„Azóta sodródom” – Nagy sikerrel szerepelt Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje Cannes-ban

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/18. (05. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Cannes-i Filmfesztivál Kritikusok hete nevű szekciójában debütált új filmje, az Egy nap. A Szamosi Zsófia főszereplésével készült mű egy háromgyerekes értelmiségi nő napi robotját és a házassága válságát követi végig. Elutazás előtt beszélgettünk.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: Milyen dolog részt venni a Cannes-i Filmfesztiválon?

Szilágyi Zsófia: Izgulok szörnyen, sosem látta még ekkora közönség a filmet. Voltak tesztvetítések, de azért az nem ugyanaz. Mondjuk, az a funkciójuk azoknak is megvan, hogy halálra izgulhatja magát az ember. Nem tudom, hogy veszik-e a humorát, egyáltalán érthető lesz-e, tetszik-e. Ez egy nagyon kelet-európai történet egy középosztálybeli családról, amely állandó anyagi nyomasztásban él, nincsenek tartalékai. Vékony jégen járnak, mely minden nagyobb probléma esetén beszakadhat. Évtizedek óta élek magam is úgy, hogy nem tudhatom, hogy a pénzt, amit az egyik hónapban kisebb-nagyobb munkákkal keresek, vajon egy hónapra kell beosztanom vagy fél évre. Ez húszévesen izgalmas volt, negyvenévesen nem biztos, hogy ezt a jelzőt használnám.

MN: A napi rutin mozdulatait mutatod premier plánban, míg a valós dráma, a házasság válsága a háttérben marad, kerettörténetként jelenik meg. Mintha a hétköznapok taposómalmában lecsúsznánk a valódi problémáink megoldásáról.

SZZS: A mindennek eleget tevés mellett vannak pillanatok, amelyek egyszeriek, elmúlnak. Nem mindig könnyű felismerni, hogy mikor melyik javára kell dönteni. Annának, a film főszereplőjének egész napja egy permanens döntéshozatalban, mikrodöntések sorozatában telik. Nem hagy ott csapot-papot, nem próbálja megakadályozni, hogy szétmenjen a házassága. A kötelessége javára dönt: dolgozik, elmegy a gyerekekért az óvodába, az iskolába, elintéz, bevásárol, fejben tart, hősiesen helytáll, miközben érzi, hogy családjuk valószínűleg az utolsó óráit éli.

MN: Köt valami személyes a témához?

SZZS: Nincs gyerekem, családom, de jól ismerem a kényszerpályás rohanást. Amikor érzed, hogy elcsúszik melletted mindaz, ami igazán a sajátod lehetne, mert nem érsz rá. Egy kétgyerekes barátnőm leírta nekem egy napját. El voltam hűlve. Később közelről láttam egy házasság válságát, és a kettő egymásra csúszott. Rájöttem, hogy úgy érdemes megmutatni a sziszifuszi hétköznapi küzdelmet, ha mögötte zajlik valami, ami összefogja, egy sötét háttér.

MN: Végig Szamosi Zsófi arcának rezdülésein követed a házasság válságának a feszültségét. Merész elhatározás.

SZZS: Világos volt, hogy olyan színésznőre lesz szükség, aki minimális eszközökkel is tud dolgozni. Az nem volt világos, hogy ki ő. Nem szerettem volna lépten-nyomon magyarázó jeleneteket beiktatni, hogy megmutassam, mire gondol a szereplő. Azt szerettem volna, ha ezt valamiképp hordozza, rá van írva. Ha színészi eszközökkel éri el, hogy megtudjuk, mi jár a fejében. Ne kelljen, mondjuk, folyton felhívnia valakit, és elmondania neki.

MN: Miért tartott sokáig a női főszereplő keresése?

SZZS: A szereposztás nagyon nehéz munka, és talán nem csak nekem. Adott a színész fizikuma, ami filmszerep esetében hatalmas súllyal esik a latba. Van olyan, hogy egy szerep­osztási ötlet egész egyszerűen nem elég jó, közhelyes. Mérlegelni kell, hogy az illető színész jellemzően milyen szerepeket szokott játszani, hogy minden magyar filmben ő játszik-e éppen, hogy nem lehetne-e valamilyen másfajta, érdekesebb, váratlanabb helyzetbe hozni egy szereppel stb. Előállhat az a helyzet, hogy egy szerep éppen akkor nem passzol valakinek, noha remek színész. Mint egy ruha, ami nagyon jól néz ki a kirakatban, csak éppen, ha felveszed, akkor van a baj. És akkor még nem beszéltünk a szereplők egymáshoz kapcsolódásáról. Mindenképpen egy negyven körüli nőre gondoltam. Sok remek színésznőt néztünk meg, szinte mindenkit, aki számításba jöhet. Szörnyű volt lemondani nagyszerű színészeket, de valami nem stimmelt. Ilyenkor nem nagyon lehet mást tenni, mint keresni tovább. Elég őrjítő folyamat.

MN: A Ha bírsz című dokumentumfilmedben is egy nő útját követted.

SZZS: Az a film megrendelésre készült, a Campfilm nyert rá támogatást az Európai Integrációs Alaptól, és felkértek rendezőnek. Egy fiatal szerb nőről szól, aki Magyarországra költözött, itt szeretett volna élni, ide járt egyetemre, végül mégis úgy döntött, hogy hazaköltözik. A film ebben a lassan körvonalazódó döntéshelyzetben készült.

MN: Evidens, hogy női sorsokat vigyél filmvászonra?

SZZS: Nem. Szívesen képviselek feminista ügyeket, a magaménak is vallom őket, de ez nem jelenti azt, hogy csak nőkről lehet beszélni. Női sorsokról is lehet masszívan patriarchális filmet készíteni. Ez nem a szereplő vagy a szerző nemén múlik, hanem a látásmódon. Az Egy nap szerintem nem attól „női film”, ha egyáltalán az, mert egy nő szerepel benne, s attól sem az, hogy én nő vagyok. Valami az idővel van ebben a filmben, ami erősen kapcsolódik a nőkhöz. Ezt onnan tudom, hogy sokáig annyira nem találtam női főhőst, hogy megpróbáltam átírni a forgatókönyvet egy férfira. És úgy láttam, hogy ebben az esetben a film aprólékos és lineáris időkezelése sem maradhat, mert valamiért nem igaz. Másképp, más módon kellene elmesélnem. Én viszont ragaszkodtam ehhez a módhoz. Ahhoz nem ragaszkodtam, hogy férfi-e a főhős vagy nő, de ahhoz igen, hogy milyen legyen a filmben az idő. És ez furcsamód meghatározta a főhős nemét.

MN: Magyar irodalomból szerezted az első diplomádat.

SZZS: A Pécsi Tudományegyetemnek nagyon sokat köszönhetek. Mondhatni mindent, ami ahhoz szükséges, hogy valaki képessé váljon gondolkodni. Legyen minőségérzéke, tudja, mi fán terem az alaposság; miféle munka az, amelynek az elvégzése után már valóban állíthatunk valamit, és nem csak közhelyeket lobogtatunk. Amikor az egyetemet befejeztem, két út állt előttem: vagy elmegyek tanárnak, vagy valamilyen minőségben megpróbálok az egyetemen maradni, megpróbálom a doktori iskolát. Közben ott motoszkált a fejemben, hogy gyerekkoromban filmrendező szerettem volna lenni. Gondoltam, egy próbát megér, felvételiztem, felvettek, és azóta sodródom. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy olyan nagy ötlet volt. Tehát mondhatjuk, hogy még nem döntöttem el.

MN: 2007-ben végeztél filmrendezőként.
A pályakezdésed egybeesett az MMKA megszűnésével.

SZZS: Nagyjából tíz évet húztam le mindenféle asszisztensi pozíciókban. Ez volt, hogy életmentő volt (anyagilag), volt, hogy nagyon érdekes, máskor rettenetesen unalmas és elkeserítő. De nem okolhatom a körülményeket, hogy azért nem csináltam előbb filmet, mert éppen akkor szüntették meg az MMKA-t, amikor a mi osztályunk is elkezdett volna filmeket készíteni. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy ilyen strukturális problémák ne akadályozhatnának alapvetően egy indulást. De az én esetemben, tartok tőle, hogy nem ezen múlt. Egyszerűen nem tudtam magam összerendezni. A filmforgatás háború, ha nőként vagy filmrendező, dupla háború, iszonyúan éles helyzet, és nem volt harci kedvem, anélkül meg nem érdemes. Nagyon fontos volt, nagyon jól és jókor jött, hogy meghirdették az Inkubátor Programot. Tiszták voltak a feltételek, a pénzt a rendezőnek és a tervnek ítélték, szakmai közönség és zsűri döntött, nem kellett produk­ciós irodáknál kopogtatni azzal, hogy itt vagyok, kérem, lenne egy filmtervem. Azzal kopogtattam, hogy itt vagyok, kérem, lenne egy filmtervem, és van 62 millió forintom. Azt hiszem, világos, hogy ez micsoda különbség. Azonnal jelentkeztem a pályázatra. Egy most vagy soha helyzet volt.

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/18. (05. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 rworse
    rworse
    2018. május 10., csütörtök 21:39
    Hajrá.

Komment írásához