Ezért rohadnak le a kórházak

szerző
Weltner János
publikálva
2017. okt. 30., 11:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Több pénz is segítene, nyilván, de az alapvető probléma az, hogy az eredetileg jónak indult kórház-finanszírozási rendszert politikai félelemből kilúgozták.

A magyar kórház-finanszírozás alapja, hogy az ellátott eseteket csoportosítják. Minden betegségcsoportnak van egy pontértéke, és minden pont után jár bizonyos mennyiségű támogatás. Ezek a Homogén Betegségcsoportok (HBCS), melyet az amerikai Diagnosis Related Groups (DRG’s) mintájára honosítottak meg. Az Egyesült Államokban akkor vezették be ezt a rendszert, amikor az egészségügyi költségek az égbe szöktek.

A költségek hatalmas emelkedésének több oka volt, az egyik ilyen a technológia fejlődése. A viszonylag egyszerű szóbeli kórelőzmény helyett ma már a számítógépes kérdőíveken alapuló kockázatelemzés a korszerű, a kétkezi vizsgálatokat ma már modern képalkotó berendezések (pl. CT, MRI, ultrahang) egészítik ki, sokat fejlődtek a laboreszközök, átalakultak és számítógép-vezéreltek lettek a műtők és a kézi műszerek, alapelvárás lett a vírus- és baktériumszűrővel ellátott légkondicionálás stb.; a modern technika a gyógyítás minden területén megjelent, ami jelentősen megdrágította az orvoslást.

false

Az egészségügyi dolgozók összetétele is változott: portás helyett biztonsági szolgálat, főnővér helyett ápolási menedzser, gyógytornászcsapat, táplálási csapat jelent meg. E szakemberek többsége már nem a néhány éves nővérképzés, hanem gyakran felsőfokú képzés után áll munkába, miközben folyamatos továbbképzésre kötelezett. Megsokasodtak az orvosi és ápolási szakmák is. A korábbi tíznél kevesebb orvosi és hasonló számú ápolási szakterület helyett ma csaknem 100 orvosi szakvizsgánk, 20 orvosi licence-vizsgánk és 71 nővérszakmánk van, és mindezeket rendszeres tanfolyamokon szerzett kreditpontokkal kell hihetően aktualizálni. Ennek megfelelően meghosszabbodott és megdrágult az orvosképzés is.

Mi, orvosok boldogan habzsoltuk az új lehetőségeket, és a betegek is elvárták ezek alkalmazását. Sőt, a betegek és ügyvédeik hiányolták, ha a korszerű módszereket orvosuk nem alkalmazta. A kifogások megelőzése érdekében az orvosok jelentős része önvédelmi okból akkor is végeztette a korszerű, ámde költséges vizsgálatokat, ha azok feleslegesek voltak.

A kormányok ekkortájt érzékelték, hogy a globalizáció egyik eleme az olcsó munkaerőért folytatott verseny. A munkaerő költségének azonban egyik jelentős tétele a társadalombiztosítás. Ezért szívesen alkalmaztak volna olyan módszert, amely az egészségügyi kiadásokat csökkenti, vagy legalább fékezi a növekedését.

Az eszköz születése

Robert Fetter a Yale Egyetemen foglalkozott a betegek csoportosításával. Azt elemezte, hogy az azonos betegségek miatt különböző osztályokon kezelt betegek kezelési költségei mennyire térnek el egymástól, és ez hogyan viszonyul a gyógyeredményekhez. Kiderült, hogy a betegek jól csoportosíthatók a költségek alapján is, és képezhetők olyan csoportok, melyeken belül a csoportba tartozó betegek ellátási költsége homogén, és egyúttal jelentősen eltér a más csoportban lévő betegek kezelési költségétől. Ennek alapján azt állították, hogy ha minden beteget besorolnak valamely költséghomogén csoportba, és a kórház e csoport átlagköltségét kapja térítési díjként az államtól, akkor a kórház költségei fedezhetők. Ez a módszer pedig sokkal egyszerűbb, mint a betegenkénti tételes számla, ami ráadásul nem ösztönöz takarékoskodásra.

A várt hatás az volt, hogy a kórházak takarékosan fognak működni, hiszen ha költségtérítésként az átlagköltségnek megfelelő költséget kapják, de ennél olcsóbban tudnak gyógyítani, akkor megmarad a pénz egy része. Az pedig a minőségügy dolga, hogy a költségcsökkentés ne járjon minőségromlással.

A rendszerben az az „ügyes”, hogy a rendszeres éves karbantartás során a kórháznak hasznot jelentő megtakarítást a visszanormálás (lásd később) nagyrészt eltünteti. Bölcs rendszerekben ugyanakkor a megtakarítás egy részét további ösztönzőként a kórházaknál hagyják.

Az eszköz terjedése: a DRG’s járvány

A módszer az USA-ban sok kritika és javítás mellett jól működött, így Ausztrália és Kanada után az európai országok is alkalmazták a DRG’s rendszer nemzeti változatait. Hazánk kormánya a nyolcvanas évek közepére felszínre került adósságválság kapcsán jutott el addig, hogy csökkenteni kell az egészségügyi kiadásokat, lehetőleg anélkül, hogy ezt a betegek megéreznék. Erre a DRG’s alkalmazását tartották alkalmasnak, amely nem fűnyírószerűen von ki pénzt a rendszerből, hanem az orvosokat teszi érdekeltté a megtakarításban, akik szakmai tudásuk alapján a lehető legkevésbé káros takarékoskodásra képesek. A rendszerváltás idejére el is készült a hazai rendszer, melynek bevezetése a rendszerváltás körüli bokros teendők és szakmai viták miatt csak 1994-ben történt meg. Így is az elsők voltunk Európában, akik valódi finanszírozásra használtuk ezt a fajta eszközt.

A DRG’s a magyar keresztségben a Homogén Betegségcsoportok nevet kapta. Azonban két veleszületett betegsége volt:

  • Nem tartalmazta az amortizációt, így a kórházak továbbra is olyan fejlesztésekre törekedtek, melyek fenntartására nem volt meg a forrás.
  • Nem alakították ki a szükséges minőség-ellenőrzési rendszert. Az egyetlen ellenőrzés a pénzügyi egyensúly figyelése volt.
false

 

Fotó: MTI – Rosta Tibor

Térjünk a tárgyra!

A rendszer sajátossága az, hogy nem közvetlenül pénzben számol, hanem pontokban:

  1. Az előző év összes kórházi ellátásának költségét elosztja az előző év összes esetének számával.
  2. Az így kapott eredmény az előző év egy átlagos betegellátási eseményének ellátási költsége (alapdíj): egy átlagos beteg ellátási költsége felel meg 1 HBCs pontnak.
  3. Az egyes betegségcsoportokban lévő ellátások költségét az országos átlagos beteg költségéhez viszonyítják (a rendszer 5 tizedes pontosságig számol). Így minden HBCs csoporthoz tartozik egy pontérték, mely ennek a csoportnak az átlagos beteghez való viszonyát mutatja.
  4. Egy átlagos beteg után az 1 HBCs pontnak megfelelő összeget téríti a NEAK (az OEP utódja) a kórházaknak. Ez ma 180 ezer forint. 0,5 pontért 90 ezer, 1,2 pontért 216 ezer jár.

Minden egyes betegről jelentést kap a NEAK, és ebből végzi el a betegek HBCs-be sorolását, és határozza meg pontértékét. A kórház pontjait havonta összeadják, ezt szorozzák az alapdíjjal, és ennek megfelelő összeget utalnak az ellátóhelynek, ha nem kell valamilyen kiegészítő szabályt figyelembe venni.

Az 1 HBCs pontra jutó alapdíjat azonban az infláció, az emelkedő költségek miatt minden évben újra kellene számolni, ez azonban nem történik meg.

Mi történik, ha nincs ellensúly és fék?

A kormány elsődleges szempontja volt, hogy a betegellátás kiadásai a költségvetési kereteken belül maradjanak. Ehhez a kórházak tevékenységének szakmai és pénzügyi ellenőrzésére lett volna szükség. A kezdetektől gátolni kellett volna azt a széles körben elterjedő gyakorlatot, hogy nem egy-egy beteg valóságos baját és valóságos kezelését jelentették az OEP felé, hanem olyan kórisméket és eljárásokat jelentettek, melyek ugyan többé-kevésbé illettek az adott betegre, de jobb finanszírozást biztosítottak. Az OEP és a minisztérium is tudta, hogy e célra készült egy Sámán nevű program, de ezt, pontosabban ennek használatát nem tekintették költségvetési csalásnak, közokirat-hamisításnak. Azt pedig minden kórházvezető tudta, hogyha más csal, ő meg nem, akkor a kórháza rosszul jár. Amint egy amerikai szakértő ezzel kapcsolatban megjegyezte: ha egy stadionban valaki feláll, akkor fél percen belül áll az egész stadion. Leültetni a drukkereket nehezebb.

A HBCs herélése – vissza a tervgazdálkodásba

Ennek nyomán a pénzkiáramlás növekedésének megakadályozására a kormányzat egyszerű eszközhöz folyamodott: ha nem adom oda a pénzt, akkor nem lehet elkölteni. Ezt Teljesítmény Volumen Korlát (TVK) néven 2004-ben vezették be az ellátás fekvő- és járóbeteg-szakellátási szegmenseiben. A TVK évente meghatározza, hogy a jelentett esetszámtól és annak szakmai összetételétől függetlenül egy kórház mennyi pénzt kaphat havonta a HBCs alapdíj szerinti elszámolásban, a túllépést milyen csökkentett értékkel számolják el, és melyik az a határ, mely felett a többletteljesítményt egyáltalán nem fizetik ki. Azaz újraéledt a költségvetési finanszírozás, amiről egyszer már kiderült, hogy pazarló és részrehajló.

Ettől kezdve minden kórház tudta, hogy meddig mehet el úgy, hogy egyes betegek ellátásának elismert átlagköltségét megkapja. Ez egyúttal betegjogi kérdés is, hiszen ha egy beteg költségeit nem térítik meg, akkor ezt a következő betegek ellátásán kell megspórolni. A kórházvezetés hamarosan rájött, hogy a TVK szellemiségét kórházon belül is alkalmazni kell: sok kórház visszatért az osztályonkénti, és a bevételtől gyakorlatilag független keretgazdálkodásra. Ezzel megszűnt a HBCs által keltett két fontos és hasznos érdekeltség: a teljesítmény növelése a kapacitások legjobb kihasználásával és a költséghatékonyság. Annyit kell/szabad gyógyítani, hogy a Teljesítmény Volumen Korlátig legyen elegendő jelenthető eset, se többet, se kevesebbet. Ezt kis ráfizetéssel kell tenni, amit majd az állam az év végén megtérít, addig pedig a beszállítók hiteleznek. Ebből aztán egyenesen következett az osztályos előjegyzési listák léte: a várhatóan TVK feletti eseteket ki kellett tolni a következő hónapokra.

Az egészségpolitika jóságosságának látszatát fenntartandó ez párosul a körzetesítés mai formájával, a területi ellátási kötelezettséggel (TEK), azaz annak a földrajzi területnek a meghatározásával, ahonnan egy-egy háziorvos, rendelő, kórház, klinika köteles minden sürgős és nem sürgős esetet ellátni. Apróságnak tűnhet, hogy a lakosok nem elhanyagolható része nem a lakcímkártyája szerinti címen lakik. Ha viszont a beteg nem a lakcímkártyája szerinti helyen szeretné igénybe venni a szolgáltatást, gyakran továbbküldik a megfelelő helyre. A beteg számára ez sokszor veszélyes, szakmailag indokolatlan időveszteséget jelent. Az ellátás pedig a többször elszámolt orvos-beteg találkozó és az állapot esetleges súlyosbodása miatt drágább lesz.

A TVK és a TEK együttes hatásának eredményeként korlátozott a betegek intézmény- és orvosválasztási joga is. E rendszer szilárdsága érdekében akarták bevezetni a kancellári rendszert, ami csak az egyetemeken sikerült, a kórházakban nem.

A TVK-t ráadásul a jelentősen csökkentett ágyszámra méretezték, miközben kórházbezárás alig történt. Így az aktív kórházak többségében jelentős a kihasználatlan kapacitás (már ami az épületet, gépeket, műszereket illeti), ami jelentősen rontja a költséghatékonyságot.

A cikksorozat második részében arról lesz szó, hogyan lehetne javítani a kórház-finanszírozás rendszerén.

Kövesse a Magyar Narancs egészségügyi blogját! Materia Medica – minden héten a magyarnarancs.hu-n.

Materia Medica

A Magyar Narancs új, egészségügyi problémákkal foglalkozó blogja. Fogyasszák egészséggel!

szerző
Weltner János
publikálva
2017. okt. 30., 11:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 7 weljan
    weljan
    2017. november 22., szerda 21:53
    A viszontválasz folytatása - nem rumalának, csak az ő kijelentései kapcsán Idézőjelek között rumala mondolatai onnan, hogy „Ha a hosszú szövegben elsikkadt volna a lényeg:”, alattuk a viszontválaszom:

    „1. Mivel az eü-ellátást igénylők túlnyomó többsége nem képes az általa igényelt eü-ellátás megfizetésére, ezért az állampolgárok túlnyomó többségének csak szolidaritási alapon lehet elfogadható szintű eü-ellátást biztosítani.”
    Igen, ez mindenütt így van. A mérce mellesleg nem az igényelt, hanem a szükséglet, ami lényegében a szakmailag indokolt ellátás

    „2. A piaci alapú eü-ellátás teljesen más elven működik mint a szolidaritási alapú eü-ellátás, ezért a két rendszert finanszírozási és ellátási oldalon egyaránt teljesen külön kell választani.”
    Ez akkor igaz, ha piaci alap alatt azt érti, hogy a szolgáltatás vásárlója maga a rászoruló, de a termék piaci értékéhez, bekerülési költségéhez nem értő laikus beteg, akitől a szolgáltató tetszése szerint árat kér. Ez üzlet.
    Ha a szolgáltatás vásárlója egy szakértő biztosító (bárki is a tulajdonosa), akkor van piaci elem, verseny, és ésszerű ár anélkül, hogy a laikus nbeteg alá lenne vetve a piac farkastörvényeinek.

    „3. Az állam feladata kizárólag csak a szolidaritási elvű (tehát minden állampolgárra egyformán kiterjedő rászorultság alapján nyújtott ellátással, és minden állampolgárra egyformán kiterjedő jövedelemarányos közteherviseléssel működő) eü-ellátás biztosítása lehet.”
    Az államnak a szabályozás a feladata. A végrehajtás és az ellenőrzés ettől független kell, hogy legyen (legalábbis józan országokban, ahol megbízható, kiszámítható és számonkérhető működés a cél).

    „4. A szolidaritási elvű eü-ellátást az állam által hosszú távú eü-ellátási tervek alapján létesített, fenntartott és finanszírozott állami eü-intézményekkel, vagyis önköltségi elven lehet a leghatékonyabban és a legolcsóbban megoldani.”
    Elméletileg és a tapasztalatok szerint is tudjuk, hogy ez nem jó. A szovjet, az angol és a magyar tapasztalat is ezt támasztja alá. Ez ugyanolyan, mint a hatalmi ágak szétválasztása: ha nincsenek szétválasztva, akkor diktatúra.

    „A piaci elvű eü-ellátást a szolidaritási elvű eü-ellátástól teljesen külön kell választani, és annak megszervezését piacra kell bízni.”
    Ez fogalmi zavar. Az igaz, hogy a közfinanszírozott ellátást és a zsebből finanszírozott (magán)ellátást külön kell kezelni, de ez nem jelenti azt, hogy a szolgáltató tulajdonosa ne lehetne önkormányzat, nem haszonelvű (non-for-profit) vagy más gazdasági társaság, magánszemély, egyház stb. És a biztosítónak ettől függetlenül (szektorsemlegesen) kell szerződést kötnie – elsősorban az elfogadható minőséget, nem pedig a tulajdonos minéműségét szem előtt tartva.


    „MEGJEGYZÉS: Az utóbbi időben a piaci, vagyis biztosítási alapú eü-ellátásban is felismerték, hogy az eü-biztosító akkor tud adott ráfordítással legjobb minőségű ellátást biztosítani, ha a biztosítottak ellátását nem független eü-ellátóktól szerzi be a piacon, hanem saját fenntartású eü-intézményekkel nyújtja önköltségi alapon.
    Tehát még a piaci elvű eü-biztosítók is sokkal jobbnak tartják azt, hogy az eü-biztosító az eü-szolgáltatásokat ne a piacon szerezze be, hanem a saját maga által fenntartott intézményekkel nyújtsa a biztosítottak számára.”
    Ez nem így van. Régi elv, hogy a finanszírozónak és a szolgáltatónak egymással szerződéses, de nem tulajdonosi kapcsolatban kell lennie (third party payer), azaz a beteg és a biztosító, a biztosító és az egészségügyi szolgáltató és a beteg és az egészségügyi szolgáltató között van 1-1 jogviszony. Ennek oka a független érdekérvényesítés és az eltérő tudásigény.

    „Vagyis a Horn-kormány által bevezetett szolgáltatásalapú eü-finanszírozási rendszer (az eü-szolgáltatások piacosítása) nemcsak a szolidaritási alapú állami rendszerben, hanem még a piaci alapú eü-biztosításban is egetverő baromságnak bizonyult.”
    A Horn kormány nm tett ilyet, a teljesítményalapú (HBCs, járóbeteg pont, kártyapénz) rendszer máig meghatározó jogszabályai 1993-ban születtek.
    E rendszer tette lehetővé, hogy a rendszerváltást követő gazdasági krízis kezelése érdekében a kormányok az egészségügy vásárlóerő-értékének több, mint felét tudták úgy kivonni az ellátórendszerből, hogy az nem dőlt össze. Ez annak köszönhető, hogy a megtakarítási kényszert nem a költségvetési tételek fűnyíróelvű csökkentésével, hanem a költséghatékonyságot kiváltó érdekeltséggel közvetítették a betegeket kezelőkhöz, akik a beteg legkisebb károsodását okozó megtakarítási módszert tudták kiválasztani. Ez attól működött, hogy a hálapénzzel kapcsolatos érdekeltség és az ellátóhely bevételorientált érdekeltsége egybeesett.

    „Ahol ilyen rendszert alkalmaznak, ott bármilyen sok pénzt költenek rá, akkor is csapnivaló és megbízhatatlan az eü-ellátás (a legpenetránsabb példa erre az USA eü-ellátási rendszere, amely a világon a legtöbbet költ az eü-ellátásra, de a kiskeresetű tömegek ellátása mégis közismerten botrányosan alacsony színvonalú).”
    Az Egyesült Államokban a szegényeket és időseket ellátó Medicare és Medicaid rendszerek, valamint a volt hadfiakat finanszírozó Veterans Adminisztration fedezi az ellátások nemzeti számláinak több, mint felét. A nagyobb cégek a szociális csomag részeként általában csoportosan és jó biztosításokat vásárolnak a dolgozóknak. A szabadfoglalkozású fiatalok járnak rosszul, akik alulbecsülik a kockázatukat, és ezért gyengébb biztosítást vesznek maguknak. Volt még kb. 13 százaléknyi lakos és titkos bevándorló biztosítás nélkül, ezek ügyét kezdte el rendezni az Obama-care. Amúgy az ellátás színvonalát csak tisztelettel lehet említeni ott is, és sok más országban, ehhez elegendő megnézni a halálozási statisztikákat és az orvosi eljárások eredményességéről szóló beszámolókat. Nem véletlen – sajnos – hogy nálunk még ennek adatai sem ismertek.

    „Ezt kéne minél hamarabb felismerni, és a lehető leggyorsabban visszatérni a kapacitásfinanszírozási rendszerhez, amelyben a hosszú távú ellátási tervek alapján létesített és működtetett állami eü-intézmények költségeit az állam éves költségvetési tervek alapján közvetlenül finanszírozza.”
    Így lehetne a maradékát is lerombolni a magyar egészségügynek. A finanszírozott kapacitásnak nem érdeke sem gyógyítani, sem költséghatékonynak lenni, sem jó minőséget előállítani, hiszen a pénzt ettől függetlenül megkapja.

    "az alapvető probléma az, hogy az eredetileg jónak indult kórházfinanszírozási rendszert politikai félelemből kilúgozták" Hatalmas tévedés. Az egész koncepció kezdettől fogva rossz volt. A szolgáltatásalapú kórházfinanszírozás bevezetése egetverő baromság volt, amiről már a bevezetése előtt tudni lehetett, hogy az eü-intézmények lezüllését és lerohadását fogja okozni. És azért lehetett előre tudni, mert minden normális szakember hangosan kiabálva tiltakozott ellene.”
    A koncepció megítélése előtt nem ártott volna tanulmányozni Európa, É-Amerika, Ausztrália, Új-Zéland egészségügyi rendszereit, melyek ugyanezen koncepció alapján működnek. Az intézmények ingó és ingatlan állományának finanszírozása nem a HBCS/járó pontrendszer útján történt, hanem az a változatlan tulajdonos kötelessége volt. Sem a kb. 3200 önkormányzat közül intézettulajdonosként szereplő mintegy 150 önkormányzat, sem a kormány nem tett eleget ennek a kötelezettségének az elvárható mértékben. Ez a kórházak államosításával sem változott, ez még a maradék csaknem százmilliárdnyi önkormányzati támogatást is kivette a rendszerből.
    Amúgy voltak, akik ellenezték az új módszert, főleg olyanok, akik menedzseri képességek és/vagy tapasztalatok híján féltek attól, hogy nem lesznek képesek alkalmazkodni. Néhány évvel később a minisztérium körkérdést intézett a kórházvezetőkhöz, akik többsége a teljesítményfinanszírozás megtartása mellett, jóval kisebb része a korábbi rendszer visszaállítása mellett, és minimális része egy vegyes rendszer mellett szavazott.

    „Csak ezt a politikusok ugyanúgy nem voltak hajlandók meghallani, mint később azt, hogy a manyupok bevezetése az állami nyugdíjkassza egyre nagyobb hiányához, és ezáltal a költségvetés súlyos eladósodásához fog vezetni.”
    Bizony, a politikusok sokmindent nem hajlandók meghallani, megfogadni.

    „A kórházak költségeinek kb. 80%-a ugyanis fix (munkabér, amortizáció, közmű, fűtés, karbantartás stb.) kiadás, ami abszolúte független attól, hogy a kórházban kezelnek-e beteget, vagy sem. Tehát csak egy közgazdasági analfabéta hihette azt, hogy ha a kórházak csak a szolgáltatásért kapnak pénzt, akkor abból a kórház kiegyensúlyozott gazdálkodást tud biztosítani.”
    Ez nagyon műkedvelő megközelítés. A létszám, és ezzel a bér megfelelő vezetés esetén jócskán befolyásolható. Az épületek hő-, energia-, világításgazdálkodása (a rezsi) nagyon is befolyásolható. Karbantartási pénzt bölcs kórházvezetés csak a jól kihasznált gépekre, műszerekre költ, a várhatóan vagy valóban kihasználatlan meg sem veszi, vagy eladja. A korábbi több, mint százezer ágy helyett ma aktívként működő 42 ezer kórházi ágy jelentős épülettömeg felszabadulását okozta/okozhatta volna – aminek egy része az istállói körülmények helyébe lépő, valamivel komfortosabb körülményeket tett lehetővé. És persze nyilván nem kell kórházként fenntartani egy épületet, ha abban nem kezelnek beteget. Avagy ezt a „kapacitást” is finanszírozni kellene az adó és járulékforintjainkból?

    „Az pedig szimpla hazugság, hogy 1994-ben az egészségügyi kiadások lefaragása érdekében vezették be nálunk ezt a rendszert. A cél nem a költségek lefaragása, hanem az eü-ellátás piacosítása volt.”
    A tisztelt hozzászóló ezen állítását, ennek „hazugság” kitételét csak azért nem veszem komolyan, mert nagy elődökkel együtt gondolom, hogy bizonyos szint (a blog szintje) felett az ember nem ereszkedik le egy igen alacsony szintre (e névtelen hozzászóló). A költségcsökkentés, és ennek a költséghatékonyság eszközével elérhető része a rendszerváltás utáni gazdasági helyzetből fakad

    „A szolgáltatásalapú finanszírozást pont azért erőltették az országra, hogy az állam a zsíros nyereséggel dolgozó magánszolgáltatóknak is fizethessen. A szolgáltatásalapú finanszírozásnak ugyanis pont az a lényege, hogy az eü-pénztár szolgáltatási tarifa alapján fizet, tehát nincs joga és lehetősége ellenőrizni azt, hogy a kifizetett díjon a szolgáltató intézménynek nincs-e tisztességtelenül nagy haszna. Így aztán a magánszolgáltatók minimális kenőpénz árán elérhették, hogy olyan áron, olyan szolgáltatásokra szerződjön velük az eü-pénztár, amin betegre kereshették magukat. Így szervezték ki a kórházakból a korszerű diagnosztikai eszközöket, amelyeket attól kezdve a gyógyító intézményektől elkülönült diagnosztikai magánvállalkozók üzemeltethettek. Ami ugye szakmailag nonszensz, de ez a politikusokat már nem érdekelte.”
    A „zsíros nyereség” kéedésében egyikünks sem rendelkezik adatokkal, én legalábbis nem. Az APEH/NAV igen (?)és az Állami Számvevőszék is, legalábbis ami a közpénzből térített szolgáltatásokat illeti. A magánszolgáltatókat először ott fogadta be az OEP, ahol beruházások hiányában az állam és az önkormányzatok nem akarták/tudták teljesíteni a szolgáltatások nyújtását, mint pl. művese, CT stb. Itt a magán ugyanannyi térítést kapott, mint a köztulajdonú. A kórházakból pedig általában nem az eszközöket szervezték ki, hanem a szolgáltatót fogadták be.
    De sajnos valóban előfordult és ma is gyakori az alapfeladat ellátása terén is a szolgáltatások kiszervezése, közreműködők, vállalkozók, önkéntes segítők (?) bevonása ahelyett, hogy az állam tartotta volna az elvet: közpénzből közintézményben végzett közszolgáltatást köztulajdonú eszközökkel közalkalmazottak által kell biztosítani.

    „Ha valóban a kiadások lefaragása lett volna a cél, akkor a Horn-kormány megmaradt volna a korábbi, ún. kapacitásfinanszírozási rendszernél, ahol az állam által garantált ellátó kapacitást biztosító eü-intézmények kiadásait tételesen ellenőrizhették, tehát csak a valódi költségeiket térítették volna meg.”
    Ismétlem: nem a Horn kormány. A kiadásokat pedig nem ellenőrizték, hanem odaadták a költségvetést. A valódi költség pedig nemlétező fogalom: hány tekercs WC-papír kell egy belosztálynak, egy sebészetnek, egy fertőző osztálynak betegágyanként és havonta? És tekercsenként mennyiért, ha egy, kettő vagy háromrétegű, esetleg óriástekercs?

    „De … egetverő baromság.”
    Itt még több ismétlést olvashatunk.

    „Lássunk végre tisztán. Az eü-ellátás piacosítása azért eszement baromság, mivel az ellátás iránti igény nagysága és az ellátást igénylő személy fizetőképessége között SEMMI ÖSSZEFÜGGÉS NINCS. Az eü-ellátás nem tud piaci alapon működni. Mert nem azok igénylik az ellátást, akik meg tudják fizetni. Hanem azok, akik rá vannak szorulva.”
    Itt a hozzászóló figyelmen kívül hagyja, hogy a hazai ellátórendszernek abban a közfinanszírozott részében, amiről az eredeti írás szól nem az ellátást igénylő fizet.

    „Az eü-ellátásra fordított összeg 50%-át az ellátásra jogosultak csupán 5%-a veszi igénybe.”
    Évente több, mint 2 millió kórházi és csaknem 200 millió járóbeteg ellátási esemény van. Szerencsére vannak, akik nem szorulnak minden évben valamilyen ellátásra, akár szűrővizsgálatra se. Úgyhogy ez az 5/50 légbőlkapottnak tűnik. Avagy hol olvasható ilyen bizonyított adat?

    „Tehát a komoly ellátást igénylők átlagos kezelési költsége tízszer akkora, mint az átlagos járulékbefizetés. Nyilvánvaló tehát, hogy a kiskeresetű tömegek számára kizárólag csak egy szolidaritási (vagyis nem piaci) alapon lehet elfogadható színvonalú eü-ellátást biztosítani. Vagyis rászorultság alapján, állampolgári jogon járó ellátással és jövedelemarányos közteherviseléssel. Az állam feladata csak egy ilyen, szolidaritási elvű eü-ellátás biztosítása lehet. Ezt mindenkire egyformán kiterjedő jövedelemarányos közteherviseléssel és az állam által fenntartott eü-ellátó intézményrendszerrel lehet a leghatékonyabban biztosítani. Az állam feladata kizárólag egy olyan állami eü-intézményhálózat fenntartása és finanszírozása, ami az állam által garantált, állampolgári jogon nyújtott eü-ellátást biztosítja. A piaci alapon működő eü-biztosítás és eü-ellátás megszervezése vagy finanszírozása NEM AZ ÁLLAM FELADATA.”
    Ezt senki nem vitatta, én sem – azzal a pontosítással, hogy az állam dolga a szabályozás, nem pedig a szolgáltatás maga, és az intézményrendszer fenntartsa sem állami feladat – némely kivételt leszámítva..

    „Az állam közpénzből csak olyan közszolgáltatást finanszírozzon, amit a saját állami intézményei útján, önköltségi alapon tud nyújtani.”
    És ha valakinek olyan ellátás kell, ami a jelenlegi állami rendszerben nincs, az dögöljön meg, vagy fizesse az állam külföldön (mint a soha nem létező szocializmusban). Az önköltség pedig csak 1-1 szolgáltatón belül értelmezhető, ott is csak szezonálisan.

    „Amit az állam nem képes vagy nem akar a saját intézményei útján biztosítani, annak megszervezését és finanszírozását HAGYJA A PIACRA.”
    Itt önellentmondással találkozunk. Mit nem akar az állam? Náthát? Pszichiátriai kezelést? Öreg daganatosok kezelését? Lombikbébit? Tüdőgyulladást? Szívműtétet?
  2. 6 weljan
    weljan
    2017. november 17., péntek 16:28
    Kedves rumata,
    kezdetben nem akartam reagálni indokolatlan, nyilván belsejéből fakadó útszéli stílusa miatt a megjegyzéseire. Úgyhogy ez nem Önnek, hanem a többi olvasónak szól.

    "A szolgáltatási tarifa köszönő viszonyban sincs az eü-intézmény valóságos költségstruktúrájával. Az eü-intézmények kiadásai ugyanis túlnyomórészt fix (bér, amortizáció, közmű, fenntartás stb.) költségek, tehát függetlenek az elvégzett szolgáltatásoktól."
    A költségeknek valóban egy része betegfüggő csak, erről az ÉS-ben sok éve adtam interjút. A kórház azonban az épületüzemeltetés (energiatakarékosság, hőszigetelés, világítástechnika, feleslegessé vált kubatúra kezelése stb.) terén sokat tehet, ha ebben érdekelt, ideértve a fűtésszámlát is. Az alkalmazotti létszám - akkor nagyon, ma kevésbé - menedzsmentkérdés, és a minimum feletti bér is.

    "A szolgáltatástarifa bevezetése óta az eü-intézmények csak fiktív szolgáltatások elszámolásával vagy a szolgáltatási tarifa durva túlárazásával tudják biztosítani azt, hogy az eü-intézmény fix költségeit a bevétel fedezni tudja."
    A kassza mérete nem változik attól, hogy csalnak-e a kórházak. Megfelelő ellenőrzés esetén nincs büntetlenül csalás akár az esetszám, akár az eset minősítése terén. Erről a Sámán program kapcsán írtam, a csalást megengedték, így mindenki csalt, de ettől végül senki nem lett gazdagabb.

    "Ahol pedig a rendszeres csalás és a túlárazás kényszere megjelenik, ott a korrumpálódás és a lopás is rendszeressé válik."
    A csalás megjelenése nem volt kényszer, csak amikor már hólabda lett belőle. Ez nem rendszerhiba, hanem politikai hiba volt.

    "... korrumpálódott eü-intézményvezetők a csalással szerzett bevétel egyre nagyobb hányadát lopták el."
    Ezt talán nem tudta volna a hozzászóló bizonyítani, de ettől függetlenül kétlem, hogy általánosan és a bevétel jelentős részét ellopták volna. Amit persze megtehettek volna bármely más finanszírozási rendszerben is.

    "A szolgáltatástarifa alapján való finanszírozás esetén az állam nem vizsgálja az intézmény valóságos költségeit. Tehát szabad utat enged a pénzpocsékolásnak és a lopásnak'
    Az állam (ÁSZ) ismételten vizsgálta. Az általam (is?) hiányolt HBCS kabantartás is ezt tette volna, de nem tette. Ennyiben egyetértek a hozzászólóval.

    "Az intézményfinanszírozás esetében az állam az eü-intézmény éves költségvetése alapján a tényleges költségeket téríti, tehát maximális ellenőrzési lehetősége van a pénzpocsékolás és a lopás kiderítésére."
    A HBCS bevezetése előtt érdemes közgazdász, Dr. Bordás István mutatta ki munkatársaival, hogy azonosnak minősíthető kórházak között nagyságrendi volt a költségvetési (input) finanszírozásbeli különbség. Azaz fordítva igaz.
  3. 5 Rumata
    Rumata
    2017. október 31., kedd 11:15
    #3 harcolj:

    Próbáld értésig olvasni, amit írtam.

    Szerintem ugyanis fel se fogtad, amit írok.

    Talán segít, hogy a második bejegyzésemben a lényeget pontokba szedtem.

    Pont a szolgáltatásfinanszírozás az, ami a felelőtlen pénzpocsékolásnak szabad utat enged.

    - - -

    A szolgáltatási tarifa köszönő viszonyban sincs az eü-intézmény valóságos költségstruktúrájával. Az eü-intézmények kiadásai ugyanis túlnyomórészt fix (bér, amortizáció, közmű, fenntartás stb.) költségek, tehát függetlenek az elvégzett szolgáltatásoktól.

    Tehát a szolgáltatástarifa bevezetésével az állam a valóságos költségek megtérítése helyett az elvégzett szolgáltatások mennyiségétől teszi függővé, hogy az eü-intézmény ki tudja-e fizetni a fűtésszámláját, vagy sem.

    Csak egy debil idióta tarthatja ezt normális megoldásnak.

    A szolgáltatástarifa bevezetése óta az eü-intézmények csak fiktív szolgáltatások elszámolásával vagy a szolgáltatási tarifa durva túlárazásával tudják biztosítani azt, hogy az eü-intézmény fix költségeit a bevétel fedezni tudja.

    Ahol pedig a rendszeres csalás és a túlárazás kényszere megjelenik, ott a korrumpálódás és a lopás is rendszeressé válik.

    Ilyen módon a szolgáltatásfinanszírozási rendszer bevezetése az eü-intézményekre fordított összegek növekedésével egyidejűleg az eü-intézmények katasztrofális leépülését idézte elő, mivel a rendszeresen csalásra kényszerített és így korrumpálódott eü-intézményvezetők a csalással szerzett bevétel egyre nagyobb hányadát lopták el.

    - - -

    A szolgáltatástarifa alapján való finanszírozás esetén az állam nem vizsgálja az intézmény valóságos költségeit. Tehát szabad utat enged a pénzpocsékolásnak és a lopásnak.

    Az intézményfinanszírozás esetében az állam az eü-intézmény éves költségvetése alapján a tényleges költségeket téríti, tehát maximális ellenőrzési lehetősége van a pénzpocsékolás és a lopás kiderítésére.

    Tehát egyértelmű, hogy a szolgáltatástarifa bevezetése nem a költségcsökkentést, hanem éppenhogy a nagyüzemi lopást és harácsolást szolgálta.
  4. 4 Rumata
    Rumata
    2017. október 31., kedd 10:35
    Ha a hosszú szövegben elsikkadt volna a lényeg:

    1. Mivel az eü-ellátást igénylők túlnyomó többsége nem képes az általa igényelt eü-ellátás megfizetésére, ezért az állampolgárok túlnyomó többségének csak szolidaritási alapon lehet elfogadható szintű eü-ellátást biztosítani.

    2. A piaci alapú eü-ellátás teljesen más elven működik mint a szolidaritási alapú eü-ellátás, ezért a két rendszert finanszírozási és ellátási oldalon egyaránt teljesen külön kell választani.

    3. Az állam feladata kizárólag csak a szolidaritási elvű (tehát minden állampolgárra egyformán kiterjedő rászorultság alapján nyújtott ellátással, és minden állampolgárra egyformán kiterjedő jövedelemarányos közteherviseléssel működő) eü-ellátás biztosítása lehet.

    4. A szolidaritási elvű eü-ellátást az állam által hosszú távú eü-ellátási tervek alapján létesített, fenntartott és finanszírozott állami eü-intézményekkel, vagyis önköltségi elven lehet a leghatékonyabban és a legolcsóbban megoldani.

    A piaci elvű eü-ellátást a szolidaritási elvű eü-ellátástól teljesen külön kell választani, és annak megszervezését piacra kell bízni.

    MEGJEGYZÉS:

    Az utóbbi időben a piaci, vagyis biztosítási alapú eü-ellátásban is felismerték, hogy az eü-biztosító akkor tud adott ráfordítással legjobb minőségű ellátást biztosítani, ha a biztosítottak ellátását nem független eü-ellátóktól szerzi be a piacon, hanem saját fenntartású eü-intézményekkel nyújtja önköltségi alapon.

    Tehát még a piaci elvű eü-biztosítók is sokkal jobbnak tartják azt, hogy az eü-biztosító az eü-szolgáltatásokat ne a piacon szerezze be, hanem a saját maga által fenntartott intézményekkel nyújtsa a biztosítottak számára.

    Vagyis a Horn-kormány által bevezetett szolgáltatásalapú eü-finanszírozási rendszer (az eü-szolgáltatások piacosítása) nemcsak a szolidaritási alapú állami rendszerben, hanem még a piaci alapú eü-biztosításban is egetverő baromságnak bizonyult.

    Ahol ilyen rendszert alkalmaznak, ott bármilyen sok pénzt költenek rá, akkor is csapnivaló és megbízhatatlan az eü-ellátás (a legpenetránsabb példa erre az USA eü-ellátási rendszere, amely a világon a legtöbbet költ az eü-ellátásra, de a kiskeresetű tömegek ellátása mégis közismerten botrányosan alacsony színvonalú).

    - - -

    Ezt kéne minél hamarabb felismerni, és a lehető leggyorsabban visszatérni a kapacitásfinanszírozási rendszerhez, amelyben a hosszú távú ellátási tervek alapján létesített és működtetett állami eü-intézmények költségeit az állam éves költségvetési tervek alapján közvetlenül finanszírozza.
  5. 3 harcolj
    harcolj
    2017. október 31., kedd 09:46
    Rumata Az eü mindenhol piacalapú. És mindenhol az állam határozza meg ennek a kereteit. Amiket itt összehordott nem sok veleje van. Itt nálunk az a nagy különbség, hogy az orvosok nem szereplői a működési szisztéma kialakításának. (nem számítandók ide a magas pozícióban levő "hullarablók" akik kihasználják a betegek rájuk utaltságát). És csak egy példa: igenis az állami intézményekben van a legnagyobb pénzszórás, a mostani elektronikus-felhő bevezetése sima korrupció, felesleges és jogellenes.
  6. 2 Rumata
    Rumata
    2017. október 30., hétfő 17:45
    "az alapvető probléma az, hogy az eredetileg jónak indult kórházfinanszírozási rendszert politikai félelemből kilúgozták"

    Hatalmas tévedés.

    Az egész koncepció kezdettől fogva rossz volt.

    A szolgáltatásalapú kórházfinanszírozás bevezetése egetverő baromság volt, amiről már a bevezetése előtt tudni lehetett, hogy az eü-intézmények lezüllését és lerohadását fogja okozni.

    És azért lehetett előre tudni, mert minden normális szakember hangosan kiabálva tiltakozott ellene.

    Csak ezt a politikusok ugyanúgy nem voltak hajlandók meghallani, mint később azt, hogy a manyupok bevezetése az állami nyugdíjkassza egyre nagyobb hiányához, és ezáltal a költségvetés súlyos eladósodásához fog vezetni.

    A kórházak költségeinek kb. 80%-a ugyanis fix (munkabér, amortizáció, közmű, fűtés, karbantartás stb.) kiadás, ami abszolúte független attól, hogy a kórházban kezelnek-e beteget, vagy sem.

    Tehát csak egy közgazdasági analfabéta hihette azt, hogy ha a kórházak csak a szolgáltatásért kapnak pénzt, akkor abból a kórház kiegyensúlyozott gazdálkodást tud biztosítani.

    - - -

    Az pedig szimpla hazugság, hogy 1994-ben az egészségügyi kiadások lefaragása érdekében vezették be nálunk ezt a rendszert.

    A cél nem a költségek lefaragása, hanem az eü-ellátás piacosítása volt.

    A szolgáltatásalapú finanszírozást pont azért erőltették az országra, hogy az állam a zsíros nyereséggel dolgozó magánszolgáltatóknak is fizethessen.

    A szolgáltatásalapú finanszírozásnak ugyanis pont az a lényege, hogy az eü-pénztár szolgáltatási tarifa alapján fizet, tehát nincs joga és lehetősége ellenőrizni azt, hogy a kifizetett díjon a szolgáltató intézménynek nincs-e tisztességtelenül nagy haszna.

    Így aztán a magánszolgáltatók minimális kenőpénz árán elérhették, hogy olyan áron, olyan szolgáltatásokra szerződjön velük az eü-pénztár, amin betegre kereshették magukat.

    Így szervezték ki a kórházakból a korszerű diagnosztikai eszközöket, amelyeket attól kezdve a gyógyító intézményektől elkülönült diagnosztikai magánvállalkozók üzemeltethettek.
    Ami ugye szakmailag nonszensz, de ez a politikusokat már nem érdekelte.

    Ha valóban a kiadások lefaragása lett volna a cél, akkor a Horn-kormány megmaradt volna a korábbi, ún. kapacitásfinanszírozási rendszernél, ahol az állam által garantált ellátó kapacitást biztosító eü-intézmények kiadásait tételesen ellenőrizhették, tehát csak a valódi költségeiket térítették volna meg.

    De a cél nem a gazdaságosabb működés, hanem az eü-ellátás piacosítása volt, akár az ellátás minőségének drasztikus romlása és az állami eü-intézményrendszer szétrohasztásának árán is.

    Az eü-ellátás piacosításának elmebeteg ötletét az eü-biztosítás piacosításának elmebeteg ötlete kényszerítette ki.

    Még szerencse, hogy a Horn-kormány idején csak a manyupok bevezetésére jutott idő, később pedig már világosan láthatóvá vált, hogy az eü-biztosítás piacosítása az ellátottak körének és az ellátás minőségének drasztikus csökkenését eredményezné.

    Így aztán megmaradtak az állami eü-pénztár mellett működő szolgáltatásfinanszírozásnál, és a szerző által részletezett folyamatos tűzoltás révén mindmáig leplezni tudták azt a tényt, hogy az eü-ellátásban a szolgáltatásfinanszírozás mekkora egetverő baromság.

    - - -

    Lássunk végre tisztán.

    Az eü-ellátás piacosítása azért eszement baromság, mivel az ellátás iránti igény nagysága és az ellátást igénylő személy fizetőképessége között SEMMI ÖSSZEFÜGGÉS NINCS.

    Az eü-ellátás nem tud piaci alapon működni.

    Mert nem azok igénylik az ellátást, akik meg tudják fizetni.

    Hanem azok, akik rá vannak szorulva.

    Az eü-ellátásra fordított összeg 50%-át az ellátásra jogosultak csupán 5%-a veszi igénybe.

    Tehát a komoly ellátást igénylők átlagos kezelési költsége tízszer akkora, mint az átlagos járulékbefizetés.

    Nyilvánvaló tehát, hogy a kiskeresetű tömegek számára kizárólag csak egy szolidaritási (vagyis nem piaci) alapon lehet elfogadható színvonalú eü-ellátást biztosítani.

    Vagyis rászorultság alapján, állampolgári jogon járó ellátással és jövedelemarányos közteherviseléssel.

    Az állam feladata csak egy ilyen, szolidaritási elvű eü-ellátás biztosítása lehet.

    Ezt mindenkire egyformán kiterjedő jövedelemarányos közteherviseléssel és az állam által fenntartott eü-ellátó intézményrendszerrel lehet a leghatékonyabban biztosítani.

    Az állam feladata kizárólag egy olyan állami eü-intézményhálózat fenntartása és finanszírozása, ami az állam által garantált, állampolgári jogon nyújtott eü-ellátást biztosítja.

    A piaci alapon működő eü-biztosítás és eü-ellátás megszervezése vagy finanszírozása NEM AZ ÁLLAM FELADATA.

    Az állam közpénzből csak olyan közszolgáltatást finanszírozzon, amit a saját állami intézményei útján, önköltségi alapon tud nyújtani.

    Amit az állam nem képes vagy nem akar a saját intézményei útján biztosítani, annak megszervezését és finanszírozását HAGYJA A PIACRA.
  7. 1 rworse
    rworse
    2017. október 30., hétfő 16:47
    Hajrá, egészségügyi blog! Jó, hogy van!

Komment írásához