Saját farkába harapott a nemzeti érzelmű irodalmi kígyó

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018. máj. 18., 09:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A rettegőktől rettegő rettegők: Szakács Árpád irodalmi ámokfutása, és az arra adott reakciók.

Ha van Magyarországon közös halmaza a kremlinológia híveinek és az irodalompolitika után érdeklődő olvasóknak, akkor akik ebbe a szerencsétlen csoportba tartoznak, nemrég boldogan olvashatták Szakács Árpád „újságíró” cikksorozatát a Magyar Időkben (Kinek a kulturális diktatúrája?), illetve a rá adott válaszokat ugyanott. El is indult a pletyka mindenféle csatornákon, hogy akkor most mi van, hogy kell ezt érteni? Prőhle Gergely Petőfi Irodalmi Múzeum-igazgató, fideszes exállamtitkár és -nagykövet tényleg kilövési listára került? Mert mi mást jelenthetne, ha a pártlapban az ország médiacézárjának (Mészáros L.) jobbkeze, a Népszabadságot kinyíró MediaWorks vállalat Központi Szerkesztőségének főszerkesztője liberális elhajlással vádolja meg a szintén kormánypárti intézményigazgatót? Sőt, nem egyszerűen elhelyezi rajta a célkeresztet Szakács, de Prőhle válasza után egy még határozottabb viszontválaszban kiált rá, hogy most már tényleg kezdjen el futni.

Annak az alaposabb elemzésébe – józan eszünk megőrzése érdekében – nem mennénk bele, hogy Szakács cikksorozatának korábbi részei miféle állításokkal és rágalmazásokkal, aljas megjegyzésekkel és uszító futamokkal dolgoztak. Legyen elég annyi, hogy politikai alapon listázni kezdte az irodalmi élet résztvevőit, és az olyanokat, akiknek ezen túl még a nemi identitása vagy a szexuális beállítottsága sem tetszett neki, simán deviánsnak minősítette, és mintegy feljelentette őket, illetve az őket szerepeltető intézményeket is az államnál. Merthogy adófizetők pénzén ezt mégsem tűrhetjük. S a többi.

false

 

Fotó: Flickr CC Kelly Taylor

Vitának különben már csak azért sem lehet ezt az egészet nevezni, mert Szakács nem hoz érveket, nem igyekszik a kijelentéseit alátámasztani, összevissza beszél, és mivel racionálisan nem képes argumentálni a frusztrációját, simán csak gyűlölködik, és olyan lendülettel igyekszik mindenkit bemószerolni, hogy azt egy rákosista házmester is megirigyelné.

Nyilvánvalóan problémát jelent, hogy nem ért az irodalomhoz, nem ismeri az irodalmi színteret, nincs kellő tudása a történetéről, és a jelen különféle rétegeit sem képes átlátni. Így pedig nehéz irodalmi vitát kezdeményezni, még szerencse, hogy Szakács ezt nem is szeretné, ő nem azért van itt. Máskülönben az olyan apróságokkal is törődne, hogy rendesen feldolgozott adatokra hivatkozzon (ehelyett ő újságcikkekben és programfüzetekben számolgatja a neki nem kedves neveket), hogy ne csak egy oldalra fókuszáljon, hanem nézzen végig egy időben az irodalmi terek szélesebb panorámáján is. Hogy ne szelektálja az általa hivatkozott programokat, vagyis ne csak azokról beszéljen, amik neki nem tetszenek. És végül az sem ártana, ha a feljelentettek listáján túllépve mondjuk megkockáztatna egy ajánlatot is. Azt tudjuk már, hogy kiket tiltana (sőt, likvidálna – ahogy ezt Ács Margit is megállapítja róla), esetleg tűrne (ha jól viselkednek), de azt valamiért nagyon titkolja Szakács, hogy az irodalmi élet „megtisztítása” után kiket támogatna. Pedig én – perverzió ide vagy oda – szívesen végignéznék egy ilyen névsort is.

De most nem Szakácsról akarok beszélni, vagy nem közvetlenül – az ő futamai valószínűleg tényleg maximum kremlinológiai szempontból érdekesek (de úgy meglehetősen). Helyette azt szeretném megnézni, hogy miként reagáltak Szakács állításaira a vita úgynevezett független hozzászólói. Függetlenek abban az értelemben, hogy Prőhlével ellentétben őket nem támadta meg a szerző (Prőhlén kívül a többi megtámadott hallgat, tulajdonképpen nagyon helyesen).

Érdekes, hogy kik ragadtak tollat Szakács cikkeinek nyomán: Mezey Katalin az MMA-tól, Szentmártoni János az Írószövetségtől és Ács Margit, szintén az MMA-tól. Az első reagáló Mezey Katalin volt a lap május 8-i számában. Cikkének már a címe sem igen hagy kétséget afelől, hogy merről közelíti meg a problémát: Egyoldalú a globális tudatipar, mondja. Majd azzal folytatja, hogy „kiterjedt és baljóslatú jelenség a magyar kulturális és művészeti életnek (és mögötte természetesen politikai életünknek) egyensúlyba kerülni nem tudó valósága”. Én nem egészen értem, hogy az MMA irodalmi tagozatának vezetője hogyan írhatja le komolyan, hogy baljóslatú jelenség, hogy nem tud egyensúlyba kerülni az irodalmi és politikai élet Magyarországon. Itt vagy arra gondol, hogy még mindig baloldali a dominancia (erre gondol valószínűleg), vagy arra, hogy a két oldal nincs kiegyenlített viszonyban, és ez baj. Az utóbbiért mondjuk a Magyar Művészeti Akadémia egyik vezetőjeként talán ő is tartozik némi felelősséggel, a politikai egyenlőtlenség feloldásának ügyét meg mintha a jelenlegi kormány sem tűzte volna a lobogójára – hiszen abból él, az a lételeme.

Hogy Mezey a továbbra is fennálló baloldali kulturális dominancián kesereg, az hamar kiderül, amikor a Szakács által tárgyalt kérdéseket valós problémáknak ítéli. Ezután hozzáteszi: „napi tapasztalataink alapján is tudjuk, hogy vannak emberek (közemberek, értelmiségiek, művészek, politikusok stb.), akik megbecsült helyzetükben is folyamatosan üldözöttségükre, elnyomottságukra panaszkodnak”.

Csak hát a vicc az egészben az, hogy éppen ő is ezt teszi. Meg Szakács is, meg a többi hozzászóló. Ott van az egyikük a vidéki lapok közt mindenható MediaWorks táplálkozási láncának a csúcsán, és azon sír, hogy el van nyomva. Ott van Mezey az MMA milliárdos költségvetésének közelében, direkt nekik felújított palotákban, és azt mondja, hogy sajnos elnyomják őt is még mindig a libsik. Komolyan? Most ezt meddig lehet így még eljátszani?

Már Szakács érvelésében is egy röhejesen átlátszó, sunyi trükk volt, hogy a baloldali dominancia bizonyítására a mindenféle programokból kiszűrte azokat, amiket épp fel tudott használni az áskálódásához. De miért nem ment el az MMA rendezvényeire? Miért nem a Vigadóban nézett szét? Könnyű azt mondani, hogy sok a kormánykritikus író a PIM-ben, annak jelzése nélkül, hogy a PIM nem székház, hanem befogadó intézmény, ahová jobb híján megy mondjuk a Szépírók Társasága programokat tartani (és egy egészen kicsi irodát bérelni benne). Az MMA-nak palotái vannak, az Írószövetségnek is ott a Bajza utcai székház (irodákkal, könyvtárral, rendezvényteremmel, sőt még étteremmel is), de még a KMTG is kapott saját házat, miközben a Szépíróknak nincs saját asztala sem, ahogy a JAK is piaci alapon bérel egy apró helyiséget a belvárosban. Most akkor hogy is van ez az egyenlőtlenség?

Mezey azt állítja, hogy a baloldali írók azért sírnak, mert nem csak ők kapnak pénzt, miközben a jobboldaliak ezt nem nehezményezik, mert ők hisznek a demokráciában. Valóban? Akkor tessék már amellett érvelni demokratikus szempontból, hogy miért van mondjuk százszoros eltérés az egyik és a másik oldal szervezeteinek támogatásában. Lehet az észérvek helyett harminc-negyven éves sztorikat felhozni, hogy így a csúnya urbánus szerzők meg úgy, miket mondtak nekünk régen. Egy mai fiatal szerzőt, legalábbis azt, aki ezeket a sorokat írja, ez a legkevésbé sem érdekli. Ami érdekelne, az egy kiegyensúlyozott, szakmailag beszámítható kultúrafinanszírozási rendszer volna, ami nem a múltról, hanem a jövőről szól.

A baj az, hogy ha Mezey azt mondja, Szakácsnak igaza van (na jó, nem Prőhle ügyében, hanem globálisan), akkor eleve lehetetlenné tesz bármiféle párbeszédet. És hozzá hasonlóan Szentmártoni János írószövetségi vezető is. Szentmártoni azzal indítja május 12-i hozzászólását: „Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című, statisztikákkal alátámasztott sorozatában sok igazság van. De az általa felvázolt tendencia nem új keletű jelenség, még az aczéli időkben kezdődött.” Valóban? Miféle statisztikákról beszél? Szakács összevissza dobálózott a saját maga által összekapart számokkal és nevekkel, de nem volt itt semmiféle statisztika. Ha statisztikát akarnak, nézzék meg, hogyan állnak össze az NKA-kuratóriumok, nézzék meg, milyen döntések születtek az elmúlt években, számolják össze, hogy hány forintot kaptak működésre a baloldali és a jobboldali szervezetek, a kicsik és a nagyok, az újak és a régiek. Mennyit kap tehetséggondozásra a KMTG és mennyit a JAK és a FISZ. Mennyi állami pénz van a Szakács által is megtámogatott Előretolt Helyőrség heti mellékletben (amit a MediaWorks ad ki), és mennyi mondjuk a másik két fiatal szervezet kiadványaiban. Mennyit kap rendezvényekre az MMA és az Írószövetség, és mennyit a Szépírók Társasága.

Azt mondja Szentmártoni, hogy „a külföldi (elsősorban nyugati) sajtóban és kiadói rendszerben jól felépített szerzőkkel bizony a rendszerváltás után lassan három évtizeddel is nehéz versenyre kelni”. Vagyis azt állítja, hogy Nyugaton azért népszerűbbek a baloldali szerzők, mert még a rendszerváltás előtt felépítették őket? Dragomán Györgyöt, Darvasi Lászlót, Bartis Attilát, Tóth Krisztinát, Totth Benedeket azért adják ki fordításban, mert Aczél ezt akarta? Ugyan már.

Ha a privilegizált helyzetben lévő Szakács, Mezey, Szentmártoni vagy Ács Margit (aki Szentmártonival egy napon írta Szakácsról: „elismeréssel konstatáltam, hogy végre valaki kitálal irodalmi nyilvánosságunk féloldalasságáról”), még mindig, mindenféle elképesztő állami struktúrával és irdatlan mennyiségű támogatással a hátuk mögött is azoktól a kormánykritikus szerzőktől rettegnek, akiket rettegőknek tartanak, akkor nem harapott már megint a saját farkába ez a nemzeti érzelmű irodalmi kígyó.

Szentmártoni azt mondja, hogy ha másként nem megy, úgy kell idehaza és külföldön is támogatni a jobboldali szerzőket, hogy állami (Nemzeti!) könyvesbolthálózatot épít ki a kormány, és állami (Nemzeti!) irodalmi ügynökséget hoz létre a külföldi piac számára. Ha a jogászból előbb műkedvelő történésszé avanzsált, majd onnan (a Kurultáj sajtófőnöki posztján át) irodalmi ideológussá előlépett Szakács mondana ilyet, azt gondolnám, hát, szegény, fogalma sincs. De ha az Írószövetség vezetője jön elő egy ennyire piacellenes, frusztrált, dilettáns és diktatórikus államokat idéző megoldási javaslattal, tényleg nagy a baj.

A Szakács-féle vitában nem Szakács a legijesztőbb, hanem a mögé behúzódó, állami köldökzsinóron lógó, sértett és kétségbeesett konzervatív irodalmárok. Ez ennek a csökevényes vitának a legszomorúbb tanulsága.

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018. máj. 18., 09:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 6
    rworse
    2018. május 18., péntek 16:15
    Irodalmi vita a Magyar Időkben:

    - Háááát!
    - Ugye hogy!
    - Naná!
    - Deméghogy!
    - Úgy biza!
    - Az ám!
    - Deméghogy!
    - Nemdebár?
    - Hátmárhogyne!
    - Csakis!
    - Deméghogy!
    - Milyen igaz!
    - Ugye, ugye!
    - Deméghogy!
    - De azám!
    - Deméghogy!
    - Hát ez az!
    - Deméghogy!
    - Deméghogy!
    - Deméghogy!
    - Deméghogy!
    - Deméghogy!
    - Deméghogy!
    ...
  2. 5
    naki
    2018. május 18., péntek 12:39
    Törpe.
  3. 4
    zabrazabra
    2018. május 18., péntek 12:20
    Az MMA meg az Írószövetség irodalmi emberei soha, de soha semennyi hatalommal, pénzzel, ingatlannal, díjjal, kiadóval, lappal nem fognak megelégedni, ugyanis harmadvonalbeliek, súlyosan frusztrált emberek, kicsnyességük, bosszúvágyuk örök.
  4. 3
    szegedi789
    2018. május 18., péntek 11:38
    - Tetszik az írás! Főleg, hogy nem kezdünk el hüledezni iziben a szokásos fideszes (francokat konzervatív!) zajtengeren, hanem észrevételezzük, hogy a hatalom seggéből milliárdokkal kellemesen körbepárnázva, akkor t.képpen ki is van elnyomva. Irodalmárok helyett inkább idomárokat mondanék.

    -És különben sem új jelenség. Ez a feljelentős, hülyegyerek módjára történő szófosás. Pl. az új Esterházy-könyvben is mennyi (te jó ég!), de mennyi lett az ilyen züllött szövegekből megörökítve az útókornak.......

    (Mezey elvtársnő-nertársnő különösen buzgó a műfajban. :))

    - Ácstól különösen szép, hogy a Kádár-korban még simán írt egy pozitív kritikát a Sorstalanságról, amikor kevesen tolongtak ünnepelni, dicsérni. Majd 2018-ban........

  5. 2
    yoyo
    2018. május 18., péntek 11:17
    adatbányász

    egy ilyen hatalom célja a kultúra uralása, hogy azon keresztül legyen képes manipulálálni a társadalmat, elfojtani a hatalommal szembeni kritikát.

    Nem célja igazi kulturális érték teremtése.
  6. 1
    adatbányász
    2018. május 18., péntek 10:12
    őszintén: úgy 70 év elteltével tud mondani bárki (lexikont, wikit használni nem ér) akár egyetlen nevet a dicsőséges rákosi-kor által nyomatott szocreál művészek közül, művészeti ágra való tekintet nélkül? [de akár mondhattam volna azt is deutsch tompika nyomán: kija f@sz az a szakácsárpád?] és csak nem az ifjúgárdista gajdics által szerkesztett lap lenne a mérvadó, ha művészetről esik szó?

Komment írásához