Maga ott, a kék pulcsiban, sárga esernyővel, igen, maga, kérem, segítsen, bajban vagyok!

szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. márc. 07., 17:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Segítséget nyújtani kockázatos is lehet, de az erkölcsi nyereség miatt is megéri.

Az egyik decemberi Alindában Zrínyi Gál Vince és Verhás Máté beszéltek Eddig minden rendben című előadásuk előkészületeiről, szexuális abúzusról, traumákról és traumák megszelídítéséről.

Zrínyi Gál, a KOMA Bázis alapítója rendezte a darabot, Verhás pedig az egyik szereplő a négyből. A darab különlegessége, hogy színészei nem színészek, hanem maguk a trauma átélői, megélői, jelen esetben valamilyen szexuális abúzus áldozatai. Erről a riportban elég részletesen be is számolnak, ami már önmagában is tiszteletre méltó és rettenetesen bátor dolog.

Alinda meg is lepődik, hogy ebből hogyan lesz majd darab, s most, hogy már márciusban járunk, tudjuk, hogy decemberi csodálkozása jogos volt, a próbákból sajnos, de azt hiszem, érthető okokból végül nem lett előadás.

Nyilván mindezt nem írnám le, ha nem lenne közük a cikk fő üzenetéhez. Minden előzetes sejtés ellenére viszont itt most nem a szexuális erőszakról vagy a #metoo-kampányról lesz szól, hanem

a segítségadás elmaradásáról.

Márpedig a 12 évesen coming outolt Verhás épp arról számol be a riportban, hogy egy alkalommal egy szórakozóhely vécéjében hogyan próbálták megerőszakolni: a vécébe többen benyitottak, de ahelyett, hogy segítettek volna, inkább elnézést kértek, és kerestek egy szabad fülkét. Szóval senki sem tett semmit, pedig mindenki számára egyértelmű lehetett a helyzet.

Gondolnánk mi, s gondolhatta Verhás is teljes joggal, de sokszor, külső szemlélőként a dolgok mégsem olyan egyértelműek.

A dolgok ugyanis nem azon múlnak, hogy mik a tények, hanem azon, hogy mit szeretnénk látni.

Illetve hát a tények sem mindig egyértelműek. Tényleg verekednek? Biztos nem csak alszik? Nem lehet, hogy csak viccel? És mi van, ha már érkezik a segítség? Nem lehet, hogy más jobban tudna segíteni, mint én? Annyian vagyunk itt, miért pont én segítsek. Nem egyértelmű tehát, hogy mikor segítünk inkább, ha egyedül mi avatkozhatunk közbe, vagy ha sok ember dönthetne a segítségadás mellett. Utóbbi esetben ugyanis a felelősség megoszlik, ami leveszi a terhet az egyén válláról. Ha pedig a többiek sem tesznek semmit, akkor én is arra jutok, hogy jól döntöttem. Így pedig mindenki arra jut, hogy jól döntött, a segítségre váró pedig hiába vár. Ez volna a bystander effect.

A YouTube tele van ilyen videókkal, de csomó történelmi adatunk is van arra, hogy mennyire nem segítünk, arról nem is beszélve, hogy a jelenséget még kísérletekkel is igazolták.

Az egyikben például a kísérleti személyek, fejhallgatókkal a fejükön egy beszélgetést hallottak. A beszélgetés alatt viszont az egyik fél stroke-ot kapott, a kísérleti személyek azt hallották, hogy az illető épp segítséget kér. A meglehetősen etikátlan kísérlet vezetői azt vizsgálták, hogy mennyi időn belül kér segítséget a kísérleti személy akkor, ha azt hiszi, egyedül ő hallja a stroke-ot és mennyi időn belül, ha azt hiszi, rajta kívül még 2-en, 5-en, 200-an hallgatják ugyanazt, mint ő.

Az eredmény ennyi felvezetés után nem meglepő, de szomorú: minél több emberről hitték a kísérleti személyek, hogy hallották a riasztást, annál több idő alatt és annál kevesebben vették le a fejükről a hallgatót, hogy segítségért szaladjanak.

De nem csak másokon, magunkon sem segítünk.

Ezt egy olyan kísérleti helyzetben igazolták, amelyben egy zsúfolt tanterem ajtaja alatt füst szivárgott be. A teremben egy ember kivételével mindenki más be volt építve, s mivel senki sem csinált semmit, ezért a kísérleti személy is nagyobb eséllyel folytatta a munkát. Ha viszont egy beépített ember elkezdett hőbörögni, izgulni, akkor nagyobb valószínűséggel mozdult meg a kísérleti személy is.

Még mielőtt elkezdenék moralizálni, fontos tudni, hogy a segítségnyújtás elmaradásának egészen prózai okai is lehetnek. Senki se szeretne bajba kerülni, ami, lássuk be, akár elő is fordulhat, ha mondjuk egy verekedést állítanánk le. Ilyenkor nem csak a konkrét fizikai veszélytől tarthatunk, hanem csomó idő is egy ilyen beavatkozás. Nettóban még talán nem is, de a bruttó ráfordítás már jóval hosszabb: a rendőrségi, bírósági procedúrán túl még a pszichés befektetés is combos lehet, ugyanis mi magunk is traumatizálódhatunk.

Hívtam már mentőt szürkén fetrengő hajléktalanhoz, amit az egyből kiérkezőktől kaptam, azt nem kívánom senkinek sem.

Máskor viszont nemcsak a hajléktalan, de a mentőtisztek is megköszönték, hogy beavatkoztam.

false

 

Fotó: MTI

Szóval még mielőtt bárki is azt hinné, hogy lebeszélném a segítségadásról, inkább tisztáznám, hogy a célom épp az ellenkezője: a rábeszélés.

Mert bár tényleg csomó idő és energia és kockázatos is lehet a segítés, de közben meg a legtöbbször nem az, arról nem is beszélve, hogy a segítségre várónak jóval több múlik azon, hogy megkapja-e azt, amire szüksége van, mint amennyit a kívülálló veszíthet azzal, ha beleáll a helyzetbe.

Érdemes viszont nem csak a passzív tömeg, hanem a segítségre váró oldaláról is megközelíteni a helyzetet. Azt figyelték ugyanis meg, hogy egész más a reakció, ha a bajba jutott random kéri a segítséget, mondjuk azzal, hogy azt kiabálja: Segítség, mint akkor, ha konkrét embertől kér segítséget. Mondjuk úgy, hogy Maga ott, a kék pulcsiban, sárga esernyővel, igen, maga, kérem, segítsen, bajban vagyok!

Ha pedig a kék pulcsis, sárga esernyős segít, akkor már nagyobb esélye van annak, hogy más is bekapcsolódik.

Persze nem minden bajba jutott tud konkrét embertől segítséget kérni, meg talán a szolidaritásért sem neki kellene lépéseket tennie, de ha a hegy nem megy Mohamedhez…

Társadalmunk elidegenedett, végletekig megosztott, félelmekkel és szorongásokkal telt, az apátia hatalmas, mindenki csak saját magával van elfoglalva. Ha máshol nem is, hát legalább a segítségadás területén nem lenne muszáj ennek így lennie. S mint az eddigiekből tudjuk, csak az első lépés megtétele a nehéz, aztán már csatlakozni nem olyan vészes.

S hogy ki legyen az első? Nem olyan bonyolult. Te/Ön! S ha egyedül – mondjuk a fenti okok valamelyike, esetleg mindegyike miatt – mégsem megy, hát a segíteni akaró is kérhet segítséget. Akár éppen a fenti példamondat segítségével.

És hát végül még van egy fontos, bár eléggé önző aspektusa is a segítségadásnak, ez pedig az erkölcsi nyereség.

Ami eléggé felemelő érzés.



szerző
Szél Dávid
publikálva
2018. márc. 07., 17:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Lelki betevő
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához