Katonáskodás helyett emberre vadásznak a derék spártaiak

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. jan. 25., 15:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Menetelünk, menekülünk. 300 vs 3.

Történelmi pontosságot számon kérni Frank Miller 300 című képregényén nagyjából olyan, mint azon spekulálni, hogy Xena, a harcos hercegnő ruházata megfelel-e az ógörög szabványoknak. Miller ma már klasszikusnak tekinthető 1998-as képregénye ugyan nem ugrik akkora fejest a mitikus fantasybe, mint az imént említett tévésorozat, de ugyanúgy a retrospektív kulturális fantázia terméke, amiben duzzadó izmokkal és meredező dárdákkal felvértezett férfiak védenek egy szűkös szorost a benyomuló perzsáktól. Hogy Leónidasz és háromszáz katonájának önfeláldozása a thermopülai csatában történetesen történelmi alappal bíró esemény, szinte mellékes. Miller, akit bevallottan egy gyerekkorában látott peplum film ihletett, nem feszült rá a kutatómunkára, és ebben a heroikus, hipermaszkulin vízióban valóban lényegtelen, így nézett-e ki a falanx vagy pontosan hogy is mentek a dolgok Spártában.

Ezért Kieron Gillen 2014-ben megjelent válaszképregénye, a Three nem elégedhetett meg azzal, hogy történelmi tényeket olvas rá Miller munkájára. Ugyan a Three-ből süt az alapos kutatómunka, és aki még jobban el akarna mélyedni az ókori Spárta történelmében, a kötet utolsó oldalain még egy interjút is talál Stephen Hodgkinson történészprofesszorral, Gillen elsősorban a 300 ideológiai alapja ellen intéz vérmes támadást: a Three-ben a spártaiak egytől egyig vérszomjas pszichopaták, akikben semmi csodálatra vagy irigylésre méltó nincs. Gillen ráadásul azt is egyértelművé teszi, hogy a katonaállam fasisztoid berendezkedése minden lakóját megnyomorította, legyen az polgár vagy politikai jogokkal nem bíró helóta.

Ebből a szempontból egyébként Miller képregénye is ellentmondásos, hiszen nem egyértelmű, hogy a spártai sereg önfeláldozása – és ahogyan a vezetés ebbe a szituációba lavírozta magát – tiszteletre méltó elvhűségből vagy az erőkultusz hübriszéből fakad, lásd rögtön a perzsa hírnök meggyilkolását a nyitányban. A 300 azzal menti fel hőseit és formál belőlük tragikus hősöket, hogy ellenfelük még náluk is borzalmasabb: Miller narratívájában Leónidasz és seregei – legyen ez bármennyire is anakronisztikus gondolat –

a felvilágosult nyugatot védik a keleti hordákkal szemben,

egyik oldalon istenek, szörnyek és babonaság, a másikon önpusztító fegyelem és nyers embererő. A Three viszont már nem keres enyhítő körülményeket.

false

Gillen képregényének hősei azok a helóták, akik kimaradtak a 300-ból. Amíg az állam teljes jogú polgárai katonáskodtak, ők végezték a mezőgazdasági munkákat, hiszen valakinek háború idején is kellett kapálnia, de betölthették a házi szolga és a fegyverhordozó szerepét is. A helótáknak köszönhetően a híres 300 valójában minimum 600: mivel egy spártai katona menetelés közben sohasem maga vitte a pajzsát, valószínűleg Leónidasz emberei mellé is jutott egy-egy cipekedő helóta.

A Three első oldalai rögtön megadják az alaphangot, amikor felidézik az egyik legbrutálisabb spártai hagyományt, a krüpteiát. Ezek a helyi tisztogatások, amelyek során a fiatal spártai katonák szabadon levadászhatták a helótákat, egyszerre szolgáltak beavatási szertartásként, megtorlásként az egyre nagyobb számban kitörő helótalázadások miatt, és segítettek megfélemlítéssel kordában tartani a jobbágyság ógörög megfelelőjét. De Gillen képregényében egy különösen brutális vérengzés után a helóták visszavágnak, lemészárolják spártai elnyomóikat, majd a három elkövető – egy harcedzett fickó, aki sántának álcázta magát, egy fiatal nő és egy arrogáns énekes-történetmondó, tehát pont olyan figurák, akik Millernél háttérbe szorultak – menekülni kényszerül,

és megindul utánuk az embervadászat.

Bár valamennyire betekintést nyújt a már összeomlóban lévő Spárta belpolitikájába is, leginkább csak azért, hogy megmutassa, milyen eredményekkel járt a korrupció és a militáns ideológia összeházasítása, leginkább a három helóta sorsára koncentrál. Gillen ügyesen forgatja ki Miller stratégiáját, hiszen mint minden Dávid és Góliát-történetben, Leónidasz és csapata is elsősorban azért válhatott hőssé, mert ők voltak a gyengébbek, a Three pedig ezt az emberhátrányt osztja el még tízzel. Nem csak állandó utalásokat tesz a 300 megoldásaira – például a Millernél gyakran felbukkanó „Menetelünk” (We march) fordulat helóta kontextusban „Menekülünk” (We run) lesz –, de a sztori számos fordulata is a Miller-képregényt követi, a vérbő fináléban újrajátszatva a thermopülai csatát a sarokba szorult három helótával és a vérükre szomjazó háromszáz spártaival.

false

Habár nem kevésbé erőszakos történetet mond el, mint a 300 – mégiscsak egy embervadászatról van szó –, a Three példája, mint kritikai szempontok által motivált újraírás, különösen tanulságos. Miközben kommentárként valóban Gillen szövege közvetíti a morálisan elfogadhatóbb értékeket, hiszen esze ágában sincs csodálni egy elnyomó társadalmat és rávilágít annak fonákságaira, az igazán kellemetlen kérdéseket mégis Miller 300-a teszi fel, amikor képes

ámulatot és tiszteletet kiváltani egy nyilvánvalóan élhetetlen és fenntarthatatlan berendezkedés – lásd: Taigetosz – irányába.

Ez a kettősség, vagyis egyik oldalon a józan megfontolások, a másikon a kamaszos lelkesedés egy képzelt Spárta wagneri heroizmusa iránt, már a két képregény stílusában is tetten érhető. Míg az albumszerű 300-ban tüskés expresszionista tablóképeken megy az öldöklés, addig a Three hátrébb lép egyet, Ryan Kelly és Jordie Bellaire tiszta vonalú alakábrázolásával jóval közelebb áll a konvencionális – így művészileg kevésbé átütő – képregényes formanyelvhez.

De a kettő együtt kétségtelenül kiad egy izgalmas képet arról, mi Spárta hagyatéka kétezer-ötszáz évvel később.

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. jan. 25., 15:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    tiszapolgári
    2018. január 25., csütörtök 17:31
    A történelem kitűnő alapot nyújt a különféle feldolgozásokhoz és értelmezésekhez, és szerintem teljesen rendben is van, hogy ahány alkotó, annyiféleképpen ábrázolják ugyanazt az eseményt.
    Kár, hogy a magyar történelmi képregény (pontosabban a történelmi regények képregényi adaptálása) csak néhány évtizedig élt, és nagyjából a Zórád Ernő–Cs. Horváth Tibor szerzőpárosra korlátozódott.

Komment írásához