Egy démon járta alkart könnyen leláncfűrészel az ember, a rosszul álló szemeket ki lehet nyomni, de mit tehetek, ha már az agyam sem az enyém?

Mint sokunknak a nyolcvanas években született generációból, nekem is a Tini Nindzsa Teknőcökben szereplő Krang volt az első találkozásom egy aggyal. A második a rántott disznóvelő, de az nem tett rám ennyire mély benyomást. Viszont a vasárnap reggeli rajzfilmre várva – olthatatlan szerelemmel April, a talpraesett újságírónő irányába – még nem tudhattam, hogy a mutáns teknőcök exoszkeletonba bújt ősellensége egyáltalán nem az első gonosz agy, aki világuralomra tört. Ott volt előtte Donovan agya (Donovan’s Brain, 1953), aki descartes-i szellemben egy tartályból tervezte leigázni a világot. Gor, az űrbéli hódító, aki nem csak zseniális agy, de szexfüggő is (The Brain from Planet Arous, 1957). Aztán Angliából már tömegesen támadtak a Fiend without a Face (1958) agyvelőzabáló, gerincoszlopukat fojtóhurokként használó kannibál agyai. Ebben a társaságban Adolf Hitler hipotalamuszának már csak mellékszerep jutott, de azért ő is bejelentkezett a világuralomra Dél-Amerikából (They Saved Hitler’s Brain, 1968).

Az nem újság, hogy az önálló életre kelő, gazdájuk ellen forduló vagy annak titkos-gyilkos vágyait megvalósító testrészekben komoly horrorpotenciál rejlik, erről szóló filmek bőséggel készültek az 1924-es Orlac kezeitől kezdve a Frank Henenlotter munkáiban feltűnő önfejű péniszekig. De az agy még a rosszalkodó végtagok és rakoncátlan nemi szervek közt is új minőséget képvisel, ráadásul külső végtagjainkkal és nyúlványainkkal ellentétben a maga pőre valójában ritkán találkozunk vele. És hát valljuk be, körítés és kültakaró nélkül az agy ronda, nyálkás, gusztustalanul puha valami, mindez pedig kiválóan

alkalmassá teszi arra, hogy szörny legyen egy horrorfilmben – főleg, ha még szipolyozó csápokat is növeszt.

Ám az ötvenes évek agyai ennél is többet tudtak. Anyagtalanná váltak vagy láthatatlanná. Testeket szálltak meg vagy agyhullám-besugárzással irányították őket. A képességesebbek minimum lebegtek, de olykor sebesen repültek és ugrándoztak. Filozófiájuk embertelen volt és keserű, mert egy hiperintelligens agynak szükségképpen fel kell ismernie a lét értelmetlenségét, amire csak az univerzum leigázása lehet a gyógyír. „Vissza fogok térni az Arous bolygóra”, közli Gor aThe Brain from Planet Arousban azután, hogy bejelentette, a Szovjetunió totális megsemmisítésétől sem határolódik el, „és mérhetetlen intellektusomnak hála, én leszek a világegyetem ura. Miután elmentem, bolygótok szabadon kitöltheti létezésének nyomorúságos időtartamát, mint az egyik műholdam – ez így lesz, és nem másképp”. Az agyhorror szörnyei nem csupán azért ocsmányak, mert maga az agy sem szép: rútságuk abból fakad, hogy ők a megtestesült gondolat, annak minden megalomániájával, kéjvágyával és számításával együtt. Tiszta szerencse, hogy mint a fenti filmekből kiderül,

egy jól irányzott baltacsapás a legrakoncátlanabb homloklebenyt is helyre teszi.

Jeffrey Sconce az agyfilmekről szóló pazar tanulmányában, amely valószínűleg az egyetlen komoly tudományos munka erről a bámulatos filmcsoportról, az emberi agyról való gondolkodás változásának tudja be a mozgóképes rémagyak hirtelen felszaporodását. Amellett, hogy a korszakban bizonyos dr. Walter Freeman lobbitevékenységének hála újra előtérbe került a lobotómia, vagyis a frontális lebeny gyógyító kimetszésének kérdése, a fellendülő agykutatás, a pszichiátria és az elburjánzott paratudományok mind megtermékenyítő erővel hatottak a botrányos alapanyagra éhező B filmesekre.

Ez az agy már nem az a megjavítható gépezetként elképzelt agy, ami évtizedekkel korábban volt. „Növekvő népszerűségnek örvendett az a modell – írja Sconce –, amely egyfajta »feltérképezhető« területként fogta fel az agyat. Az agynak ehhez a metaforikus térbeli felosztásához a közgondolkodásban további változatos elképzelések kapcsolódtak arról, milyen új technológiákkal lehetséges felfedezni és gyarmatosítani ezt az elzárt területet. Mint bármely más ingatlanvagyont, immár az agyat is fel lehetett mérni, be lehetett lakni, meg lehetett védeni a külföldi érdekek hatalmi törekvéseitől. Ahogy a korszak közgondolkodása a világűr rejtelmei felé fordult, ugyanígy foglalkoztatták a koponyában lévő belső határvidék titkai is.”

Az agyhorror abból a felismerésből táplálkozik, hogy a koponyánkban lévő szövetdarab sokkal önállóbb és kiszolgáltatottabb, mint azt valaha hitték. Manipulálhatják sebészileg (lobotómia), kemikáliákkal (igazságszérum), eszmékkel (kommunizmus) vagy puszta beszélgetésekkel (pszichoanalízis), és akkor még mit sem tudtak Richard Dawkinsról meg az ő elmevírusairól és mémjeiről. Egy démon járta alkart könnyen leláncfűrészel az ember, a rosszul álló szemeket ki lehet nyomni, de mit tehetek, ha már az agyam sem az enyém? Főleg akkor, ha az a bizonyos agy egészen jól elvan nélkülem is.

____

Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik a magyarnarancs.hu-n.