Ki akarta deríteni, miért lesznek sorban öngyilkosok a gyerekkori barátai

szerző
Sepsi László
publikálva
2017. dec. 22., 15:00
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy idilli brit kisváros, ahol kollektív pszichózissá fajult az önpusztítás.

Jez Lewis, a pályakezdő dokumentumfilmes azt vette észre, hogy az utóbbi időben már csak temetésekre jár haza a West Yorkshire-ben található idilli kisvárosba, Hebden Bridge-be. A közelítőleg 4500 lakosú brit település igazi turistaparadicsom a zöldellő dombok között: tavasztól őszig szinte minden hónapra jut egy művészeti fesztivál, a légkör olyannyira nyitott és elfogadó, hogy a BBC Nagy-Britannia „LGBT-fővárosának” keresztelte el a helyet, kávézók, szuvenírboltok, a helyi temetőben pedig Sylvia Plath sírja. Ugyanakkor az öngyilkossági ráta kétszerese a nemzeti átlagnak: százezer lakosra vetítve 10,8 az 5-6 körüli brit átlaghoz képest, ami csak a százezerre jutó 25 magyarországi öngyilkoshoz képest tűnhet alacsony számnak. Ám ha mögé nézünk a hebdeni statisztikáknak, kiderül, hogy ezeknek a haláleseteknek a legnagyobb része ugyanazt a társadalmi réteget érinti, történetesen erős átfedésben van Jez Lewis gyerekkori barátainak és ismerőseinek körével.

A rendező szerint a volt osztálytársaira levetítve az öngyilkossági átlag Hebdenben nem kétszerese, hanem tízszerese a brit számoknak.

Jez Lewis kamerát fogott – pontosabban a testére rögzítette, hogy könnyebben részt vehessen a város társasági életében –, és 2008-ban visszautazott Londonból Hebden Bridge-be kideríteni, miért halnak meg sorra a régi ismerősei. Ebből az egyéves vállalkozásból készült el a Shed Your Tears & Walk Away, amely úgy indul, mintha egy horrort néznénk a képeslapra való, de egy sötét titok folytán gyermekeit felfaló kisvárosról. Csak éppen ez nem horror, hanem dokumentumfilm, és bár csupán három halálesetről tudósít, egy interjúból kiderül, hogy a forgatás ideje alatt valójában tizenegyen haltak meg. Mind túladagolás vagy öngyilkosság miatt. A film egyik legkeményebb képsorában a rendező egyik részeg barátja és egy huszonéves nő hülyülnek egy kamerával a hebdeni éjszakában. Lewis eközben rezignáltan arról tudósít, hogy ekkor látták a nőt utoljára; a következő jelenetben már a sírjára pakolják a koszorúkat.

Hebden Bridge a huszadik század első felében iparváros volt, de amikor a hatvanas években leállították a helyi textilüzemet, a település a gazdasági összeomlás szélére került. Az mentette meg, hogy az olcsó lakhatás és a természet közelsége hamarosan művészek, művészeket, értelmiségieket és hippiket kezdett el vonzani a Calder-völgybe. Ők nem csak pezsgést, szabados elveket és new age-es filozófiát hoztak magukkal, hanem drogokat is. Egyszerre keltették új életre a városkát és ültették el benne egy másfajta pusztulás magjait. Az egyik jelenetben Lewis arról beszélget a barátaival, hogy szinte fel sem tűnt nekik, hogy mind apa nélkül nőttek fel: ez látszott normálisnak, hiszen megszokták, hogy Hebden Bridge-ben az emberek fiatalon halnak.

Az ezredfordulón folytatódott Hebden Bridge dzsentrifikációja. Hippivárosból yuppie-város lett, az ingatlanárak az egekbe szöktek, az alulképzett, főleg a munkásosztályhoz tartozó fiatalok fokozatosan kiszorultak a városi terekből: amikor éppen nem egy újabb luxuslakás építésén dolgoznak, akkor az egyik félreeső parkban isszák a különösen magas alkoholtartalmú lágert. A jellegzetes, sárga színű sörösdoboz olyan, mint valami parazita: szinte minden jelenetben látható, hol a megszólaltatottak kezében, hol karnyújtási távolságban, miközben a lecsúszott hebdeniek üveges tekintettel – és sokszor sötét humorral – próbálnak beszélni saját helyzetükről.

Lewis nem szólaltat meg szakértőket vagy a város vezetését, csak azt a társaságot és családtagjaikat, akiket gyerekkorából ismer. Már ezekből a sokszor érthetetlen, részeg dadogásokból is kirajzolódik egy perifériára szorult réteg tragédiája, akik mindezzel együtt pontosan látják a helyzetüket, ám teljesen tehetetlenek. Egy ponton Lewis úgy fogalmaz, hogy „Hebden Bridge elvesztette a túlélési ösztönét”, és ez a bénultság kollektív pszichózissá fajult.

Egy képkocka a fimből

Egy képkocka a fimből

 

Egy tizenéves lány már a nyitójelenetben tisztázza a játékszabályokat: Hebden Bridge-ben muszáj innod, mert mindenki iszik. Később az öngyilkossági hullámra már úgy hivatkoznak, mint valami fertőző betegségre, az emberek egymást rántják vissza a tanult tehetetlenségbe, így az egész öngerjesztő folyamatként gyűrűzik tovább. Amikor a rendező – egy újabb halálhír közlése után – megkérdezi az egyik éppen iszonyú részeg barátját, hogy de mégis, mit lehetne tenni, elhangzik a címben kiemelt fordulat: Shed Your Tears & Walk Away, azaz sírd ki magad és lépj tovább.

Lewis filmje brutális szociográfiai látlelet, és nagyon személyes munka. A rendező a régi ismerőseit filmezi önpusztítás közben, így folyamatosan bevonódik és aktív alakítójává válik az eseményeknek, például az egyik szereplőt két alkalommal is ő viszi be kocsival rehabra, „mert enélkül Cass el sem indulna”.

Két figura sorsát a Shed Your Tears & Walk Away szorosabban is követi. Egyikük a „Silly” becenevű hajdani élsportoló, aki a film idején már egy baráti – egy üveg töményért játszott – teniszmeccset sem bír ki kifulladás nélkül. Silly fiatalkorában megfogadta az öregek tanácsát, miszerint itt az egyetlen kitörési lehetőség a magafajta számára a hadsereg, elstoppolt Franciaországba, belépett az idegenlégióba, majd

amikor egy bevetésen lelőtt egy tizenéves kisfiút, a lelkiismerete elől heroinba és alkoholba menekült.

Ebben az állapotban tért vissza Hebden Bridge-be.

A már említett Cass a társaság és a film szíve-lelke, szerető mostohaapa és melák partiarc, akinek két évet adtak az orvosok, ha nem áll le a piálással. A második rehabkísérletben a rendező magával viszi Londonba, össze is költöznek egy időre: Cass teljesen kitisztul, olvasni kezd, főiskolára készül, majd amikor visszamennek Hebdenbe Silly esküvőjére, azonnal visszaesik. Az esküvő egyébként elmaradt, mert a vőlegény úgy leitta magát, hogy járni sem bírt.

Hebden Bridge történetének egyedi jellegét a két világ közti kontraszt adja, egyik oldalon a fellendült vendéglátóipar, macskaköves sétálóutcák, zöldellő pasztorál és történelmi épületek, árnyékukban pedig a parkokban söröző fiatalok és középkorúak, akik már csak arra is a vállukat vonogatják, hogy ettől hamarosan meg fognak halni. Vagy akár önként elébe mennek a dolognak.

De ha ezt a regénybe – vagy horrorfilmbe – illő kettősséget lehántjuk a sztoriról, a Shed Your Tears & Walk Away egyáltalán nem jár messze a leszakadt magyarországi vidék problémáitól, csak egy zsákfaluban nincsenek sétálóutcák, amik eltakarnák a pusztulást. Jez Lewis lassan tízéves filmje itthonról nézve kényelmesen távoli, de ettől csak még nagyobb erővel mutatja fel a helyzetben rejlő általános mintázatokat: például hogy menni vagy maradni, és hogyan lehet beszélni azokról, akik nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy a hátuk mögött hagyják a toxikus településeket.

_______

Ha úgy érzi, segítségre van szüksége, hívja a krízishelyzetben lévők számára rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 vagy 06-80-820-111 telefonszámot! Online segítséget kaphat az ongyilkossagmegelozes.hu oldalon.

Az öngyilkosok többsége sokszor küzd szorongással, fél attól, hogy nem tud az elvárásoknak megfelelni, alkalmatlannak, elszigeteltnek és magányosnak érzi magát. Ha környezetében bárki tartósan motiválatlanná, kedvetlenné vagy feltűnően visszahúzódóvá válik, próbáljon meg bizalommal fordulni felé, és meghallgatni a problémáit. Szükség esetén küldje el szakemberhez, vagy kérjen tanácsot a fenti elérhetőségek valamelyikén.

 


szerző
Sepsi László
publikálva
2017. dec. 22., 15:00
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Paratéka
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. december 22., péntek 20:48
    Nagyon tetszett!

Komment írásához