Lehet sírni, lehet összezuhanni – Kiirtanék egy-két gyásszal kapcsolatos mítoszt

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. márc. 21., 12:17
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az élet megy tovább, legalábbis így tartja a köznyelv. Pedig dehogy.

De így tartja a korábban is már ihletet adó This Is Us (Rólunk szól) című sorozat második évadának 14. része is.

De spoilerezni ezúttal nem fogok, csak annyit mondok, hogy dehogy megy tovább az élet. És igazából a sorozat sem hiszi ezt, hiszen az eddigi részek másról sem szóltak, mint Jack halálának évtizedeken keresztül történő feldolgozásáról.

Ami nem igazán fog menni, a halált ugyanis nem lehet feldolgozni.

false

 

Fotó: Aritra Sen Flickr

A halált megérteni sem különösebben lehet, az egyetlen dolog, ami talán mégis megtörténhet, ha az ember megszokja és elfogadja. No nem a halált, mert szerintem azzal egyiket sem lehet, hanem magát a gondolatot. Hogy mostantól akkor ő, aki meghalt, nincsen. Tehát a hiány megszokásáról és elfogadásáról van szó.

Azt hiszem.

Ehhez azonban csomó minden kell, ami közül talán csak az idő az, ami magától is megy. Vagy telik.

A többihez tudatosság, önismeret és elfogadás, nyitottság kell.

Illetve annak tűrése, hogy a halálkor minden megáll.

Egy pillanatra. Egy percre. Egy órára. Egy hétre. Egy évre. Egy életre.

Nem lehet pontosan tudni, hogy mi és mennyi ideig áll meg, de valami valameddig mindenképp.

Régebben, amikor még rendesen voltak tradíciók, akkor bizony a család összejött és gyászolt. Az állatokat addig etette más, főzött a szélesebb rokonság, ilyenek. Megvolt a gyásznak a vallás által előírt ideje és módja.

Minden ki volt találva.

Legalábbis szeretjük valahogy így idealizálni a múltat, amin egyébként nem véletlenül léptünk túl, de mintha a mai kor diktálta halál körüli pörgés és ügyintézés szembemenne mindazzal, amiről a gyásznak szólnia kellene, s amiről korábban a gyász valóban szólt is:

a lelassulásról, a megállásról, a magunkba és a másokba nézésről.

De talán mégis visszahozható lenne valami a régmúltból. Addig viszont, amíg azt hisszük, hogy a halál után az élet tényleg továbbmehet, sokkal jobban átverjük magunkat, mint akkor, ha egy kicsit mégis megállunk. Ha egy kicsit meg merünk és tudunk állni.

Aztán idővel bizonyos dolgok beindulnak, újraindulnak, sőt, olykor egészen új dolgok is elindulnak, de ugyanaz az élet nem megy tovább.

Az igazi erő tehát nem ahhoz kell, hogy továbbmenjünk, ahogy tette azt a sorozatbeli Rebecca, hanem ahhoz, hogy ne.

Lehet sírni, lehet összezuhanni.

Még akkor is, ha az embernek közben hármasikrei vannak. Velük ugyanis lehet összezuhanva és sírva is törődni.

Most pedig kiirtanék még egy gyásszal kapcsolatos mítoszt, mégpedig azt a szép és okos modellt, mely azt mondja, hogy a gyászfolyamat öt szakaszból áll. Ez a tagadás és izoláció, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás/belenyugvás volnának.

És tényleg, olyan szép lenne, ha ez így menne.

Vagy a franc se tudja, lehet, hogy nem is lenne szép, de kiszámítható mindenképp.

De a dolog messze nem ennyire kiszámítható, és több, halállal és gyásszal foglalkozó szakmai oldal nem is elégszik meg ennyivel. De mégis, sok ember fejében még mindig él az a hiedelem, vagy nem is hiedelem, hanem inkább vágy, hogy a gyász egy lineáris folyamat, amiben egyik szakaszról lépdelünk a másikra.

De a dolog sokkal összetettebb, sokkal egyedibb és sokkal nyakatekertebb ennél. Mert még ha ez az öt szakasz létezik is, a sorrend nem biztos, hogy ez, az egyes szakaszok között lehetnek átmeneti időszakok, az egyes szakaszok hosszáról pedig elképzeléseink sem nagyon vannak. Annál is inkább, mert a szakaszhatárok sem egyértelműek, arról nem is beszélve pedig, hogy azt nem igazán értem, hogy az egyes szakaszok pontosan mennyiben is írják le a gyászban élő embert. Amikor tehát a harag szakaszában vagyok, akkor mindenkire és mindenért haragszom?

De csomó egyéb kérdés is felmerül.

Mi megengedett és mi nem? Mekkora visszaesés fér bele egy gyerek, egy kamasz és egy felnőtt esetében és mekkora nem? Létezik-e olyan, hogy túl sokáig tart a gyász? Van-e olyan, hogy valaki visszaél a gyásszal?

A kérdések száma a végtelenhez közelít, egyértelmű válaszok pedig ezekre nem nagyon vannak. Leginkább azért nem, mert a folyamat egyedibb, mint bármi. Ugyanígy segítséget is nagyon nehéz kérni és kapni. Már csak azért is, mert jó eséllyel éppen azok, akiktől elvárnánk a támogatást, azok maguk is érintettek a saját folyamataikban.

Szóval komolyabb elakadás esetén lehet, hogy érdemes szakembert is felkeresni.

Nemcsak saját magunkkal kapcsolatban, hanem akkor is, ha ha épp azt érezzük, hogy a hozzánk közel állókon nem tudunk segíteni.

Megválaszolni a kérdéseket egyébként a szakember sem fogja tudni, de ő mellesleg nem is erre, hanem arra lenne jó, hogy segítse a klienst abban, hogy megértse, miért fontosak ezek a kérdések, hogy támogassa őt abban, hogy elfogadja, hogy gyász esetén bizonyos határokon belül elég sok minden megengedett. No meg abban is segíthet, hogy a kliens megértse a halotthoz fűződő viszonyát. Ami messze nem biztos, hogy ugyanaz, mint amilyen viszonyt még az illető életében ápoltak.

Szóval egy szakember abban is segítheti az élőket, hogy a fejükben ne egy kimerevített, kővé dermedt fénykép éljen, hanem egy jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt rendelkező ember mozgó képe, emléke, fájdalma és öröme. Segíthet továbbá abban is, hogy az évfordulókat (aminek nem kell kötelezően a halál évfordulójának lennie, lehet az bármikor) egy élhető, vihető narratívába helyezze. Mindehhez persze jó, ha valamilyen kötősési narratíva azért a halált megelőzően is van az emberben. Sajnos azonban ez a legetőség nem mindig adatik meg - mondjuk azért, mert gyerekként és/vagy hirtelen jött a veszteség.

De főleg talán abban támogathat, hogy szabad, sőt, fontos egy kicsit megállni.

Szóval bár jó lenne itt is használati utasításokat követve haladni lelkünk útvesztőiben, de valójában ilyet nem nagyon kaphatunk. Illetve olyat nem nagyon, ami tényleg éppen rólunk szól.

(A cikk megírásában köszönöm Révész Renáta Liliána gyásztanácsadó kollégám segítségét.)

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. márc. 21., 12:17
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához