Interjú

„Felkészültünk ezekre a vitákra”

Junghaus Tímea, az Európai Roma Művészeti és Kulturális Intézet igazgatója
szerző
Benedek Kata
publikálva
2017/39. (09. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ősszel nyílik meg a roma kultúra nemzetközi központja Berlinben. Az Európa Tanács és a Nyílt Társadalom Alapítványok támogatásával létrejött ERIAC a tervek szerint kiállításokat szervez, tudományos kutatásokat végez, illetve a helyi roma szervezetek munkáját segíti Európa-szerte lobbizással, az információáramlás és a kulturális mobilitás katalizálásával. Az intézet megbecsültségét jelzi, hogy a júniusi nyitóünnepséget a német külügyminisztériumban tartották, és azon Soros György mellett felszólalt Thor­bjørn Jagland, az Európa Tanács vezetője és Hartmut Koschyk kisebbségi ügyekért felelős német kormánymegbízott. A művészeti programban nyolc ország alkotói léptek fel, köztük Snétberger Ferenc és tanítványai.

Az ERIAC igazgatója a VIII. kerületből indult és ott jelenleg is galériát működtető művészettörténész, Junghaus Tímea, aki 2007-ben a Velencei Biennálé Roma Pavilonjának kurátora volt, és 2010 óta az MTA Művészettörténeti Intézetének kutatója. Szervezője volt a Balázs János Galériá­nak is, amely az Európai Roma Parlamenthez tartozott – ezt az intézményt tavaly kilakoltatta a VIII. kerületi önkormányzat, hogy a helyére majdan beköltözhessen a kormány által tervezett Cziffra György Központ.

 

*

Magyar Narancs: Munkája során nagy hangsúlyt fektet a gyarmatosítás hatásait és logikájának mai továbbélését vizsgáló posztkoloniális elméletekre. Hogyan alkalmazhatók ezek a kelet- és közép-európai térségben?

Junghaus Tímea: Sokan megkérdőjelezik, hogy a közép-európai régióban használhatók-e a posztkoloniális elméletek, és tekinthetjük-e a romákat kolonizált kisebbségnek. Én a 2000-es évek közepe óta folyamatosan dolgozom kurátorként ezzel az alapvetően vitatott állásponttal. Nagyon leegyszerűsítve: láthatóvá teszem a hatalmi aszimmetriák és orientalizmusok működését. Edward Said, az egyik legfontosabb posztkolonialista elméletíró beszél az orientalizmusról mint „olyan különböző stratégiák alkalmazásáról, amelyek közös eredménye a nyugatiak felsőbbrendű pozíciója a keletiekkel szemben”. Said arra tanít minket, hogy vizsgáljuk meg a Kelet – a kisebbségek, a romák – felé irányuló törekvéseket, tanulmányozzuk, hogy a romákról szerzett tudás és terjesztésének módja történelmileg hogyan alakult, milyen infrastruktúra áll a kisebbség rendelkezésére önreprezentációjának alakítására és így tovább. Ahogyan ezt az aszimmetriát kutatjuk, azt fedezzük fel, hogy a romákkal kapcsolatos összes egzoticizmus és romanticizmus tulajdonképpen többet mond nekünk a többség fantáziájáról, mint magukról a romákról, valamint ahogy általában a történelemkutatásban és a történettudományokban, úgy a művészettörténetben is abszolút vakfoltokat képeznek a kisebbségek történelmei és művészetei. A posztkoloniális teóriák nemcsak elméleti síkon használhatók, hanem konkrét gyakorlatokat is nyújtanak arra, hogyan kell ezeket a vakfoltokat kitölteni.

MN: A hatalmi viszonyok dekolonizálásában milyen szerepe van a kultúrának, a művészetnek?

JT: Azt látom, hogy a művészet területén sokkal hamarabb jelentkeznek azok a problémák és elfojtások, amiket a társadalom érzékel, vagy amelyek felburjánzanak a társadalmi diskurzusok felszínére. Sokkal felszabadítóbb az, amikor művészek, kreatív személyek, közéleti személyiségek dolgoznak a megbékélésen és a változáson, vagy azon, hogy miként lehet leválni a létező történelmekről és új tudásokat feltárni, majd ezeket láthatóvá tenni. A kritikai elméletek – mint a kritikai kultúrakutatás, a feminista tanulmányok, a traumatanulmányok, a kritikai roma tanulmányok és a többi – hatására láthatóvá és tudatossá válik a hatalmi struktúra. Véleményem szerint a kulturális produktumok megértéséhez elengedhetetlen ez az ismeretanyag. A művészet és kultúra pedig egy lépéssel még tovább megy: konkrét gyakorlatokat ad a dekolonizálásra; hogyan lehet a berögződött struktúrákról leválni, vagy azok lehetetlenségét láthatóvá tenni – például feminista eszközökkel, szubverzív módon megfordítani, szétzilálni.

MN: Idén júniusban jelentették be az Európai Roma Művészeti és Kulturális Intézet (ERIAC) megalapítását. A berlini székhelyű intézmény az európai romák kultúrájának és művészetének nemzetközi platformja kíván lenni, és kimondott célja a romákról való tudás romák általi formálása.

JT: Az intézet célja, hogy láthatóvá tegye a legjobb roma kulturális produktumokat. Három éve dolgozunk rajta, a globális roma értelmiségi szcéna legjobbjai a saját energiáikat és erőforrásaikat invesztálták abba, hogy megvalósuljon. Ezek a szakértők főleg négy területről érkeznek: az egyik a művészet és kultúra, a másik a holokausztkutatás, a harmadik a média és publikáció, a negyedik pedig a több mint 600 európai roma szervezet hálózatának alakítása. Az intézmény tevékenysége ezeken a területeken zajlik majd, igyekszünk a roma szervezetek, kutatók, művészek és szakemberek fantasztikus munkájából ki­emelni és az európai nagyközönség előtt is megmutatni mindazt, ami pozitívan transzformálja a romaképet.

MN: A szóban forgó kis szervezetek közt vannak például szociális szervezetek is?

JT: Bizonyára lesznek ilyenek is a hálózatban, de az ERIAC egy kulturális intézmény, és kizárólag a kultúra/művészet eszközei­vel igyekszik dolgozni a roma identitás és büszkeség megerősítésén. Az egyik legfontosabb törekvésünk a roma vezetés, hogy tényleg nem az történik, hogy a többségi társadalom tagjai létrehoznak egy alapítványt, majd keresnek hozzá néhány roma arcot, hanem romák maguk kezdeményeznek egy intézményt, amit ők szeretnének, a saját tudásukat és erőforrásaikat mozgósítják, valamint ragaszkodnak ahhoz, hogy ez a szervezet roma vezetés alatt álljon a jövőben is. Ez fontos paradigmaváltás a roma területen.

MN: Az új intézményről készült beszámolók szerint problematikus, hogy mivel a megközelítőleg 12 milliós európai roma népesség nagyobbrészt a kelet- és dél-európai államok társadalmainak peremén él, így számukra egy Berlin központjában lévő intézmény földrajzi, gazdasági és kulturális szempontból is nehezen megközelíthető.

JT: Már az intézmény létrehozásáért lobbizó csoportban is többségben voltak a kelet- és dél-európai roma értelmiségiek. Annak ellenére, hogy mindenki többdiplomás, nyelveket beszél és kozmopolita, tudatosan törekednek arra, hogy megőrizzék a közvetlen kapcsolatot a roma közösségekkel, hogy informáltak legyenek a komplex helyi problémák rétegeiről. Az a cél, hogy ezt a networköt minél szorosabbra fűzzük, és valóban megtaláljuk a legjobb kulturális és művészeti projekteket. Berlinben pedig minden – politikai, financiális és infrastrukturális – támogatást megkap az új intézmény.

MN: Ez nagyon sokrétegű vállalás. Milyen módszerekkel biztosítják, hogy az ERIAC működése láthatóvá váljon, és a kis szervezetek közti együttműködés valóban organikus módon szerveződjön?

JT: A művészet és kultúra, valamint a tudástermelés területén tényleg a legfontosabb európai intézményekkel szeretnénk együttműködési szerződéseket kötni. A holokauszt és megemlékezés szekciója az eddig elfeledett emlékhelyekről való tiszteletteljes megemlékezésre, a roma ellenállás kutatására és a roma holokauszt oktatására koncentrálva kezdi meg munkáját. Ezenfelül szeretnénk, ha lenne egy olyan periodika, amelynek az a célja, hogy a kritikai roma tanulmányok diszciplínáját formálja. Csakúgy, mint az afroamerikai tanulmányok az Egyesült Államokban, a kritikai fordulat mentén kell írnunk, a feminista tanulmányok, traumatanulmányok, a posztkolonialitás és a dekolonialitás mentén, hogy ezeknek a kurrens elméleteknek a felhasználásával dekolonizáljuk a romákról szerzett tudást. Feladatunk továbbá, hogy a több mint 600 európai roma szervezetet informáljuk arról, hogy mik a legfontosabb tapasztalatok és diskurzusok a roma közegben, hogy eljuttathassuk hozzájuk az intézmény eredményeit, hogy ötleteket, eszközöket és szakértő segítséget kapjanak a tevékenységükhöz. Nem utolsósorban pedig az egész szervezet tulajdonképpen tagsági alapú, tehát ez a sok szervezet és szakértő jelöli azokat a személyeket, akik végül az ERIAC-ban egy tudományos tanács keretében döntenek az intézmény konkrét programjáról.

MN: Nem félő, hogy politikai akadályokba ütköznek?

JT: Az ERIAC európai politikai támogatottsága erős, nincs ok ilyen aggodalomra. Nem félünk, maximálisan felkészültünk az esetleges politikai akadályokra. Ez egy kulturális és művészeti tevékenységet végző intézmény, így elkerülhetetlen, hogy kritikai aspektusokat is megjelenítsen. Semmiképpen sem szeretné cenzúrázni vagy elfojtani a roma közegben lévő diskurzusokat. Ez feltételezi, hogy olykor összecsap bizonyos politikákkal. Felkészültünk ezekre a vitákra, az intézményben jelen van az a tudás, az a diplomáciai, politikai cizelláltság és erő, ami szükséges ahhoz, hogy feszült helyzeteket felkészülten és érzékenyen kezeljünk.

MN: A nemzetközi szcénáról térjünk vissza Magyarországra. A Cziffra György Roma Oktatási és Kulturális Központ létrehozásáról 2016-ban döntött a magyar kormány. A hivatalosan közzétett rövid koncepcióban a hagyomány és a hagyományos szavak négyszer szerepelnek, míg a kortárs egyszer sem. Mire lehet ebben az esetben számítani?

JT: A központ koncepciója egy roma szakértői tanács felkérése mellett készül. Fontos, hogy ezt a szakértői tanácsot tiszteljük, munkájukat figyelembe vegyük, és őszintén bízom abban – mivel jelentős kezdeményezésnek tűnik, korszerű, nagy alapterületű és jól felszerelt intézményt hoznak létre –, hogy lehetetlen kizárólag csak a roma hagyományokat megjeleníteni benne. Ha a tervezett roma központ például egy közösségi tér is szeretne lenni egyben, akkor már elkerülhetetlen, hogy a kortárs roma identitásról gondolkodjon, és esetleg legyen egy időszaki kiállításokat tartalmazó szárnya, vagy egy olyan állandó kiállítása, amely ugyan utal a hagyományokra, de eljut valahogyan a mai napig. A központ legfontosabb feladata pont az, hogy valahogyan átvezessen romákat, magyarokat, a látogatókat a jelenkorba. Tehát akárhogyan „hagyományozik” az a koncepció, lehetetlen, hogy valamit ne mutasson meg a magyarországi romák jelenkori identitásáról. És amikor elérkezik ide a szakértői tanács, hogy mi legyen a nyitó kiállítás, akkor bizony majd fölmerülnek azok a szavak, hogy kortárs művészet és hogy roma identitás, és akkor majd bizonyára nagy lesz a pánik.

MN: Ön tagja ennek a szakértői tanácsnak?

JT: Nem. Nemrégiben írtam egy nekrológot a Roma Parlamentről a Tranzit kortárs művészeti blogra, amikor az új központ létrehozása miatt tulajdonképpen kilakoltatták a Roma Parlament Egyesületet, amely addig az épületben dolgozott. Akkor megírtam, hogy ez nem túl szép kezdet… A cikkben azt javaslom a szakértői bizottságnak, hogy a nyitó kiállítás mindenképpen egy, a magyarországi romák – és így a Roma Parlament Egyesület – eddigi magyarországi múltját elismerő, azt ünneplő és feldolgozó kiállítás legyen, amely nem azt hangsúlyozza, hogy ez az első magyar roma múzeum, hanem elismeri a roma közéletiségnek és a mozgalomnak az eddigi szerény, de sok munkával és nagy áldozatokkal megszerzett eredményeit. Én a magyarországi romák életé­ben a múzeum kérdését az egyik legnagyobb jelentőségű dolognak tartom. A szakértői bizottság feladata az, hogy a szakmaiságot és átláthatóságot is szem előtt tartva megvalósítsa az elismerés politikáját, és a Cziffra György Múzeum létrejöttével a tiszteletet és megbecsülést tanítsa a következő generációknak itt, Magyarországon. És ez nagyon nehéz feladat.

szerző
Benedek Kata
publikálva
2017/39. (09. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához