Nincs szomorúbb egy nekrofil sorozatgyilkos gyerekkoránál

szerző
Sepsi László
publikálva
2017. szept. 08., 11:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy poros amerikai kisvárosban cseperedett fel a huszadik század talán legbrutálisabb sorozatgyilkosa, Jeffrey Dahmer. A kannibál gyerekkorába egy gimis osztálytársa enged betekintést egy különleges képregényben.

Kamaszkori rajongásaim körében kitűntetett helyet foglaltak el a sorozatgyilkosok. Rongyosra olvastam az egyébként meglehetősen silány A világ legbrutálisabb gyilkosai című kiadványt, megtanultam a gúnyversikéket Lizzie Bordenről (Lizzie Borden fejszét fogott / Négybe vágta anyját legott), és kuporgattam a többségükben haszontalan triviákat Ted Bundy kusza fogsoráról vagy David Berkowitz ördögi kutyájáról. Figyeltem magamon az árulkodó jeleket, például hogy érzek-e ellenállhatatlan késztetést arra, hogy kisállatokat kínozzak. Nem éreztem, ez végtére is megnyugtatott: mindent összevetve tehát menthetetlenül normális vagyok.

Aztán másfél évtizeddel később — unalomba fulladó Dexter-évadok és Thomas Harris könyvei után — John Backderf My Friend Dahmer című önéletrajzi képregénye úgy vágott tarkón, mintha Bőrpofa lendítette volna meg hátam mögött a marhataglót.

Dahmerről, elsősorban a Titkos élet című harmadrangú horrornak hála, tudtam eddig is: tizenhét áldozat, nekrofília, posztmortem perverziók, hordónyi savban feloldott testek és levágott fej a mélyhűtőben. Mindezt az AIDS és az új erőre kapott amerikai konzervativizmus évtizedében: mintha Jeffrey Dahmerben a korszak legsötétebb félelmei és előítéletei keltek volna életre a nagyvárosban portyázó — lásd William Friedkin azonos című thrillerét —  homoszexuálisról, aki férfiakat gyilkol. Ráadásul Dahmer gyakorlatába pervertált biológiai érdeklődés is vegyült, ugyanis zombi szexrabszolgát kívánt készíteni áldozatainak testrészeiből. A szex, halál, orvostudomány és a többségtől eltérő szexuális orientáció egyszerre kötötte Dahmert a horrorfilmek őrült tudósaihoz és az épp dühöngő AIDS-krízishez.

De Backderfet, a képregény szerzőjét nem az érdekli, hogy milyen jelentéseket kaphatott Dahmer ámokfutása a nyolcvanas évek médiájában. Jóval személyesebb okok mozgatják: Dahmer, a gyilkos ugyanis a szerző osztálytársa volt az ohiói Bath városka gimijében. Ha a kis Dahmer nem olyan furcsa és ijesztő, minden bizonnyal barátok is lettek volna.

Jeffrey Dahmer a gimiben, majd évekkel később a rendőrségen

Jeffrey Dahmer a gimiben, majd évekkel később a rendőrségen

 

Backderf páratlan érzékenységgel hozza játékba személyes érintettségét, visszaemlékezések, jegyzőkönyvek és interjúk alapján hiteles rekonstrukcióját nyújtja egy leendő sorozatgyilkos kamaszkorának. Közben két kérdéshez tér vissza minduntalan. Az egyik, hogy a szerző és az egész kisvárosi közösség hogyan nézhette végig a „Milwaukee-i Kannibál” genezisét anélkül, hogy bármit észrevett volna belőle. Jellemző, hogy amikor Backderfet egy bő évtizeddel később felhívták, hogy az egyik osztálytársából sorozatgyilkos lett, Jeffrey Dahmer csak a második tippje volt.

false

A másik visszatérő kérdés az, hogy mi különbözteti Jeffrey Dahmert azoktól a tizenévesektől, akik szüzességük elvesztésével zárták a középiskolát, és nem az első feldarabolt stoposukkal? A két kérdés persze összeér: a képregény világában épp az ún. normális közösség hagyta magára a zavart elméjű kamaszt a segítség nélkül leküzdhetetlen nekrofil és a titkolni kényszerült homoszexuális vágyaival, melyeken jobb híján alkohollal próbált enyhíteni. Így maradhatott egyedül epileptikus rohamoktól szenvedő, neurotikus anyjával is, akinek görcsös rángásait Dahmer afféle stand-up showként utánozta osztálytársai előtt, takaros rajongói kört gyűjtve maga köré.

Dahmer később azért még megpróbált visszakapaszkodni a partvonalról a közösségbe, ez a jelenet a képregény legszívszorítóbb képsora: a magányos fiú rászokik arra, hogy  különféle fotózásokon fellopózzon a képekre, akár olyan társaságoknál is, amelyekhez semmi köze nincs. Az egyik tanárnője észreveszi egy osztályképen az oda nem való Dahmert, ezért filccel kisatírozza arcát a fotóról: nem marad nyomában más, csak egy tintás fekete lyuk.

A figura akkor válik meggyötört kamaszból szörnyeteggé, amikor izolációja kiteljesedik. Amikor iskolatársait már annyira sem érdekli, hogy röhögjenek egyre nyugtalanítóbb performanszain, és az a minimális védőháló is eltűnik mögüle, amit az iskola intézménye jelentett. Első gyilkosságát három héttel az érettségi után, 1978 nyarán követte el.

false

A kisatírozott arc üressége, és Backderf azon megállapítása, hogy Dahmer személyisége egy ponton valóban eltűnt, és többé nem volt már több rajzfilmfiguránál, aki az osztályban „vagy szerepet játszott vagy be volt rúgva”, azt az elméletet visszhangozza, ami a sorozatgyilkos alakját a lelki űrrel azonosítja.

Kérdéses viszont, hogy a gyilkosságok ennek az űrnek a betöltését, az éhség csillapítását szolgálják, vagy épp a belső szenvedést vetítik ki a külvilágba, az erőszakon keresztül színre víve azt.

De lényegében mindegy is: ha egy dologban kellene megragadnom, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt mi miatt kezdtem tonnaszám sorozatgyilkosos sztorikat olvasni, akkor az nem az erőszak talmi nonkonformizmusa (amely kétségkívül vonzhatja a pubertás lelket, mint a vécében bagózás), vagy a „gonosz” mibenléte (nem érdekelt még Hannah Arendt), hanem a titok a maszkok mögött. A felütés, hogy „hétköznapi fickónak tűnt”, aztán kiderült, hogy olyan erők és pszichológiai folyamatok dolgoztak a látszat mögött, amilyenekkel szerencsés magyar kamasz csak szuperhősképregényekben találkozik. Hogy van a felszín alatt egy titkos élet, a többség számára elérhetetlen kínok és borzalmak forrása, és ez különlegessé teszi hordozóját: hát mi más is szeretne lenni egy kamasz, mint kibaszott különleges?

false

My Friend Dahmer legfőbb erénye, hogy beledörgöli olvasójának orrát a „fú, de beteg” attrakciója – és a sorozatgyilkos maszkja(i) – mögötti privát pokolba. A fegyelmezetten sorakozó panelek minden személyesség ellenére fenntartják az elbeszélői távolságot, miközben az amerikai alternatív képregények könnyed, karikaturisztikus stílusa és a téma közti ellentmondás újabb termékeny feszültséget generál. A sokszor oldalakon át szöveg nélküli képsorok bőséges lehetőséget nyújtanak a projekcióra: a prológusban Dahmer szótlanul sétál az út mentén, és a jólértesült olvasó máris spekulálni kezd, hogy hová megy, mi járhat a fejében, próbáljuk jelentéssel feltölteni a pár vonással felskiccelt figura kifejezéstelen arcát – a sorozatgyilkos ürességét –, és még mielőtt célba érne, rá is kell kérdeznünk, mi a viszonyunk vele. Backderf képregényének központi szimbóluma ez a poros országút: újra meg újra visszatérünk ide, Dahmer itt vadászik az első áldozatára, itt baktat magányosan iskola után és innen térhet rá arra erdei ösvényre, amely személyes szentélyéhez, az első kibelezett állatok tetemeihez vezet. És persze az út motívumában sűrűsödik az a kérdés is, hogy lehetett volna-e másképp, volt-e lehetősége Jeffrey Dahmernek más pályára állni, vagy még „barátainak” beavatkozása sem menthette volna meg. A bennem élő sorozatgyilkos-rajongó kamasznak pedig elsősorban azt üzeni – nem akarsz te annyira különleges lenni.

_

Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik majd a Narancson.

szerző
Sepsi László
publikálva
2017. szept. 08., 11:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2 Chummer
    Chummer
    2017. szeptember 10., 13:48
    (Konkrétan a Dexter éppenséggel nem fordult unalomba, csak a legeslegvégét szabták el, de azt nagyon.)
  2. 1 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. szeptember 08., péntek 13:41
    A My Friend Dahmert filmen is feldolgozták, novemberben fogják bemutatni. A rövid előzetese alapján, amit most néztem meg a youtube-on, nyilván sok szörnyűség lesz benne, de közel sem ígérkezik annyira sötétnek, mint A bostoni fojtogató és a Rillington Place 10, vagy a legjobb elmebeteg gyilkosos film, Polanski Iszonya.
    Sajnos a rosztovi rémmel foglalkozó X polgártárs c. film is elég gyenge lett, mintha a filmesek maguk sem tudnák, mihez kezdjenek az ép ésszel felfoghatatlan történetekkel.

Komment írásához

  • Posztolva
    1970. jan. 01., 01:00
    Kommentek
    0