Radikális ellenállás ma: férfiak ezrei őszintén rajonganak az Én kicsi pónimért

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. ápr. 19., 16:25
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Én kicsi pónim fogyasztása egyszerű szórakozásból vagy háttérzajból lázadássá vált, amely képes úgy irritálni a közízlést, mint egy Marilyn Manson-videóklip 1994-ben.

Súlyos előítéleteim vannak az Én kicsi pónimmal kapcsolatban. Habár legjobb esetben is csak néhány jelenetet láttam belőle – plusz a neten felbukkanó gifeket, képeket és egyéb mémeket –, összességében olyan tévéprogramnak tűnt, amely leginkább vasárnap reggeli családi étkezésekhez biztosít háttérzajt. Pszichedeliába hajló élénk világa miatt persze már ránézésre is olyan egyedi esztétikai minőséggel bír, amely valamiképpen kiemeli a többi rajzfilm közül: nemcsak azért felismerhető egyetlen képkocka alapján, mert varázspónik vannak rajta. De az alapbenyomásom mégiscsak az, hogy Az én kicsi pónim valami gyanús dolog. Mint minden, ami egy hatalmas médiavállalat egyik húzócímeként barátságról, szeretetről, elfogadásról meg hasonló gyanús dolgokról prédikál.

Az Én kicsi pónimmal általában akkor találkozom visszatérő példaként, amikor a kultuszok kirekesztő természetéről olvasok. Mára ugyan látványosan elkezdett feloldódni a különböző ízléskultúrák bináris nemi kódoltsága, de a punkon és a szkinhedeken át a sci-fi rajongókig a múlt század szubkultúráinak meghatározó jellegzetessége volt, hogy ezek valamilyen módon „fiúsak”. Ezzel párhuzamosan a fiatal lányokat célzó kulturális termékek – mint az Én kicsi pónim vagy a Barbie – messze kevesebb elismerésben részesülnek, mint a srácok szórakozása.

Ehhez elég csak azt megnézni, hogy kiért kevésbé cikibb rajongani: Kenért a Barbie-ból, vagy Aprilért a Tini Nindzsa Teknőcökből.

A nyolcvanas évek ifjúsági kultúrájára irányuló nosztalgiában dagonyázó Ready Player One-nal kapcsolatban az egyik visszatérő kritika, hogy utaláshálója elsősorban a korabeli kamasz fiúk szórakozására irányul, teljes egészében elfeledkezve arról, hogy a lányokat célzó popkultúra ugyanilyen nagy és jelentős része volt az évtizednek. Miközben az Én kicsi pónimat birtokló Hasbro játékaiból sorra készítik a blockbustereket, a Transformerstől a G.I. Joe-n át a Csatahajó címen megfilmesített Torpedóig, a lovacskáknak az egész estés ligában csak egy olcsósított animációs mozifilm jutott. Pedig én vevő lennék egy pónis nyári blockbusterre, mondjuk Kathryn Bigelow rendezésében.

A kétezer-tízes években az Én kicsi pónim nem csupán azzal vont magára a korábbinál nagyobb médiafigyelmet, hogy a Lauren Faust (Pindúr pandúrok, Fosterék háza képzeletbeli barátoknak) közreműködésével elindított új széria, A barátság varázslat példátlanul jó kritikákat kapott a felnőtteket célzó oldalakon is, de a rajzfilmsorozat körül megjelentek az új rajongók:

a fiatal férfiak, azaz a brónik.

Bronies: The Extremely Unexpected Adult Fans of My Little Pony című dokumentumfilmből az is kiderül, hogy itt nem elsősorban a szokásos ironikus távolságtartásra épülő rajongói magatartásról van szó – betépünk és kinevetjük, mint az olcsó török műfajfilmeket –, hanem egy őszintén vállalt elköteleződésről az Én kicsi pónim által közvetített értékek iránt.

Mindeközben nyilván működik a pónik parodizálására épülő mémgépezet is, de valljuk be, ennek elég alacsony a sportértéke: obszcén montázsokat gyártani a cuki pónikból nagyjából olyan, mint péniszt rajzolni a kishúgom irodalomkönyvébe. Főleg, ha hozzávesszük, hogy bróninak lenni sokszor mindennapos küzdelem.

false

Laurent Malaquais dokumentumfilmje talán túlságosan is sok időt tölt azzal, hogy a BronyConnak elkeresztelt több ezer fős találkozó dokumentálása során bemutassa, milyen befogadó és szeretetteljes ez a közeg, miközben a Bronies legizgalmasabb részei azok, amelyek a rajongók és az őket körülvevő világ konfliktusairól szólnak. Milyen nehézséget okoz egy fiatal fiúnak bevallani otthon azt, hogy ő egy kislányoknak szóló rajzfilmért rajong? Vagy a másik srác, aki egy félreeső településen él az Államokban, és a helyi „redneckek” rendszeresen megfenyegetik és terrorizálják köztudott pónirajongása miatt, egy alkalommal konkrétan fegyvert fogtak rá.

Ezekben az esetekben a pónirajongás valamiféle általánosságban vett másság jelölőjévé vált – erre a dokumentumfilm is ráerősít, amikor egy Asperger-szindrómás srácot emel ki a fanok tömegéből, végleg összekapcsolva a brónilétet a nem hétköznapi normák szerinti viselkedéssel –, és a rajongóknak ugyanolyan ellenállással és konfliktusokkal kell szembenézni, mint mondjuk a szexuális kisebbségek tagjainak.

A brónikat övező értetlenségben vagy akár megvetésben az a legmeglepőbb, hogy ezeket az indulatokat egy ártalmatlan rajzfilm nem rendeltetésszerű használata váltotta ki. Az Én kicsi pónim fogyasztása egyszerű szórakozásból vagy háttérzajból lázadássá vált, amely képes úgy irritálni a közízlést, mint egy Marilyn Manson-videóklip 1994-ben. Elemzői szerint a brónikultusz épp az új évezredet meghatározó kulturális trendek – irónia, érzelmi távolságtartás, fanyar cinizmus – ellenében jött létre, illeszkedve az „új őszinteség” átfogó hullámához.

Az csak szerencsés véletlen, hogy a klasszikus értékek egyik legtisztább forrása egy gyerekeknek szóló animáció.

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. ápr. 19., 16:25
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Paratéka
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3
    szegedi789
    2018. április 20., péntek 11:54
    Borzasztó fontos kiegészítésem, miszerint April , ha jól emlékszem, akkor egy komoly riporternő volt, míg Ken egy élettelen, selyemfiúra hajazó UNALOM. Kenből nem nézhető ki, hogy a csatornába menjen le, izmos mutáns teknősökkel smúzolni, akik ráadásul alaposan fel vannak fegyverezve nindzsa fegyverekkel. Sőt még egy szelet pizza megevése is távol van Kentől. Azt hiszem, ennyi kiegészítést le kellett írni. :)

    Hála a fenti klassz írásnak, mostmár értem popkulturális hátterét a Bob's Burgers egyik részének. Köszönöm !
  2. 2
    rworse
    2018. április 20., péntek 10:08
    A férfi rajongók csak félreolvasás miatt követik, azt olvasták, hogy "Én kicsi punim". És várják évek óta, hogy mikor tér végre a témára a manga.
  3. 1
    tiszapolgári
    2018. április 19., csütörtök 23:14
    Eddig fogalmam sem volt a hosszú szempillájú, bodorított sörényű pónik színpompás világáról, de most, hogy láttam őket, lehetséges, hogy holnap én is jelentkezni fogok a lakóhelyemhez legközelebbi bróniklubba. Mindig is éreztem, hogy az élet több, mint a napi robot és a gépies cselekvésformák.

Komment írásához