Hol angyali, hol ördögi - Umberto Eco (1932–2016)

szerző
Barna Imre
publikálva
2016/8. (02. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

„Ötvenévesen az ember vagy megszökik egy táncosnővel, vagy ír egy bestsellert” – viccelődött, amikor arról faggatták, hogy vajon nemzetközi hírű, komoly professzor létére mi vitte rá annak idején, 1980-ban a regényírásra.

Voltak ezek a viccei. Kilenc éve, amikor sikerült végre Budapestre csábítani könyvfesztivál-díszvendégnek, megtapasztalhattam, mekkora profi celebként is: pódiumon és fehér asztalnál, exkluzív interjúalanyként és dedikálás közben, díszteremben és kocsmában akkora rutinnal ontotta magából a már tökéletesre csiszolt gondolatfutamokat, sztorikat és poénokat is, mintha mindig épp abban a szent pillanatban találná ki őket. Mert celebnek is komoly ember volt.

A pályája egy Aquinói Szent Tamásról írott könyvvel indult („Csodát tett velem: kigyógyított a hitből” – jelentette ki később a hajdani Actio Catholica-diákvezető), és a korszakalkotó Nyitott mű modern művészetolvasatával folytatódott, csakhogy abba már A három testőr éppúgy belefért, mint Joyce Ulyssese, az Isteni színjáték éppúgy, mint Dagobert bácsi és Superman. Fordított (Queneau-t, Nervalt), irodalmi paródiákat írt és politizált. „Ki a tettes?” – tette fel a kérdést, túlmutatott jeleken és szavakon, műveken és epifániákon százféleképpen, lankadatlanul.

false

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

Tanár volt, tudós és regényíró. Celebbé re­gény­íróként lett, igen, bár sok minden világéletében megkülönböztette őt a „csak” regény­íróktól. Mindenekelőtt az a rendkívüli tudatosság, mellyel a hatáskeltés mechanizmusait, az intertextuális irónia trükkjeit alkalmazta hol angyali, hol ördögi módon – ami persze egy hivatásos szemiotikustól nagyon is elvárható volt, de zavart is keltett azok körében, akik mindenképp meg szerették volna különböztetni a tudóst az írófélétől.

Az újabb és újabb regények a tudományos életműből is sarjadzottak. Egy percig sem volt kétséges, mennyire elválaszthatatlan A rózsa neve a középkori esztétikával foglalkozó korai tanulmányoktól és a ponyvaregény működését elemző kutatásoktól; A Foucault-inga az irracionalizmusról, az összeesküvés-elméletekről és a hit kérdéseiről szóló előadásoktól és tanulmányoktól; A tegnap szigete a mesterséges nyelvek keresésétől, Pascaltól, Spinozától és a barokk fejlődésregénytől; vagy a Baudolino a kognitív típusok, a kanti értelemben vett kacsacsőrű emlős és a keresztes háborúk témájától. És mindez ráadásul azzal az Ecóra nagyon jellemző és megejtően olvasóbarát nyelvi következetességgel is párosult, amely már a regénykorszak előtt jócskán megkülönböztette őt a ködösítésben érdekelt kor- és pályatársaktól.

A regényírói életmű természetesen önmagában is értékelhető. A rózsa nevéről addig lehetett hinni, hogy a nagy tudós kivételes tréfája – tehát egyetlen regény –, amíg meg nem jelent A Foucault-inga. De volt még „mentség” arra is: érthetőnek tetszett, hogy a mintaszerű tettes mindenkori tervét kérdésessé tevő „metafizikai krimi” után a hamisságspecialista Eco meg akarta írni az irracionalizmus és az ezoterikus világmagyarázatok, a nagybetűs Terv regényét is. Aztán persze jött A tegnap szigete meg a Baudolino, és tudomásul vette a világ, hogy Eco nemcsak nagy tudós, hanem nagy regényíró is, aki ebben a minőségében is életművet alkot. És aki a Loana királynő titokzatos tüzének váratlanul direkt és őszinte, „bölcsőtől a koporsóig” gondosan dokumentált önéletrajzisága láttán gondolta volna netán, hogy ezzel a pompás képeskönyvvel most már aztán tényleg a záró darabot alkotta meg a mester, megint csak tévedett, mert akkor meg következett a hatodik regény, A prágai temető, mely mintha „alulnézetből” folytatta volna A Foucault-ingát – akárcsak végül az utolsó, a magyarul nemsokára Mutatványszám címmel megjelenő és a 19. század után az elmúlt évtizedek Olaszországának titkos történetébe kalauzoló Numero zero is.

false

 

Fotó: MTI/EPA

Az, hogy Eco idővel korunk vezető értelmiségijévé is lett – olyasféle, Voltaire-hez, Goethéhez, Victor Hugóhoz, Thomas Mannhoz vagy Sartre-hoz fogható tekintélyű véleményvezérré, amilyenből egy-kettő, ha akad egy évszázadban –, elkerülhetetlen volt. Nem valószínű, hogy vágyott volna erre a szerepre, de nem is bánta, sőt néha szórakoztatta is, azt hiszem. A szemléletéből és a szakmájából következett ez. A logika szabályainak tiszteletéből és a világolvasatából – elvégre jeltudós volt. Meggyőződésem, hogy az az elkötelezett, ha úgy tetszik, baloldali antiautoritarianizmus is ebből fakadt, melynek legutóbbi jeleként – több mint ötvenévi házi szerzőség után – néhány hónapja szakított a Berlusconi-birodalom áldozatául eső Bompianival, hogy új könyvkiadót indítson néhányadmagával az útjára a kalandos La Nave di Teseo (Thészeusz hajója) néven. És talán nem nehéz jeltudósi eredetűnek gondolni azt a világmagyarázatok iránti, szinte megszállott figyelmet is, ami egész életművét áthatotta; és amiből a konteók csupán az alesetei voltak valami sokkal fontosabbnak. Elvégre – ahogy A Foucault-inga egyik szereplője mondja – a vonatrobbantók is Istent keresik. „Az embert – magyarázta vígan egy huszonhét évvel ezelőtti, emlékezetes májusi estén Bo­­lo­gná­ban, két gin-martini közt – a jóllakáson kívül még két dolog érdekli: a szex, meg az, hogy mi lesz vele, ha meghal. Az előbbivel csak-csak elboldogul: freudizmus, ilyenek. Az utóbbi viszont, hát igen, az nem hagyja nyugodni.”

Celebkontextusban olcsó poén volt a nevével viccelődni. Pedig nem Ekhó úr volt ő, nem a visszhangja valaminek, hanem – az egykori lelenc nagyapa utódjaként – az Ég Adománya: Ex Caelis Oblatus. Tudtam, hogy beteg, finoman utalt rá, amikor idén tavaszra konferen­ciázni hívta őt Triesztbe (velünk, a „családjával”) a horvát kollégám: „egészségi problémák” miatt nem biztos, hogy menni tud. De hiába tudtam ezt, és hiába volt könnyű kiszámolni, hogy 84 éves, mégis fejbe kólintott most a hír. Ő sokszor elképzelte, meg is írta, milyen lehet a halál. A meghalás: hogy vagyunk még, de nem leszünk, belehullunk „a csendes és lakatlan istenségbe…, ahol nincs mű és nincsen kép”, hogy úgy fogunk gondolkodni, ahogy a kövek: „kő, kő, kő”. De úgy látszik, azt hittem, őrá valahogy nem vonatkozik ez a haláldolog, megoldotta már. Hiszen könyvekben írta meg, a könyv pedig „egy cseppnyi ízelítő a halhatatlanságból” – és ezt is ő mondja, igen. El kell-e képzelnem hát, hogy most nélküle megy tovább az a hajó? Én nem hiszem.

Interjúnk Umberto Ecóval itt olvasható.

szerző
Barna Imre
publikálva
2016/8. (02. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához