A hajótörött – Pozsgay Imre (1933–2016)

szerző
Debreczeni József
publikálva
2016. ápr. 14., 16:04
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Holnap délután fél háromkor temetik el Pozsgay Imrét Budapesten, a Farkasréti temetőben – közölte a Nemzeti Örökség Intézete szerdán az MTI-vel. Debreczeni József nekrológja.

A szegényparaszti családból származó, korán félárvaságra jutott, tehetséges falusi gyerek 1950-ben, tizenhét évesen lép be a Magyar Dolgozók Pártjába. Egy évre rá már községi párttitkár, a járási pártbizottság tagja; az érettségi után egyenes út vezet a Lenin Intézetbe. Az intézet megbízható diákjaként éri a kitüntetés: „másodállásban” a párt egyik nagy hatalmú vezetője, Gerő Ernő fiának a házitanítója lehet. A Gerő-villába bejáratos egyetemistának 1956 nyarán módja van hallani, miként világosítja föl Gerőné a gyereket a friss politikai változásról: „Úgy nézz apukára, hogy mától ő lett a Rákosi bácsi!”

A Nagy Imre reformpolitikájával amúgy rokonszenvező Pozsgay nem vesz részt a forradalomban, viszont azonosul az azt leverő Kádár-rezsimmel, ’57 februárjában belép az MSZMP-be, és két újságcikkben is keményen elítéli az „ellenforradalmat”. Javára írandó, hogy a demokratikus rendszerváltozás idején bocsánatot kért ezekért, „menthetetlen”, „fatális tévedésnek”, „bűnnek” nevezve írásait, melyeket „szégyell”.

Eszmélés

A friss diplomást 1957-ben a Marxizmus–Leninizmus Esti Egye­tem igazgatói széke várja Kecskeméten, a megyei pártbizottságban pedig a kulturális terület titkára lesz. A szellemi emberekkel, művészekkel rendszeres kapcsolatba kerülő káder szemlélete nyitottabbá válik: tevékenységét – az adott politikai kereteken belül, azokat tágítva – a kultúra szolgálata hatja át. Közben a kommunista tudományos életben is jó nyomon halad, kandidátusi értekezését A szocialista demokrácia és a politikai rendszer fejlesztése címmel írja. Ez 1969-ben, egy évvel a „csehszlovák események” után történik, a dolgozat fő tanulsága: demokratikus reform nélkül nem lehet sikeres gazdasági reform. Az eretnek tétellel együtt elfogadják az értekezést, de a publikálásáról szó sem lehet.

Az ígéretes pártkarrier 1970-ben a fővárosban folytatódhat. Pozsgayt az MSZMP KB sajtóalosztályának a vezetőjévé, egyben a hivatalos marxista szaklap, a Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettesévé nevezik ki. Mindez nem mehetett volna a kommunista kultúrpápa, Aczél György jóváhagyása nélkül, aki felfigyel a tehetséges értelmiségi politikusra. A hóna alá nyúl, s az elkövetkező esztendőkben az ő mentorálásával tevékenykedik az a Pozsgay Imre, aki hamarosan a magyar szellemi élet egyik fontos politikai igazodási pontja lesz – előbb Aczél után, majd mellette, aztán vele szemben is. 1975-ben kulturális miniszterhelyettessé, egy évre rá miniszterré avanzsál, az ő irányításával születik meg a „haladó és liberális” új közművelődési törvény. Pozsgay kiterjedt kapcsolatrendszerre és jelentős megbecsülésre tesz szert elit értelmiségi körökben. Ebben szerepet játszik a kor egyenkádereitől elütő, szabatos, választékos és ízes beszéde. Ez nemcsak a „népi írók” társaságában szerez neki nagy reputá­ciót, de „urbánus” körökben is: Csoóri Sándortól Konrád Györgyig sokakkal kerül barátságba vagy jó személyes viszonyba.

Politikai karrierje eközben töretlen: 1980-ban a kulturális tárcával összevont oktatás vezetője, művelődésügyi miniszter lesz, egyben KB-tag. A népszerűsége nő, pártkáderből a kommunista rezsimekben ritka reformer szakpolitikussá válik. Ám mindez lassan sok is lesz: a szuverenitásra törő miniszter fokozatosan szembekerül Aczéllal, de tevékenysége szemet szúr Kádár Jánosnak is. 1982-ben leváltják, s az afféle kádertemetőnek, jobb esetben parkolópályának számító Hazafias Népfront főtitkárává teszik.

Pozsgay 89-ben

1989-ben

 

 

A csúcson

Csakhogy Pozsgay rövid idő alatt életet lehel az áltársadalmi szervezetbe, amely papíron ráadásul komoly közjogi felhatalmazásokkal rendelkezik, elsősorban a parlamenti választások területén. A 80-as évek derekán a Kádár-rendszer rég elvesztette dinamizmusát, válságközeli állapotba jut. Ez a közeg kedvez az új népfrontfőtitkárnak, aki hamarosan a reformtörekvések központjává teszi politikai száműzetése terepét.

A népfront pár év alatt pezsgő szellemi élet, klubok, körök, műhelyek otthonává válik. A közben országgyűlési képviselővé lett Pozsgay Bihari Mihálytól Kukorelli Istvánig több jeles jogtudós értelmiségit bevon a munkába, és új választójogi törvénytervezettel áll elő; így a magyar dolgozók 1985-ben már nem egy jelöltből választhatják ki azt, amelyikben a legjobban bíznak, hanem minimum kettőből. Igaz, minden jelöltnek a Hazafias Népfront rendszerhű „programját” kell képviselnie, ám akkor ez a látszatpluralizmus is előrelépés volt, később pedig valódi jelentősége lett, például a nem hivatalos jelöltként képviselővé lett Király Zoltán tevékenységével.

Pozsgay bábáskodásával születik meg 1987-ben a Fordulat és reform című nagy hatású röpirat. Ugyanabban az évben nemcsak meghívják őt a lakiteleki találkozóra, ahol az első ellenzéki párttá váló, végül a szabad választásokat megnyerő Magyar Demokrata Fórum születik, de őt kérik föl a nyitó előadás megtartására is. Akkor avantgárdnak számító demokratikus programot prezentál: a párt társadalmi ellenőrzését és a parlamentnek felelős kormányzás megvalósítását.

Pozsgay Imre a 80-as évek második felében olyanféle pozícióba jut, mint Nagy Imre az 50-es évek derekán; még a Hazafias Népfront is stimmel. Kikerült a vezető pártállami státusból, mégis az ő személye felé fordul minden reformer, sőt demokratikus várakozás. (A Nagy Imre-párhuzamot a kecskeméti irodalmi folyóirat, a Forrás főszerkesztője pendítette meg nekem 1987-ben, a tragikus vég miatt is aggódva.)

Egy évre rá, midőn az 1988-as pártértekezleten megbukik Kádár, Pozsgay újra vezető pártállami, illetve állampárti pozícióba kerül: államminiszter és az MSZMP legszűkebb vezető testülete, a Politikai Bizottság tagja lesz. Így érkezik el az ország és az ő sorsában egyaránt döntő fordulatot hozó 1989-es esztendő. Pozsgay ekkor már sportcsarnokok tömeggyűléseinek ünnepelt szónoka. Nemcsak az itthoni, de a nemzetközi politikában is őt tekintik a hatalmon belüli demokratikus reformtörekvések letéteményesének. Ez évben kétszer találkozik a brit kormányfővel (Margaret Thatcher nyilvánosan állítja párhuzamba őt Gorbacsovval), kétszer George Bush amerikai elnökkel, fogadja őt a pápa, Helmut Kohl, François Mitterrand és mások. Élő adásban szerepel egy francia tévécsatorna vitaműsorában (Antenne-2, Az igazság órája), ahol a műsor történetének legnagyobb nézettségét és a második legnagyobb tetszési indexét éri el (Helmut Schmidt után).

Ha egy szóba sűríthető Pozsgay legjelentősebb rendszerváltoztató politikai tette, akkor ez a szó a „népfelkelés”; ezt az 1956-os (a rendszer credójában mindaddig szigorúan „ellenforradalomnak” hirdetett) forradalom minősítésére alkalmazza. A rezsim egyik vezetője, az állampárt és a kormány főtisztviselője a Magyar Rádió hírműsorában 1989. január 28-án. 1956 „ellenforradalommá” nyilvánítása a forradalom leverésével született önkényuralmi rezsim fundamentuma volt. Ennek nyílt megtagadásával az MSZMP elveszítette eredendő legitimitását, morális alapját (ha volt még neki ilyen). Nem véletlen – személyes okok miatt sem –, hogy a már reformer Horn Gyula is hevesen kikel ellene, azonnali pártvizsgálatot indítanak, rendkívüli KB-ülést hívnak össze, ahol egy határozattal próbálják betömni a Pozsgay ütötte léket az állampárt hajóján. Paradox módon még olyan áron is, hogy deklarálják a politikai pluralizmus, a többpártrendszer időszerűségét.

Innentől fölgyorsulnak az események. Júniusban újratemetik Nagy Imrét, majd tárgyalások kezdődnek az állampárt és az ellenzéki szervezetek között a demokratikus politikai átmenetről. Pozsgay kulcsfigurája az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tárgyalásainak, a hatalom oldaláról főleg az ő tevékenysége mozdítja előre a demokratizálási folyamatot. Jellemző, hogy közben informálisan egyeztet az ellenzék fontosabb vezetőivel is.

A népszerűsége szárnyal – Németh Miklóséval, Horn Gyuláéval együtt –, ám a politika polarizálódásával egy idő után megkérdőjeleződik szerepének egyértelműsége. Június 16-án díszőrségben áll Nagy Imre koporsója mellett a Hősök terén, de három héttel később Kádár ravatala mellett látható a képernyőn, s e kettőt akkor már sokan nem tudják összeegyeztetni. Az ország szemében megbukott Grósz Károly leváltása is felemásra sikerül: Pozsgay a négyfős pártelnökség egyik tagja lesz Grósz, Németh és Nyers Rezső társaságában. Az MSZMP-s reformköri mozgalom eljut a pártszakadás szándékáig, de ő – so­kaknak csalódást okozva – korainak tartja ezt. Neki volt igaza: a kerekasztal-tárgyalások sikeres befejezéséig a reformereknek az állampárti vezetésben kellett maradniuk.

false

 

Fotó: Kovács Attila/MTI

 

Lefelé a lejtőn

Időközben hivatalossá válik: Pozsgay Imre az MSZMP államfőjelöltje. Ez komoly bonyodalmakat okoz. Az ellenzék ugyanis kizárólag a szabad választások s az azokhoz feltétlenül szükséges intézmények jogi kereteinek létrehozása céljából ült tárgyalóasztalhoz, minden továbbit az új demokratikus parlament kompetenciájának tekint. Az MSZMP azonban ragaszkodik a köztársasági elnöki intézmény létrehozásához, s annak a parlamenti választást megelőző, közvetlen voksolással történő betöltéséhez. Patthelyzet áll elő. Az ellenzéki aggodalmakat Orbán Viktor summázza egy interjúban: „A szabad választások után lesz egy parlament, amelyben feltehetően a mai ellenzék lesz többségben (…) így kormányt is alkothat. Ez lesz az úgynevezett parlamentáris hatalmi centrum. Ha azonban érvényesül a kommunista taktika, akkor létrejönne egy parlamenten kívüli erőcentrum is. Ez a hadseregből, a rendőrségből és a köztársasági elnökből állna. Erre megy ki a játék (…) hogy egy vesztes választás után átmentsék a hatalmukat (…). Pozsgay Imrének le kellene mondania arról, hogy köztársasági elnök legyen ebben az országban (…) ha valóban demokrata.”

Orbán szavai mögött részben az áll, hogy ekkorra négy eredményes időközi parlamenti választást is tartottak, s mind a négyben az ellenzék – pontosabban az MDF – jelöltje nyert (köztük e sorok e zárójel erejéig szerénytelen írója is). Az SZDSZ és a Fidesz rémálmaiban így nemcsak a kommunista hatalomátmentés veszélye kísértett, hanem egy „nacionalista–nemzeti kommunista” hatalmi képlet réme is. Ezt sulykolják az állítólagos „Antall–Pozsgay-paktum” formulájával. Kétségtelen: érzületben, szellemiségben, személyes barátságok révén Pozsgay sokkal közelebb áll az MDF, mint az SZDSZ világához. Az „alapító atyák” az induláskor talán nem is szánták másnak a Fórumot, mint egy idővel Pozsgay mögé állítható mozgalomnak. Ám e szándékot (ha volt ilyen) épp Antall József fölbukkanása és pártelnökké választása húzta keresztül. Különben is, miféle paktum köthető egy jövőbeni államfő-, illetve parlamenti választás eredményére, főleg, hogy az MDF saját elnökjelöltet is állított?

A kerekasztalnál kialakult patthelyzetet is Antall oldja föl egy kompromisszummal: adjuk meg az elnökválasztást, de a jogkört illetően szó sem lehet az MSZMP-féle középerős változatról, csakis az 1848. évi III. törvénycikk, illetve az 1946. évi I. törvény konstruálta szimbolikus államfői jogállásról, ami „hatalomátmentésre” nem adhat teret. Ezt fogadják el a felek, az SZDSZ és a Fidesz sem él a vétójogával. Ám végül alá sem írják a megállapodást, hanem az ünnepélyes parlamenti ceremónia és az élő tévéközvetítés nyilvánosságát kihasználva népszavazást hirdetnek az elnökválasztás kérdésében (további három kérdéssel együtt). Pozsgay nem tud parancsolni érzelmeinek, dühös szavakkal ítéli el a két párt szerinte elvtelen magatartását. A folytatás ismert: a népszavazáson egy hajszállal, 0,14 százalékkal maradt alul az őt államfői eséllyel kecsegtető verzió. „Megtanultam: a hála nem politikai kategória” – mondja keserűen a demokratikus rendszerváltozásban addig vitt érdemeire célozva. Négy évvel később megjelent 1989 című memoárjában nyíltabban fogalmaz: „olyan volt, mintha gyomorszájon rúgtak volna”. (1989 januárjában volt alkalmam hallani Antall akkori privát véleményét Pozsgayról, aki mindent egy lapra tett föl, és mindent elveszített. Okosabbnak hittem, mondta, majd kijelentette: szerinte a szocialistáknál Hornnak van a legtöbb esze.)

Pozsgay pályájának az 1989-es év a csúcspontja, az útja innen már lefelé visz. A „gyomorszájon rúgást” még visszaadja az SZDSZ-nek, midőn 1990 januárjában a tömegtájékoztatást felügyelő miniszterként új tévéelnököt iktat be, az pedig kirúgja a Híradó és A Hét éléről Aczél Endrét, akit a jobboldalon „eszdéeszesnek” tartanak. A helyére Pálfy G. István kerül, ami az akkori médiaviszonyok között érdemben javítja az MDF, és rontja az SZDSZ esélyeit a közelgő választásokon. Amelyen a pár hónapja még roppant népszerű Pozsgay már egyéni mandátumot sem tud nyerni, egy Szájer József nevű fiatal fideszes jelölt simán veri őt Sopronban. Listán a parlamentbe jutva ő lesz az MSZP frakcióvezetője (még pártja alelnöke is), de ez nem tart sokáig. Magát „politikai hajótöröttként” aposztrofálva 1990 végén kilép az MSZP-ből, és új pártot alapít (Nemzeti Demokrata Szövetség), amellyel azonban „nem ér partot”: az 1994-es választásokon mindössze 0,6 százalékot kap.

2005-ben Orbán a „Nemzeti Konzultációs Testületbe” invitálja Pozsgayt, s ő nem mond nemet, végül statisztál még a 2011-es alaptörvény megalkotásához is.

Pozsgay pályaíve igen mélyről, a totális diktatúra szolgálatától indult. Aztán egyre följebb, majd szédítő magasságba emelkedett: a demokratikus rendszerváltozásért vívott harc élvonalába, ahol ügydöntő, elévülhetetlen, történelmi érdemeket szerzett. Utána újra süllyedés jött, előbb a jelentéktelenségbe, majd egy rossz rezsim melletti szerepvállalásba. Ám sem az elő-, sem a végjáték nem érintheti azt a teljesítményt, amelyet pályája delelőjén produkált. Kicsit úgy járt ő, mint a bibliai Mózes: a népét elvezette az ígéret földjéig, ám azon belül már nem jutott számára hely. Amit a 80-as évek végén tett, azért egyszer szobrot kell emelni neki. De mindezek megcsúfolása lesz, ha – mint valószínű – a mai rezsim emel neki szobrot.

szerző
Debreczeni József
publikálva
2016. ápr. 14., 16:04
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3
    Juliusz
    2016. április 15., péntek 08:20
    Érdekes és hihető, amit Rumata fűz az amúgy remek íráshoz. Pozsgay nagy macchiavellista volt még a legjobb korszakában is.
  2. 2
    Rumata
    2016. április 15., péntek 00:08
    "1956 „ellenforradalommá” nyilvánítása a forradalom leverésével született önkényuralmi rezsim fundamentuma volt. Ennek nyílt megtagadásával az MSZMP elveszítette eredendő legitimitását, morális alapját (ha volt még neki ilyen). Nem véletlen – személyes okok miatt sem –, hogy a már reformer Horn Gyula is hevesen kikel ellene, azonnali pártvizsgálatot indítanak, rendkívüli KB-ülést hívnak össze, ahol egy határozattal próbálják betömni a Pozsgay ütötte léket az állampárt hajóján. Paradox módon még olyan áron is, hogy deklarálják a politikai pluralizmus, a többpártrendszer időszerűségét." (Debreczeni)

    Mivaaaaaaan?????

    Most már Debreczeni is történelmet hamisít, és hazudozik?

    Pont Horn volt az, aki a köznyelvben elterjedten "forradalomnak" nevezett 56-os eseményekre a kevésbé rendszerellenesen hangzó "népfelkelés" elnevezést javasolta.

    Pozsgay semmi mást nem tett, csupán bejelentette a nyilvánosság előtt az MSZMP Történelmi Albizottsága döntését, ami az 56-os eseményeket népfelkelésnek minősítette.

    Horn kizárólag csak azért kért fegyelmit Pozsgay ellen, mert a Történelmi Albizottság állásfoglalását Grósz főtitkárnak kellett volna bejelentenie, hogy ezzel egyértelművé tegye, hogy 56 újraértékelése az egész MSZMP hivatalos álláspontját tükrözi.

    Pozsgay azzal, hogy megelőzte Grósz hivatalos megszólalását, azt a látszatot próbálta kelteni, mintha ő egy forradalmár lenne, aki az MSZMP akarata ELLENÉRE nevezte 56-ot népfelkelésnek.

    Holott az MSZMP maga kérte fel a Történelmi Albizottságot 56 újraértékelésére.

    Az MSZMP az 56-os események újraértékelésének hivatalos bejelentését a békés rendszerváltás első lépésének szánta (a második lépés Kádár hatalomfosztása volt).

    De a jobberek éjsötét nyúltagyában mind a mai napig az a rögeszme él, hogy az 56-os események újraértékelése Pozsgay személyes érdeme.

    - - -

    Ha tehát Debreczeni úgy látja, hogy a sunyi és jellemtelen Pozsgay "rendszerváltó politikai tette" a "népfelkelés"szóba sűríthető, akkor ezt kizárólag csak úgy értheti, hogy Pozsgay maszatolása a "népfelkelés" bejelentése körül jól jellemzi Pozsgay látszatreformerségét, vagyis azt, hogy Pozsgay mindig munka nélkül, mások hátán próbált karriert csinálni magának.
  3. 1
    Aptyuka
    2016. április 14., csütörtök 17:30
    Ezt gyorsan elolvastam.

Komment írásához