kapcsolaton,
  • a pofon ront a párkapcsolaton is,
  • a pofon nem tanít meg semmire,
  • a pofon nem ad alternatívát a gyerek számára,
  • a pofon nem bír kognitív tartalommal, ami pedig nem árt, amikor formálni szeretnénk a gyerekünk viselkedését,
  • a pofon vagy agresszívvá teszi a gyereket más gyerekekkel szemben, vagy alávetetté válik tőle a gyerek, vagy ezek valamilyen keveréke lesz tőle, és akkor meg lehetetlen lesz hozzá kötődni, ő sem fog tudni kihez kötődni,
  • a pofozott gyerek jó eséllyel a saját gyerekeit is pofozni fogja, mert nem lesz más mintája,
  • a pofozás a gyengeség és a tehetetlenség, nem pedig az erő és a határozottság jele.

És ez még csak az a tíz érv, ami így csípőből – direkt néztem az órát –, épp nyolc perc alatt jött össze.


Akkor miért hisznek benne mégis sokan? Miért gondolják, hogy a makarenkói pofon egyedül maradhat, miért gondolják, hogy tényleg elérnek vele bármit is?

És bár nem tudom, hogy a Magyar Narancs és/vagy a Lelki betevő olvasói hogy vannak ezzel, de országos szinten sajnos úgy tűnik, a gyerekverés bizonyos fajtái komoly támogatottságot élveznek, kiválóan mutat erre rá az UNICEF és a Publicus Research kutatása.

Akármennyire is elutasítom tehát a gyermekbántalmazás minden formáját, ha ennyien csinálják mégis, akkor arra pszichológusként érdemes reagálni. Ez természetesen nem azt a célt szolgálja, hogy bármilyen módon legitimmé, legálissá vagy elfogadhatóvá tenném, mondjuk a pofont, de érteni a mögötte zajló folyamatokat igenis fontos.

Az egyik magyarázat az lehet, hogy a pofon kognitív disszonanciát okoz a pofozóban. Amit valahogyan redukálni kell. Mondjuk úgy, hogy azt mondja magában a pofozó, hogy „azért pofoztam,

mert megérdemelte,
mert a gyerek provokálta ki,
mert fáradt voltam,
mert a gyerek tehet róla,
mert engem is verték, oszt’ mégis életben vagyok”.

De mindez illúzió, csúsztatás, hazugság, önbecsapás, vagy hogy sokkal kortársabban fejezzem ki magam: nettó bullshit. Mert lehet az ember akármilyen fáradt, dühös, tehetetlen, kimerült, akármennyi traumán is esett át ő maga, akármennyire is úgy tűnik, hogy a gyerek provokál, bántani a gyereket nem szabad.

De nyilván ezt sok gyerekbántalmazó pontosan tudja.

És akkor itt most gyorsan tisztázzunk is valamit! Nem érdemes neveléssel, szigorral és egyéb eufemizmusokkal átvernie magát az embernek, amikor pofoz, rángat és/vagy egyéb módokon gyengék és/vagy tehetetlenek. Nevezzük nevén a dolgot! Úgy hívják ezt, hogy gyerekbántalmazás. A gyerek megverése, megütése, megalázása, rángatása és a verbális és fizikai agresszió minden egyéb formája bizony gyermekbántalmazás, s mint ilyen, törvénytelen. Akár egyszer csinálja valaki, akár néha-néha, akár rendszeresen.

De ezzel együtt is érdemes különbséget tenni kétfajta gyerekbántalmazó között. Az egyik, aki egyszer-egyszer (de tényleg csak egyszer-egyszer) eldurran, a másik, akinek a pedagógiai eszköztárának a szerves része a gyerek verése, hm, én is gyakorlom a szóhasználatot: bántalmazása.

Előbbi lekever ijedtében egyet a gyerekének, amikor visszarántja a százzal döcögő SUV elől, utána öt évig semmi, a másik, aki megfontolt szándékkal, előre eltervezve bántalmazza a gyerekét. Előbbi ugyanis tényleg csak elpattan, s bár ez is súlyosan megtépázhatja a szülő-gyerek kapcsolatot, okosan, érzékenyen elmagyarázható.

No nem a bántalmazás maga, arra ebben és semmilyen más esetben sincs magyarázat, hanem az ijedtség, a féltés, a félelem és a szeretet.

Utóbbinál viszont még ennyi magyarázat sincs. Azért verlek, mert szeretlek? Na, ne szédítsük egymást!

De nem szeretnék hipokritának tűnni, szülőnek lenni kemény dolog, csomó szerepben kell egyszerre minimum elfogadhatóan funkcionálni, a gyerekek pedig rendesen feszegetik a határokat. De nem derült égből nehéz egy gyerek, fokozatosan adagolják a terheket. De tényleg nem szeretnék hipokritának tűnni, szóval még azt is el tudom képzelni, hogy olykor tűnhet úgy, hogy nincs más megoldás, mint megverni a gyereket.

A helyzet viszont az, hogy mindig van más megoldás, mint megverni a gyereket.

Ezzel együtt sajnos mégis előfordulhat, hogy az ember csak utólag eszmél, hogy mit tett, de azért szülőként mégiscsak felelősségteljes felnőtt emberek volnánk. És bár igyekszem képviselni a pszichológus felé támasztott elvárások kétharmadát, az empátiát és a toleranciát, csak közben ott van a harmadik elvárás is, hogy kongruens, hiteles is legyek, innen nézve meg egész egyszerűen tombol bennem a zéró tolerancia.

Mit lehet, kell tehát tenni?

Először is tudni kell, mi is az a gyermekbántalmazás. Ha pedig tudjuk, akkor szólni kell, amint tudomásunkra jut. Annak is, aki csinálja és annak is, akivel csinálják. Igenis fontos tájékoztatni a bántalmazót, hogy ahhoz, amit tesz, nincs joga és a bántalmazottat is, hogy az, amit átél, nem szükségszerű. Ha pedig ezek egyike se hatásos, akkor jelezni kell, hogy forduljanak szakemberhez, de egyúttal azt is a tudomásukra kell adni, hogy amennyiben a bántalmazás továbbra is fennáll, akkor valamilyen releváns hatóságnak is a tudomására fogjuk hozni a bántalmazást.

A hatóság feladata pedig, hogy a törvénynek értő és érzékeny módon érvényt szerezzen.

Valójában tehát nincs is mit magyarázni, elég csak annyit írni, hogy gyereket (barátot, barátnőt, feleséget, férjet, kollégát, beosztottat, főnököt, ismerőst, ismeretlent) nem bántalmazunk.

_____

A Lelki betevő a Narancs pszichoblogja, házigazdája, szerzője, megálmodója és mindenese az apaparázó Szél Dávid. Bővebben a blogról és szerzőjéről a beharangozó posztban olvashat.

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. jan. 03., 11:30
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    Cyrano
    2018. január 04., csütörtök 09:56
    Nekem egy barátságom ment tönkre, amikor előttem megütötte a gyerekét.
    Közöltem vele, ha még egyszer felemeli a kezét, letöröm.
    A barátom ekkor felvilágosított, hogy ez bizony gyereknevelési eszköz, ne ugassak bele. És ő ugyan indulatból ütött, de meg kell tanulnia, hogy ezt hideg fejjel tegye, mert az az igazi nevelés, és van a játszótéren egy anyuka, aki igen magas szinten műveli ezt.
    Mondtam neki, nem érdekelnek az ostoba elméletei, ne merjen kezet emelni a gyerekre. És közöltem azt is, ha nekem sikerült verés nélkül felnevelni az enyémeket, elvárom mástól is.
    Dühösen faképnél hagyott és soha többet nem beszélt velem. Sok-sok éve történt, de kemény nyomot hagyott bennem.
    (A helyzetet súlyosbította, hogy ott volt a neje is, aki egy kukkot nem mert szólni, ebből arra következtettem, hogy alkalmanként a feleség is kap egy-egy nevelő célzatú pofont.:( )

Komment írásához