Mit láttak a világban az On the Spot készítői?

szerző
Czenkli Dorka
publikálva
2017. nov. 25., 12:11
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az indián kultúrában jelen lévő szexuális abúzusról és a most napvilágot látott zaklatási ügyekről is beszélgettünk.

Traumafeldolgozásról, azok megéléséről, a történelem embert próbáló időszakainak felidézéséről és a túlélésről szól az On the Spot aktuális évada, Az ellenség gyermekei. A dokfilmes páros ezúttal többek között a világhírű orvos, Máté Gábor, Visky András író, de a Mengelének táncolni kényszerült Edith Eva Eger vagy egy a szarajevói ostromot megélt lány történetét is elmeséli. A sorozat egyetlen jelen idejű elbeszéléseként a ma is bebörtönzött szaúd-arábiai blogger, aktivista Raif Badawi családja mutat rá a valóságra – róluk szól a következő rész.

Magyar Narancs: Az előző On the Spot sorozat, a 9 hónap alatt a Föld körül a születéssel foglalkozott. Magától értetődő volt, hogy ezt a témát folytatjátok?

Cseke Eszter: Evidens kellett volna legyen. De elég későn jöttünk csak rá, hogy így folytatjuk. Elkezdtünk forgatni egy nénivel, akire a születés sorozat forgatása közben találtunk rá: Andris anyukája küldött egy cikket, hogy van egy nő, az egyetlen zsidó, aki Auschwitzban született a felszabadítás előtt, és túlélte. Az egy kilóval született babát öt hétig rejtegették elképesztő körülmények között a felszabadításig, és ma is egészséges ember. Annyira érdekelt minket ez a néni, hogy nem tudtunk a forgatás gondolatától szabadulni, de úgy láttuk, ez egy nagyszabásúbb történet annál, mintsem, hogy a szokásos 52 percben csináljuk meg. Kanadában találkoztunk Angélával, és nagyon hamar kiderült, hogy a sztorijánál, meg annál, ahogy az élethez viszonyul vagy ahogy elszámolt a történetével, csak az érdekesebb, hogyan örökítette tovább a traumát. Sokat mesélt arról, holokauszt túlélői hogyan alakítják ki a kapcsolatot a gyerekeikkel, miért érzelemmentesebbek, vagy hogy a lánya mikkel szembesítette. Már a második forgatáson kiderült, mit örökölt maga is az anyukájától... Ezen a forgatáson jöttünk rá, hogy nincs annál érdekesebb, mint hogy milyen körülmények közé születsz, mi történik veled a gyerekkorodban, és hogy mindez mennyire határozza meg az életedet.

S. Takács András: Már négy országban forgattunk Angélával, Magyarországon, Kanadában, Lengyelországban és Németországban. Meghívták egy konferenciára, ahol pszichiáterek a traumaöröklésről értekeztek, ahová el se akart menni, mire a lánya körülbelül közölte vele, hogy „ne hülyéskedj, elmész”, és átadott neki egy listát, szerinte mit kapott csomagként az édesanyjától: leírta, hogy nem volt vele empatikus az anyukája, kis túlélőnek próbálták nevelni, de az anyja és a nagyanyja azt mondták rá, hogy „hát ő nem élné túl a koncentrációs tábort”: Amikor félt a szüléstől, úgy reagáltak, hogy „te félsz?”. Közben Angéla egy varázslatos asszony, akibe beleszerettünk. Még Ferenc pápa érdeklődését is felkeltette a története. Mikor eljutott hozzá a hír – Buenos Airesen keresztül érte el egy levél, mert a Vatikánból sose jött válasz –, privát audienciára hívta. Ez akkor történt, mikor Ferenc pápa először járt Auschwitzban. Nem mondott beszédet, csak némán imádkozott – ez egyébként nagyon tetszett Angélának és más túlélőknek is. Terveink szerint 2018-ban lesz kész ez a film, 2019-ben fesztiválozik és 2020-ban kerülhet tévébe.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: 100 országban vetítették már a filmjeiteket: nem csak a magyar piacra készítitek a dokumentumszériákat. Mennyire érdekes nemzetközileg a születés, mint téma?

CSE: Amikor a születéses sorozatra készültünk, igyekeztünk képbe kerülni, hogy mi készült már erről a világban. Egyrészt vannak tanfilmek otthonszüléshez, abban a kategóriában van sok szép darab, de azok nem feltétlenül televízióba, moziba, kereskedelmi forgalomba készültek. Másrészt van az a szerintünk kicsit giccses vonulat, mikor sorban születnek meg a kisbabák a különböző kultúrákból, minden rózsaszín... Mi a tőlünk megszokott szocio-vonalat akartuk belőni, hogy megmutassuk a születést szőröstül-bőröstül. Próbálunk csinálni egy minisorozatot: forgattunk szír menekülttáborban és Gázában, azt vizsgáltuk, a háborús helyzet hogyan hat a terhes anyukákra, a kisbabákra, és azt tapasztaljuk, hogy abszolút van rá fogadókészség, felkelti a figyelmet a piacon, de óvatoskodást érzékelünk, a téma nyers volta miatt minden fél inkább háromszor meggondolja, bemutatja-e.

STA: Nagyon kétesélyes. Volt egy kabuli heroinistákról szóló fantasztikus filmterv az egyik dokumentumfilmes vásáron. Amerikai, kanadai és afgán dokumentumfilmesek prezentálták, a BBC és a National Geographic ölre ment, kinél legyen a premier. Ismerjük a producert, és mesélte, hogy a licitálók soha többet nem jelentkeztek a készítőknél. Nehéz megmondani, hol, milyen integritásod lesz, kinek van pénze, és ki fog tényleg vásárolni.

MN: Van olyan ötletetek, amit azért nem csináltok meg, mert nagyon sok van már belőle a piacon?

CSE: Ha nemzetközi viszonylatban gondolkodsz, erre érdemes figyelni. A jordániai filmünkben egy szír menekülttáborban született meg a baba egy mobil klinikán, és azt gondoltuk, hogy ez egy olyan szemszög, hogy ha végig követjük a családot, hazamegyünk a konténerükbe, a konyhasátrukba vagy ahogy viszik a papírokat egyik helyről a másikra, ez biztosan hatni fog. Erre mindenhol azt kaptuk, hogy „gyerekek, a padlás tele van mindenhol a menekültes filmekkel”. Most nem készülünk menekültes filmmel, pedig nagyon fontos téma, de az van, hogy „bocs, de mindenki erről forgatott”. Sajnos ez ilyen kegyetlenül és durván működik.

STA: És ezt az arcodba is mondják a vásárokon.

CSE: Azt is mondják, hogy holokauszt filmet, légyszi, most ne.

STA: Megmondják, mikor mit ne.

CSE: Ettől függetlenül holokauszt nagyfilmmel készülünk, persze inkább szól a traumaöröklésről, mint Auschwitzról. Ha olyan sztori jött volna velünk szembe, ami tök mindegy, hogy menekültről szól vagy nem, de beleszerettünk, nem befolyásolt volna. Annyiban befolyásol, hogy most épp nem keresünk ilyen történetet.

STA: Volt egy olyan ötletünk, hogy nagyon szívesen megmutatnánk együtt dolgozó, alkotó házaspárokat dokumentumfilmben. Milyen érdekes lenne bemutatni Szabó T. Anna és Dragomán György, Hosszú Katinka és Shane Tusup, hogyan csinálják. Volt négy-öt magyar példa, de bármennyire érdekel minket, Pápuán vagy Kínában nem tudnánk eladni, kivéve, ha megcsinálnánk Dolce&Gabbana sztoriját vagy Clintonékat is. Ezért bele se vágtunk.

MN: És hogy választottatok Az ellenség gyermekeihez szereplőket?

CSE: Két éve kezdtünk ötletelni. Volt néhány evidens történelmi korszak, és olyan is volt, ami nem jött össze. Nagyon hamar a kezünkbe került egy észak-koreai szökés történetéről szóló könyv, így találtuk az egyik főszereplőnket, aki egy észak-koreai munkatáborban nőtt fel. Nagyon szerettünk volna környékbeli történetet, gyorsan ráakadtunk Visky Andrásra, aki egy iszonyú jó drámaíró, rendező. Ismertem a nevét, meg a kolozsvári színházban láttam tőle ezt-azt, de nem tudtam, hogy hét évig a román pusztában élt kitelepítve az anyukájával és a testvéreivel. Ez egy olyan találkozás volt, amiért borzasztóan hálásak vagyunk. A szaúd-arábiai történetet meg a forgatás vége felé találtuk, mert azt gondoltuk, milyen jó lenne egy jelen idejű is. Akkor mentünk Kanadába Máté Gáborral forgatni, aki után meg nagyon vágyakoztunk filmkészítőként, hogy wow, de jó lenne egy portrét csinálni arról az emberről, aki a függőségkutatás, traumafeldolgozás atyja. És Kanadában élt a szaúdi család is, igaz, egy kontinenssel arrébb, pont az ország másik végében...

STA: Emlékszel, honnan jött a történet? Monte-Carlóban zsűriztünk a tévéfesztivál dokumentumszekciójában, ott volt egy film, amiben szerepelt Raif Badawinak, ennek a bebörtönzött bloggernek a felesége és három gyereke. Így jött szembe ez a család.

CSE: Emlékszem, nagyon nagy vita volt a zsűriben, főleg azok között, akik dokumentumfilmes vonalról jöttek, meg azok között, akik a hírvilágból. Volt ez a film, ami azért különleges, mert a készítők bejutottak Szaúd-Arábiába, rejtett kamerát adtak egy helyi aktivistának, hogy végre láthassunk valamit ebből az elzárt országból. Ám, az egész olyan magamutogatásba csapott át szerintünk, hogy nem akartuk díjazni.

STA: Kicsit szenzációhajhász volt.

CSE: A dokfilmes vonalról mindenki ezen a véleményen volt. De a hír felől érkezők azt hangsúlyozták, hogy értsük meg, maga a tény, hogy Angliában egy kereskedelmi televízióban Szaúd-Arábiáról lemehet valami, mikor mindenki tudja, milyen szoros együttműködési kötelék van a két ország között, értsük meg, ezt muszáj különdíjjal vagy valamivel jutalmazni. A BBC volt munkatársa azt mondta, náluk sose készülhetett volna el... Végül arra jutottunk, hogy nem a filmnek, hanem a szaúd-arábiai aktivistának ajánljuk a díjat, aki Juszuf álnéven vállalta a rizikót, és végig filmezte titokban az egész országot.

Badawi egy online vitafórumot hozott létre Szaúd-Arábiában, ahol az emberek szabadon megbeszélhették egymás között hazájuk politikai és társadalmi kérdéseit. Ez volt az a bűn, ami miatt 2014 májusában az iszlám megsértéséért 10 év börtönbüntetésre és 1000 korbácsütésre, valamint több mint 50 millió forintnyi pénzbírságra ítélték, s szabadulása után még 10 évnyi eltiltásra a közügyektől és az utazástól.

Badawiért a mai napig tüntetnek világszerte. Az Amnesty International szerint Raif Badawi lelkiismereti fogoly, akit azért börtönöztek be és kínoznak, mert élt a véleménynyilvánításhoz való alapvető jogával, vagyis olyan politikai fogoly, akit ez esetben világnézeti meggyőződéséért börtönöztek be.

MN: A traumafeldolgozás sokszor az egyénen múlik, de az adott ország történelemszemlélete nagyban befolyásolhatja a sikerét.

STA: A tekintetben, hogy elfogadott-e, hogy valaki pszichoterápiára jár, vagy hogy mi hangzik el a vasárnapi asztalnál, igen.

CSE: Vagy hogy mit tanul történelemórán.

STA: A saját gyerekkori trauma feldolgozásában szerintem ez kevésbé játszik szerepet.

CSE: De nagyon befolyásolja.

STA: Szerintem külön kell választani egy társadalom történelmi traumáit és annak az emlékezetét, meg azt, hogy az egyén mit kezd a gyerekkorával, felfedezi-e a korlátait, vagy ahogy Alice Miller pszichoterapeuta fogalmaz, azokat a börtönöket, amikbe a gyerekkorunk során kerültünk, és ahonnan felnőttként is nehéz és csak sok munka árán lehet kitörni. Erről szól a Máté Gábor-film. A Raif Badawiról szóló részben meg most alakul a gyerekei gyerekkora, rettenetes az alaphelyzet, amiben élnek, de hogy mennyire lesznek traumatizált emberek, még nem lehet megmondani. Ez az egyetlen jelen idejű történet ebben az évadban.

false

 

Fotó: On the Spot

CSE: Látjuk Badawi feleségét, Ensafot, akinek egyszerre kell anyának, apának és aktivistának lennie, hogy mi a bánatot kezd ezzel a helyzettel. Kísérteties telefonbeszélgetéseik vannak: Raif, a papa telefonál a börtönből, a gyerekek meg úgy nőnek fel, hogy van ez a kiszámíthatatlan, de ismétlődő hívás, amit elfogadnak, beszélni lehet és kell az apával, de amennyire örülnek, épp annyira kívánják a pokolba is, mert egy idő után nem tudnak tartalmat tenni a hívások mögé. A legtöbb szereplőnk egy-egy konkrét történelmi traumából jön, legyen szó a holokausztról, a vietnami háborúról, Szarajevó ostromáról vagy a román puszta lágerfalvairól. Visky András például annyira érdekes és érzékeny karakter, hogy ki sem tudtuk bontani az egész történetet annyira, hogy mondjuk a romániai viszonyok részleteiben elmélyedhessünk. De ha az észak-koreai munkatáborban született és szocializálódott fiút nézed, elképesztő, miken ment keresztül: feljelentette az anyukáját meg a testvérét, mert fel kellett jelentenie őket, majd a szeme láttára végezték ki mindkettőt. Észak-Koreában nyilván traumatizált az egész nép, és sokan szöknek át Dél-Koreába. A főszereplőnkről megjelent egy könyv is, ami az egész világon nagy érdeklődést váltott ki, kivéve Dél-Koreában. Nem tudnak vele mit kezdeni, ezért nem is foglalkoznak vele. Egymással is ellenségesek, mert olyan kultúrából jönnek, ahol mindenért durván meg kellett küzdeni, gyerekkoruktól kezdve állandóan versenyezni kellett.

MN: A magyarok híresen eltartják maguktól a témát. Máshol mi a helyzet?

STA: Indiában azt tapasztaltuk, hogy ott például ez egy nagyon nehéz történet. 1947-ben a britek otthagytak csapot-papot, meghúzták a határt az újonnan kikiáltott Pakisztán és a függetlenedett India között. Tette mindezt egy olyan ügyvéd, aki még soha nem járt Indiában, és egész ottléte alatt vérhasban szenvedett. Ezeknek a vonalaknak az lett a következménye, hogy megindult minimum 5 millió muzulmán északra, hogy Pakisztánba költözzön, és ugyanennyi hindu délre, Indiába. Közben óriási öldöklés vette kezdetét, teljes volt a káosz, és közel egymillió embert meggyilkoltak. Vonatok futottak be úgy a pályaudvarra, hogy a vagonokban már senki sem élt. Az, hogy ott mi van erről a történelemkönyvekben, kit hibáztatnak mondjuk, nem teljesen egyértelmű. De nem csináltak a történtekből vallási kérdést, mert 200 millió muzulmán él Indiában. Nincsenek vallási ellentétek, e tekintetben egy működő multikulturális társadalom él egy szubkontinensen. De hogy a traumafeldolgozással hogy állnak, az attól is függ, hogy ki-ki a saját családjában hogyan éli ezt meg. Az egyik szereplőnk, egy indiai nő, aki már nyolcvan fölött van, most adta élete első interjúját, a családjában már ismert volt a története, de a sajtó sem Indiában, sem máshol nem foglalkozott még vele. A szülei úgy döntöttek, családi öngyilkosságot követnek el. Harcosok érkeztek a falujukba, sorra támadtak rá a házakra, és ebben a kultúrában mindennél nagyobb szégyen, a család sorsának örökös megpecsételése, ha a lányokkal történik valami... Ezt minden család bármi áron el akarta kerülni, ezért az öngyilkosságok, a gyerekek meggyilkolása sem volt ritka az 1947-es indiai népvándorlás során. A szereplőnk történetében az apuka először körbelocsolta benzinnel a nappalit, hogy magukra gyújtsa a házat, de nem volt rá képes, elővett egy szablyát, de azt sem volt képes használni, hogy a saját gyerekét megölje, aztán magával is végezzen, ezért kimentek a hídhoz, beledobták a 13 napos babájukat a vízbe, a lányuknak pedig azt mondták, hogy majd a következő életükben találkoznak, és belökték őt is, majd a szülők is ugrottak. A szereplőnk ennek a családi öngyilkosságnak a túlélője, ma is azt állítja, hogy nem haragszik a szüleire, sőt, a családban a szülei hősök, és azt mondja, ő is ugyanezt tette volna a helyükben. Érdekes, vajon mit kezdene ezzel a történettel Máté Gábor vagy egy indiai Máté Gábor.

CSE: A történethez hozzátartozik, hogy a néni élete első interjúja után olyan beteg lett, hogy nem bírt másnap felkelni. Többször tapasztaltuk a forgatások során, hogy ha valaki olyasmiről kezd el beszélni, amiről azelőtt sosem, ráadásul traumatikus történetről van szó, a test reagál, a szereplő beteg lesz, rosszul érezi magát, vagy néha olyan típusú könnyek törnek ki a szereplőnkből, amikre abszolút nem számít, mert azt hitte, hogy már elapadtak a könnycsatornái.

STA: Máté Gábor megmondta előre, mikor Skype-oltunk, hogy „jó, gyerekek, gyertek, de ne számítsatok arra, hogy sírni fogok, én ezen már túl vagyok”. Mondtuk, hogy semmi gond, ne sírjon. Aztán előkerült az édesanyja naplója, amit Gábor születése után kezdett el írni ’44 elején. 50 évig nem tudta elővenni, ott volt a dolgozószobájában, de nem olvasta el soha, csak mikor az édesanyja kórházba került és gondozásra szorult, megkérte, hogy olvassa fel neki. Hónapokkal a forgatás előtt kértük, hogy ha lehet, kerítse már elő a naplót, hogy megnézhessük. Nem volt meg, mire megérkeztünk, végül az öccse széfjében találták meg. Elővettük a forgatás utolsó napján és olyan dolgokra bukkant benne, amiket soha nem olvasott, amiket az apukája írt bele, amikor visszatért a munkaszolgálatról. Megemlékezik Gábor nagyszüleiről, akik úgy kötöttek ki Auschwitzban, hogy a nagypapa elismert kassai orvosként mérget vett be, hogy őt ne vigyék el, de a kollégái kimosták a gyomrát és megmentették az életét. Nem tudták, hogy miért vett be mérget. Másnap elvitték a téglagyárba, deportálták, harmadnap pedig meghalt. Gábor tudta, hogy ez történt, de mikor 73 évesen a traumafeldolgozás atyjaként olvasta az apukája sorait ’45-ből, teljesen összeomlott. Ott zokogott az az ember, aki az egész világot tanítja, mit lehet kezdeni a traumákkal.

CSE: Az egyik szarajevói szereplőnk például azt állította, hogy neki nincs szüksége pszichológusra, mert túl van a vele történteken, de miután megnézte a róla szóló epizódot, írt, hogy inkább mégis elmegy egy terapeutához, mert dolgozni akar saját magán. Az embernek sokszor kész válaszai vannak arról, hogyan élte meg az adott élethelyzetet. Én magam is csípőből mesélem, hogyan hagytuk el Romániát: 9 éves voltam, felébresztettek a szüleim hajnalban, szálltunk be a piros Daciába... – szenvtelenül adom elő. De a megszokott narratíva biztosan megváltozik, ha egy idegen vagy messziről jött ember kérdez, és elkezded máshogy elbeszélni a történetedet, csomó hatást kivált belőled is.

STA: A szarajevói lány mesélte, hogy van egy olyan jelenség, amit hipermnéziának hívnak. Amikor olyan trauma ér, amit ki akar zárni az agy, csak bizonyos dolgokra emlékszik, például ha valakit elüt egy autó, nem emlékszik, mi történt, csak a helyszín, mondjuk a szemben lévő kirakat marad meg neki. Sokszor egy önéletrajz olvasásakor vagy életrajzi regények esetében is simán letudják pár mondatban a gyerekkort, pedig sok szempontból sokkal meghatározóbb, mint mondjuk a tanulmányaink. Itt vannak a zaklatási ügyek: Kevin Spacey esetében nagyon látványos: a testvére több mint tíz évvel ezelőtti elbeszéléséből tudjuk, hogy neonáci, szadista apa gyerekei, aki verte és meg is erőszakolta Kevin Spacey testvérét. Hogy vele mit csinált, azt nem tudjuk. De azt igen, hogy minden pszichológiai tanulmány azt mutatja, hogy ha valakit bántalmaznak, sokkal nagyobb eséllyel lesz felnőtt korában ő maga is bántalmazó. Vagy van egy felvétel arról, hogyan beszélt Harvey Weinstein az egyik olasz modell áldozatával. Miközben hallgattam, egy szerencsétlen, komplexusos, megalázott gyerek képe rajzolódott ki előttem. Aki mára egy undorító szexuális ragadozó lett. Ezeket az elkövetőket a legtöbb esetben mélyen traumatizálták gyerekkorukban, ez persze fikarcnyit sem menti fel őket a tetteik és a felelősség alól.

CSE: Kanadában és az USA-ban az őslakos indiánok körében kiemelkedően magas a családon belüli szexuális abúzus aránya. Tanulmányok bizonyítják, hogy azok az őslakosok, akiket 4 éves korukban elvettek a szüleiktől és intézetekbe zártak, hogy majd ott megtanítják nekik az igazi kultúrát, mert úgy tartották, minden, amit a törzsükből hoznak, az szégyenteljes... ezeket a gyerekeket rendszeresen zaklatták. Az intézetekben molesztálták a gyerekeket, akik aztán a saját gyerekeiket is bántalmazták. Ez a tragédia tragédiája.

STA: Ez a fájdalom-reakció, és annak a következménye, ahogy kizárják a tudatukból ezeket az elviselhetetlen gyerekkori fájdalmakat. Amikor ilyen abúzus ér gyerekként, három dolgot tehetsz: vagy szembe szállsz, de kicsi vagy; vagy segítséget kérsz, de többnyire nincs kitől; vagy kicsekkolsz. Mint ahogy Edith Eva Eger tette, amikor Mengele, miután krematóriumba küldte a szüleit, arra kérte, hogy táncoljon neki. Edith a budapesti opera színpadára képzelte magát, becsukta a szemét és táncolt. Azt a szót használja 90 évesen családterapeutaként, pszichológusként, hogy kicsekkolt. Csakhogy ha bizonyos érzelmeket gyerekként blokkolni kényszerülsz, üresség lesz helyette, aminek kitöltésére jöhetnek majd például a kábítószerek és a többi függőség.

CSE: Vagy a terápia. Nem véletlenül az a címe a máig praktizáló Edith könyvének, hogy A döntés. Amikor Máté Gábor végigvitt minket Vancouver legdurvább kábítószeres környékén, ahol 12 évig dolgozott orvosként, azt mesélte, hogy egyetlen olyan herkás nővel sem találkozott, akit ne molesztáltak volna gyerekként, de a pasiknak is durva traumáik vannak.

STA: Ezért az ő kérdése nem az, hogy miért alakul ki a függőség, hanem hogy mi okozta a fájdalmat.

Az On the Spot adásai szerdánként 22.20-tól a Duna TV műsorán láthatók, vagy visszanézhetők a Médiaklikken.

szerző
Czenkli Dorka
publikálva
2017. nov. 25., 12:11
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 rworse
    rworse
    2017. november 25., szombat 18:20
    Szép interjú, két szép emberrel.

Komment írásához