Az utolsó csernobili szupernagyi azt kérte, hamvait a Zónában szórják szét

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. febr. 01., 13:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A nyolcvanéves babuskák dacolnak az állammal, a tudománnyal, és mindent túlélnek.

A csernobili katasztrófa utóéletére vonatkozó képzeteim többnyire a popkultúrából származnak. Folyton sercegő-pittyegő Geiger-Müller-számláló. Csápos szörnyek, zombikutyák, radioaktív farkasok. Vegyvédelmi ruhák, védőmaszkok, kihalt falvak és az a sok-sok kincs, amit ezek a kihalt falvak rejthetnek. Pripjaty jellegzetes fényei, amitől valahogy a kiégett reaktor körül minden olyan fotogénnek tűnik. És persze a stalkerek, a szerencsevadászok, akik a Zónából akarnak meggazdagodni. Arra viszont nem gondoltam, hogy a Csernobil körüli harminc kilométeres zóna legszívósabb teremtményei nem rozsdás kalasnyikovokkal felszerelt zsoldosok vagy mutáns medvék, hanem

egy maroknyi nyolcvanéves nagyika, a „babuskák”, akik a kényszerkitelepítések után visszaszöktek sugárfertőzött otthonukba, és azóta is ott élnek.

false

A The Babushkas of Chernobyl című dokumentumfilm nyitójelenetében Valentyina Ivanovna pecázni indul. Egy kezében takaros kis kék vödör, a másikban egyszerű horgászbot, néha le kell ülnie útközben, mert ebben a korban már könnyen elfárad az ember. Körülötte virágzik a kert, zöldell a mező, csicseregnek a madarak, csak a felirat tudósít arról, hogy a harminc kilométeres zónában járunk. Miközben bedobja a horgot, Ivanovna elmondja a véleményét a dolgokról, például azt, hogy Kijevben már ötször meghalt volna, mert ott sokkal rosszabb a levegő a sok kocsi miatt. Minden teli van méreganyagokkal, az étel, a levegő, ami nem egészséges. Közben várja a kapást a Csernobil melletti tavacskából.

A film készítése idején nagyjából százharmincan éltek a Csernobil körüli lezárt területen, mind idősek, és többségükben nők – az „utolsó mihaszna férfi három éve halt meg”, nyilatkozza az egyikük. A hatóságok szemet hunytak a babuskák egyébként törvénysértő hazatérése felett, mondván, hogy mivel már a visszaköltözésük idején is öregek voltak, a kor hamarabb végez velük, mint a sugárzás. Anne Bogart és Holly Morris filmjében az egyik visszatérő érv, hogy sem egyértelmű kutatások, sem egyértelmű statisztikák nincsenek a csernobili katasztrófa utóéletéről. Az egyik megszólított kutató ugyan elmondja, hogy a babuskák őrültek, mert a radioaktív elemek nem tűnnek csak úgy el, ugyanakkor a számok azt mutatják, hogy százalékos arányban a kitelepítettek, és nem a visszaszököttek közt nagyobb a halandóság.

Erre a jelenségre persze több magyarázat is adódik, azon kívül, hogy bizonyos kor felett kevésbé erős a radioaktív sugárzás hatása. Az egyik, hogy a babuskák jellemzően a nagyobb, harminc kilométeres zónán belül élnek, így nyilván kisebb dózist kaptak, mint azok, akik az erőműhöz közel éltek és dolgoztak. A másik, hogy maga a kényszerkitelepítés is súlyos érzelmi traumával járt, annak következményeivel – például a krónikus depresszióval – együtt. Az egyik babuska ezt úgy illusztrálja – és el is mutogatja –, hogy

akik elköltöztek, megtörten és görnyedten járnak, de ő még nyolcvan felett is ki tudja húzni magát.

A címszereplőkön kívül a The Babushkas of Chernobyl néhány jelenet erejéig más, a zóna határán élő közösségeket is bemutat. Ízelítőt kapunk a félreismerhetetlen kelet-európai korrupcióból – a postahivatalon zsákokban állnak a nyugdíjak, mert hónapok óta nem vitték ki őket –, a stáb pedig követni kezd pár fiatal „stalkert”, akik az azonos című videojátéktól ihletve szöknek be Pripjatyba, szándékosan a legveszélyesebb, elzárt területeket keresve.

false

A húsz év körüli srácok számára látszólag ez afféle beavatási szertartás, és sokáig úgy tűnik, mintha a készítők ezzel az öncélú gamervirtussal próbálnák ellenpontozni a babuskák makacsságát. Ám amikor a gamercsapat már bent van a szellemvárosban, bátorságpróbaként ittak az ott csordogáló patak vizéből és szedtek a buján termő almából, az egyikük elmondja: a nagyapja dolgozott Csernobilban a katasztrófa utáni mentőmunkálatokban, ám ő akkor nem önszántából jött, hanem hozták. Biztosan nem lenne rá büszke – ha még élne –, hogy az unokája önként szökött be a radioaktív területre: és innen nézve a fiatal stalkerek törvénysértése máris sokkal többnek tűnik önveszélyes kamaszlázadásnál,

a visszatérés Csernobilba sokkal inkább kibeszéletlen generációs és történelmi traumák által életre hívott rítus.

A tágabb történelmi kontextus a babuskák magatartásának megértéséhez is hozzájárul. A nyolcvan körüli asszonyok abba a generációba tartoznak, akik túlélték a Holodomort, a Sztálin rendelkezései miatt kitört éhínséget a harmincas évek elején, amelynek Ukrajnában több millió halálos áldozata volt és ma már szándékos népirtásként tartják számon. Egy évtizeddel később túlélték a második világháborút és a németek keleti előrenyomulását, saját kezükkel temették el az elesett katonákat. Mindezek után – mondják –, nem fognak megijedni valamitől, amit még csak nem is látnak, ahogy az egyik babuska fogalmaz: az éhezéstől félek, nem a sugárzástól.

A dokumentumfilmes stáb húsvét idején látogatta meg a babuskákat: közös lakomával, vodkázással és éjféli misével ünnepelték Krisztus feltámadását. A mise után kisbusz szállítja haza az anyókákat a vaksötét országúton, összedőlt tanyaházak és romos falvak között, ám ők végül mégis azzal szállnak ki a buszból, hogy „de jó végre hazaérni”.

Csernobil környékén van olyan falu, ahol már csak egyetlen babuska él, és az egyik közelmúltban elhunyt, utolsó napjaira egy otthonba szállított asszony azt kérte, hogy hamvait vigyék majd vissza a lezárt területre és ott szórják szét – habár ez illegális, teljesítik az utolsó kívánságot.

A babuskák életereje és szinte magától értetődő dacolása bármiféle hatalommal – legyen az államhivatal vagy a konkrét tudományos tények a radioaktivitásról – ugyanakkor épp annyira tragikus, mint amennyire felemelő. Ahogy azt Mary Myci, a Csernobil katasztrófa utáni élővilágáról szóló Wormwood Forest szerzője elmondja,

a babuskák, mint generációjuknak utolsó túlélői, olyanok, mint egy kihalófélben lévő állatfaj. Elképzelni sem tudjuk, mennyire magányosak lehetnek.

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. febr. 01., 13:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához