„Annyiféle módon lehet véletlen balesetben meghalni” – Proics Lilla tanár, színikritikus, Ligetvédő

szerző
Czenkli Dorka
publikálva
2018. febr. 10., 07:02
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Második éve tart a Liget-projekttel szembeni ellenállás. Az aktivisták fellépéseit folyamatos atrocitások kísérik. Legutóbb ismeretlen tettes rágyújtotta három emberre az egyik táborhely sátrait – az agresszió ezzel szintet lépett.

Magyar Narancs: Néhány napja a tervezett Néprajzi Múzeum mellett, a Felvonulási téren felgyújtották a Városligetet védők egyik csoportjának a táborát. Hogyan reagáltatok a történtekre?

Proics Lilla: Éjszaka felhívtak, akik kint laknak. A tűzoltóság tette a dolgát, a rendőrség is kint volt. De ez határátlépés volt, lényegében emberélet elleni cselekedet történt. Három ember volt a sátrakban, amikor rájuk gyújtották, és egyikük lényegében sokkot kapott a történtektől. Bár nem lepődtünk meg, a másnapi esemény újabb határátlépésként értelmezhető, mert a rendőrség azt nyilatkozta, hogy rongálás vétségében nyomoz. Elképesztő. Az biztos, hogy ez nem oké. Nem véletlenül lépett a sajtó, mindenki megértette, hogy ez nagyon erős volt. Bár ez nem az első eset volt, a korábbi gyújtogatások sokkal kisebbek, talán kevésbé szervezettek, kevésbé erőteljesek voltak.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Milyen jellegű gyújtogatások történtek korábban?

PL: Korábban meggyulladt két sátor a Kertem mellett, az egyik nyáron, a másik ősszel. Azok kisebb tüzek voltak. Azok, akik kint laknak, nagyon sok mindenre másképp reagálnak már, mint egy ilyesmiben járatlan ember, mint amilyen én is voltam annak idején. Bizonyos dolgokat nem jelentenek a rendőrségnek, amit első körben egy átlagember jelentene vagy rendőrt hívna, mert nagyon sok rendőri atrocitás is érte őket. A testüregmotozástól kezdve kábé mindenben volt már részük.

MN: Testüregmotozásban?

PL: Valaki valahol feltört egy darab betont a bontandó területen, és egy csákányt kerestek a rendőrök. Bevittek két ligetvédőt éjszaka, és testüregmotozást csináltak, mert mondom, egy csákányt kerestek. Nekik, azt hiszem más a rendőrséggel való viszonyuk, mint aki mondjuk legfeljebb közlekedési helyzetekben találkozik rendőrökkel. A kisebb tűzeseteknél nem is hívtak rendőrt, vagy talán csak az elsőnél, felvették a jegyzőkönyvet, és ennyi. Én is jártam így, megrugdostak a biztonsági őrök, látleletet vetettem stb., néhány héten belül lezárták a nyomozást formailag rendes módon, miközben teljesen nyilvánvaló volt már ezeknél az eseteknél is, hogy abszolút elfogultan működnek.

MN: Nem tudom, a korábbi gyújtogatások milyenek voltak, de a legutóbbi az elmondások és a helyszín alapján is durva lehetett. Milyen a hangulat a tűzeset óta?

PL: Egyrészt tényleg mindenki megérezte, hogy akár élet-halál kérdése lehet kint lenni, másrészt nagyon le is nyugodott mindenki, és arra jutott, hogy muszáj aktivitást mutatni sok mindenben, mert ez már az a szint, hogy nem lehet mást tenni. Nagyon pozitív volt, hogy lényegében újjáépült a tábor, azonnal adományokat kaptak az ott lévő aktivisták, Iványi Gáborék segítették őket.

MN: Te a zöld terület átalakítása, rongálása miatt vagy kultúrpolitikai okokból ellenzed a Liget-projektet?

PL: Mindkét szempont fontos. Nagyon kemény dzsentrifikáció indul el a projekt miatt. Kicserélődik a környék lakossága. De nem lesz hova levinni a kutyát, vagy ha elmész a gyerekeddel ebbe a negyedbe, ami turistákra állt rá, az azt jelenti, hogy majd 1200 forintért vehetsz neki egy nyalókát, vagyis nem fogsz oda járni. Ezek jól belátható folyamatok. Elsősorban ez bánt, de bánt az is, ha bárhol vágják a fákat, ám úgy látom, ez már-már szokássá vált Magyarországon. Ennek a lélektanát viszont még nem sikerült megfejtenem. De van valami jelentősége annak, hogy folyamatosan ott kellemetlenkedünk. Nem szeretik, ha látszódik az aktivitásunk, lehetőleg eldugnák, ahogy mindenféle módon megpróbálják hitelteleníteni is a közösséget.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Hogy lettél Ligetvédő?

PL: 2016 tavaszán csatlakoztam véletlenszerűen, nem voltam azok között az emberek között, akik már hosszabb ideje próbáltak együttműködni, szakmai oldalról közelítve érdeklődtek a probléma iránt. Iskolai kollégáim jártak közösségi kertet csinálni a Kertemen belül, néhányszor velük tartottam, de nem voltam ott annyit, mint azok, akik a kezdetektől foglalkoznak az üggyel. 2016 júliusában volt a Közlekedési Múzeumnál az első attak, amikor a készenléti rendőrség is nagy erőkkel megjelent. Éjjel fél háromkor hívtak a többiek, felkeltem és odamentem. Néhány tucat ember volt ott, biztonsági emberek intézkedtek a Ligetvédőkkel szemben, nagyon kemény lökdösődés ment, durva atrocitások voltak. Hazamentem, aztán reggel folytatódott az egész, újra telefonáltak, kimentem, és akkor már odaláncoltam magam valamihez, szabálysértési eljárást indítottak többek között ellenem is. Néhány hétig újra meg újra elég nagy tömeg gyűlt össze egy-egy akcióra. Amikor a Kertemet körbezárták, és az összes aktivistát kivezették úgy, hogy nem szedhették össze a cuccaikat, a területet meg átadták a biztonságiaknak, már ott voltunk sokan, és próbáltuk jelezni, hogy ez így nem oké, de a rendőrök elmentek, mintha mi se történt volna. Nagyon sokan lettünk délutánra, egész napos nyomás után kezdtek feljönni az indulatok, és akkor sokan úgy érezték, hogy tenni kell valamit. Nem szervezett módon, de több ember is elkezdte ledönteni, leszedni a palánkokat. Nem is láttam a legtöbb embert előtte, akivel bontottunk, de nagyon harmonikusan működtünk együtt. Ennek egy csoportos garázdaság lett a vége, bekerültem az első 9 ember közé, akit beazonosítottak. Az első rendőrségi ügyemet még a TASZ segítségével nagyon komolyan lehetett végigtolni, attól a rendőrség végül el is állt. Vagy amikor a Kertemet bontani kezdték éppen onnan, ahol a Ligetvédők megtelepedtek és területfoglalási engedélyt kértek a demonstrációhoz, odajött a rendőrség, és nagy erőkkel kitoltak minket onnan. Aki nem volt hajlandó felállni, azt megfogták, felemelték és hiába hivatkoztunk arra, hogy az egy szabályosan foglalt terület. Ott is szabálysértési eljárásokat indítottak. Minden esetben a rendőrségi törvényre hivatkoznak egyébként, ami a bónusz, ami mindent felülír, ha nincs más szabály, akkor az a szabály, hogy az van, amit a rendőrök mondanak. Jó pár ilyen eset volt, úgy verődik össze ilyenkor az az egyre kisebb aktivista csapat, ami még van, akiknek van türelme még csinálni, hogy tudjuk, a rendőrség, tetszik vagy nem, felülbírálhatatlan módon szabja ki a szabálysértési bírságokat, amik 50 és 100 ezer forint között lehetnek. Nekem például a tanári fizetésem mellett ez jelentős tétel, de még amiket elengedtek, azok miatt is rengeteg panaszt, kérvényt kellett időre benyújtani. Nem fér bele az összes procedúra egy normális életbe.

MN: Hány olyan ember van, aki a riadóláncon keresztül riasztható, ha történik valami?

PL: Pontosan nem tudom. Én például fél óra alatt érek ki a Városligetbe, ha tudok menni. Időponttól függ, mennyien riaszthatók. Ha szerencsésebb időben történik valami, akkor akár több tucat ember is mozgósítható, de például nyáron, mikor a 120 éves fa gyökerének átvágása volt, néhány óra alatt több mint 50 ember összegyűlt. De ez most már a második tél, kevesen alszanak kint, nagyon kemény ezt csinálni.

MN: Három csoport, tábor van jelenleg a Ligetvédők között. Mennyire elszigeteltek ezek a közösségek?

PL: Van közöttük kommunikáció.

MN: Akkor akár stratégiának is tekinthető a szétszóródás.

PL: Lényegében igen.

MN: Milyen a megmaradt Ligetvédők társadalmi összetétele?

PL: Nagyon különböző, kisebb csoportok alakultak ki időközben, mert nagyon mások vagyunk, és nem mindenki tud mindenkivel napi szinten gyakorlottan, jól együttműködni. Az elején emiatt sokat szenvedtem, fájlaltam, szerencsétlen dolognak tartottam, de most már úgy látom, ez egy külön erő. Teljes a skála a hajléktalantól a magyarországi középosztálynak nevezett értelmiségiig. Nagyon színes és vegyes, random csoport ez tulajdonképpen.

MN: Mennyire tudtok együttműködni?

PL: Voltak veszekedések, szembenállások, annyira mást gondolunk bizonyos helyzetekben. Megmaradt a spontaneitás, nem lettünk olyan értelemben szervezettek, hogy nincsenek jól kiosztott feladatkörök, vállalások. Ez sokszor nehézséget jelent, viszont cserébe, ami nagyon fontos, mindenki mindenkivel együtt tud működni önkéntes alapon. Éles helyzetekben hibátlanul működik ez a némiképp anarchikus csoportosulás.

MN: Megkörnyékezett benneteket valaki?

PL: Többször is történt ilyesmi, bár személyesen engem nem keresett meg senki. De megjelentek politikai pártok, aktív politikusok civilben jöttek oda, amivel nincsen semmi baj. Mindenki eldöntheti, kivel, mit és miért akar csinálni. De érte fenyegetés a Ligetvédőket a Városliget Zrt. részéről, a kopaszoktól napi szinten, amikor szemtől szemben különböző helyzetekben találkoztunk, de a biztonságiak ügyvédjével is van jogi ügyünk, amit ő kezdeményezett, ez egyelőre az ügyészségen van. De azt is fenyegetésként értelmezhetjük, amikor hárman beültünk egy kapu elé, hogy ne tudjanak a teherautók ki-be menni, egyikünket ököllel megütötték, kettőnket pedig az egyik szögesdrótos kapuval végig tolták a betonon, és a 30 méterre álló rendőrök egyszerűen csak hátat fordítottak. Ez indirekt fenyegetés, addigra már nem voltak illúzióim, hogy a rendőrök majd szaladnak, és megvédenek egy embert, akit nyolc nagydarab másik húzgál, rángat, rugdal. Ez annak a világos megmutatása volt, hogy „nektek nem jár semmiféle védelem”.

MN: Milyen jellegűek voltak a konkrét fenyegetések?

PL: A „megbaszom az anyád”-tól kezdve a rendőrségi fellépésig, a szabálysértési eljárásokig. Az volt a legdurvább, amikor a rendőrség sokadszorra ugyanúgy járt el. A Közlekedési Múzeumnál nem volt szabályos a rendőri intézkedés, utólag a hatóság is belátta. Néhány héten belül ugyanazt megcsinálták, amikor a szokásos forgatókönyvi formulákon kívül a rendőrök ellentmondást nem tűrően azt is állították, hogy márpedig az a törvény ebben az országban, amit ők mondanak. A csúcs nyilván a mostani eset, hogy benzinnel rágyújtják az emberekre a sátrat. Azok, akik ott vannak kint, folyamatos veszélynek vannak kitéve, mert ki tudja, mi lesz a következő ellenük irányuló támadás. Annyiféle módon lehet véletlen balesetben meghalni…

MN: És milyen furcsa esetek történtek?

PL: Nagyon hamar rájöttünk, hogy telefonon nem beszélhetünk meg konkrét dolgokat, mert akkor ott megjelennek a rendőrök. Honnan tudták? Nem tudok róla, hogy hivatalosan lehallgathatnak. Vagy személyes beszélgetések infója is kijutott úgy, hogy hárman beszélgettünk a tábor egy bizonyos területén. Ez az a szintű paranoia, amit nem hittem el, hogy létezhet. Én mindent vállalok, amit csinálok: letéptem egy kaput, palánkot döngettem, odaláncoltam magam. Soha nem bántottam embert, nem is fogok, mindenki testi épsége szent, de az, hogy bizonyos jelzéseket adjak, állampolgári kötelességem. Én viszem magammal a telefonomat, ha valaki lehallgatja, hát hallgassa, leszarom.

De érdekes, a gyújtogatást követő reggelen, amikor mindenki összevissza szaladgált, a körülkerített területen belül annak a másik nagy fának is átvágták a gyökerét, amiről, mikor a korábbi favágási kísérlet volt, és odaláncoltam magam a munkagéphez, azt mondták, hogy azt nem lehet átültetni, mert nem élné túl. Erre most mégis átvágták a gyökerét. El van palánkozva az a rész, nem látni annyira oda, mi meg mással voltunk elfoglalva. Az, hogy ez a két dolog egybeesett, hogy kihasználták a lehetőséget az illetékesek, megint csak spekulációra ad okot. Vannak vad elképzeléseim, hogy semmi sem történik véletlenül. És mivel a Liget-projektre külön törvényt hoztak, semmiféle hatóság nem ellenőrzi, mi történik.

MN: Hogy lehet ezt az immár hosszan elhúzódó kiállást mentálisan bírni?

PL: Sok szempontból jól lehet bírni. Azt szoktam mondani, hogy jobban alszom azon az éjszakán, amikor történik valami, mert a tehetetlenséget megélni nagyon nehéz. Sok pozitív hozadéka van a ligetvédőszerepemnek, nagyon sokat tanultam, olyan emberekkel kezdtem együttműködni, akikkel más helyzetekben soha meg se ismerkedtem volna, nagyon érdekes a sokszínűség. A fenyegetettség érzése megvan, de nem ránk nézve a legveszélyesebb ez, hanem azokra a kiszolgáltatott emberekre, akikkel nem bírunk eleget foglalkozni. Ez egy konkrét dolog, könnyebb kifejezni, amit gondolunk és kiállni mellette. Azt egyébként sokkal rosszabb látni, mennyi kiszolgáltatott ember él, milyen reménytelen sorsok vannak. Mi szem előtt vagyunk, végül is tök jó a helyzetünk ahhoz képest, hogy mások nem mernek megszólalni se.

szerző
Czenkli Dorka
publikálva
2018. febr. 10., 07:02
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához