Álnaiv szemforgatás keveredik a nők kizsákmányolásának kritikájával

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. jan. 18., 11:30
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nemet kellett volna mondania!

1948. szeptember elsején a feltörekvő sztárt, Robert Mitchumot egy razzia során tetten érték, ahogy egy nagyrészt ismeretlen színésznő, bizonyos Lila Leeds lakásán marihuánát szívott. Mitchumot és Leedset fogyasztás, illetve a velük partizó két további személyt birtoklás vádjával előállították, a Mitchumot foglalkoztató RKO stúdió elhatárolódott, beteg embernek minősítette a színészt, majd legnagyobb meglepetésére a közvélemény mégis megengedő álláspontra helyezkedett a kicsapongással kapcsolatban. Mivel a potenciális nézők nem lincselték meg vagy bojkottálták Robert Mitchumot, a stúdió is mellé állt, kampány épült a tárgyalását rács mögött váró színész fotóira, majd, mint az várható volt, a bíróságon felmentették. A hollywoodi legendáriumban jól ismert sztori folytatása már filmtörténet: Mitchum negyvenhárom nap után szabadult, az incidens segített megerősíteni a státuszát mint nonkonformista lázadó, egyre jobb szerepeket kapott, és ma már a huszadik század egyik legjobb színészeként tartjuk számon. De ez a cikk

nem Mitchumról szól, hanem Lila Leedsről, akit manapság nemhogy színészként, de sehogy sem tartanak számon.

Mitchum (középen jobbra) és Leeds (balra) a bíróságon

Mitchum (középen jobbra) és Leeds (balra) a bíróságon

 

Az akkor húszéves Leeds, akinek korábban is csak annyira kis szerepei voltak, hogy a stáblistákon sem tüntették fel a nevét, ugyancsak börtönbe vonult. A hatvan nap elzárás alatt rászokott a heroinra, és amikor kiszabadult, két dologgal találta szembe magát. Az egyik, hogy Robert Mitchum karrierje töretlenül ível fölfelé, a másik, hogy ő nemkívánatos személy lett Hollywoodban. Egyetlen ajánlatot kapott egy olcsó exploitation filmben, amelynek készítői a Mitchum-botrány körüli hírverést akarták kihasználni. Leeds – akinek ez volt az első és utolsó főszerepe – azt a feladatot kapta, hogy játssza el a Los Angelesbe költözött fiatal lány történetét, aki rossz társaságba keveredik, rászokik a marihuánára, emiatt tönkremegy az élete és börtönbe kerül.

Lila Leeds színészi karrierjének hattyúdalaként eljátszhatta a főszerepet saját bukástörténetében.

A fentebb említett exploitation filmek az ötvenes évek végéig nem egészen azt jelentették, mint manapság. Később a fogalmat a sok szexet és erőszakot tartalmazó, olcsón gyártott műfajfilmekre használták – mint az olasz kannibálmozik, Russ Meyer szexfilmjei, belezős gore-horrorok vagy az afroamerikai közönségnek szánt kőkemény akciómozik. De amíg érvényben volt Hollywood önszabályozó cenzúrarendszere, a Hays-kódex, az exploitation egy nagyon speciális filmformát jelentett. Mivel a Hays-kódex megtiltotta bizonyos témák mozgóképes feldolgozását, szemfüles vállalkozók felismerték a lehetőséget, hogy a tabutémák révén nyílt egy kiaknázatlan piaci rés, és sorra gyártani kezdték a droghasználattal, prostitúcióval, nemi betegségekkel, nem kívánt terhességgel és születésszabályozással kapcsolatos filmeket, amelyeket aztán alternatív forgalmazási stratégiákkal juttattak el az érdeklődő közönséghez. Utóbbit úgy kell érteni, hogy a gyakran forgalmazóként is aktív gyártók afféle vándormozisként járták az országot, hogy az egyes településeken levetíthessék a hat-hét nap alatt, aprópénzből összegányolt filmjeiket a szifilisz vagy a kokain káros hatásairól. Ezek a hatvan-hetven perces, viszonylag rövid munkák nagy része mai szemmel nézhetetlen. Befogadásuk körülményei is sajátosak voltak: a vetítéséket gyakran szakították meg álszakértők kiselőadásai – így csak kb. húsz percet kellett egyszerre kibírni a filmből –, és a körítésben is komoly szerepet kaptak a külsőségek. Mondjuk, a film vetítése előtt kamukokaint lehetett megtekinteni a helyi művházban.

Az elfeledett Lila Leeds

Az elfeledett Lila Leeds

 

Tehát a frissen szabadult Lila Leeds egy ilyen exploitation filmben kapott szerepet. Annak érdekében, hogy ne legyen konfliktus az Államok erkölcsei felett őrködő szervezetekkel, a film a megszokott stratégiát választotta: oktatófilmnek álcázta magát, amely a marihuána élettani és morális veszélyeire hívta fel a figyelmet. Már a különféle címverziói is azt jelezték, mennyire helyén van a készítők erkölcsi iránytűje drogügyben: Wild Weed; The Devil's Weed; Marijuana, the Devil's Weed; The Story of Lila Leeds and Her Exposé of the Marijuana Racket, illetve a legelterjedtebb címverzió, a She Shoulda Said No!, azaz a „Nemet kellett volna mondania!”. A rendező az a Sam Newfield, aki az exploitation szcéna egyik legtermékenyebb művészeként mintegy kétszázötven játékfilmet készített nagyjából negyvenéves pályája során.

A She Shoulda Said No! cselekménye a drogtémát kizsákmányoló hasonló munkák  – mint például a rossz filmek egyik klasszikusaként számon tartott Reefer Madness – sémáit követi. Leeds egy árva kóristalányt alakít, aki a bűnös nagyvárosban élve próbálja eltartani magát és főiskolára készülő öccsét. Megkörnyékezi egy velejéig romlott díler – akinek cinizmusában mintha lenne valami Mitchum beleszarós attitűdjéből –, rászokik a marihuánára, majd maga is terjeszteni kezdi a drogot.

Amikor a jólfésült öcsi ezt megtudja, úgy elszomorodik, hogy felakasztja magát a garázsban.

Leeds karaktere végül börtönbe kerül, ahol lejön a szerről, majd a rendőrség beszervezi, a lány segít nekik lebuktatni a gonosz dílert, aztán hepiend. Mint ebből is látszik, a She Shoulda Said No! egyrészt hiperkonzervatív fűellenes tanmese, amit már a maga korában is megmosolyogtak, másrészt viszont bizarr bosszúfantázia, amelyben a kizsákmányolt fiatal lány végül visszavág az ördögi spanglit terjesztő gengsztereknek.

false

A film társadalomképére jellemző, hogy amikor az egyik derék rendőr megpróbálja lebeszélni a hősnőt önpusztító szokásáról, körbevezeti a börtönben, ahol csupa félőrült, beteg nő vegetál a drog miatt: drog miatt tönkrement férfit nem látunk a bő egyórás játékidő alatt, ők csak terjesztenek, rendőrként küzdenek ellene vagy felakasztják magukat felháborodásukban. Különösen érdekes Leeds karakterének útja a filmben. Mintegy kézről kézre adják a férfialakok, és mindegyikük számára csak eszköz az anyagi haszonszerzéshez: az öccsének anyapótlék, a dílerének segéderő, a rendőrségnek spicli. A film készítői számára pedig pótolhatatlan marketingeszköz.

Persze, túlzás volna azt állítani, hogy a She Shoulda Said No! valamiféle költői igazságot akart szolgáltatni Leedsnek és a Hollywood-alsón szerencsét próbált fiatal lányoknak, hiszen a készítők csupán az utolsó pár centet akarták még kifacsarni a Mitchum-botrányból. Hogy eközben egy olyan vízióval álltak elő, amelyben az álnaiv szemforgatás keveredik a nők kizsákmányolásának kritikájával, inkább csak mellékes járulék.

Leeds még turnézott a filmmel, és a vetítések kísérőprogramjaként előadásokat tartott a marihuána káros hatásairól, majd végleg otthagyta a színészi pályát. A She Shoulda Said No! fajtájának egyik utolsó példánya volt, nem sokkal bemutatása után lazultak a hollywoodi szabályok, és amikor Frank Sinatra főszereplésével elkészült Az aranykezű férfi című drogmelodráma, a nagy stúdiók végleg kifogták a szelet a narkótabut kihasználó exploitation gyártók vitorlájából.

A She Shoulda Said No!, mivel már nem áll szerzői jogvédelem alatt, kicsik-nagyok okulására legálisan és ingyen megtekinthető.

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. jan. 18., 11:30
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Paratéka
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához