Csáki Judit

A cél, a tét és az ár

Sárosdi Lilla, Marton László
szerző
Csáki Judit
publikálva
2017/44. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ennek a történetnek egyetlen makulátlan szereplője van: Sárosdi Lilla. Az ő kiállásának ugyanis világos célja van, amelyet nemcsak a többi szereplő (Marton, az egyetem, a Vígszínház és az MMA), hanem a lankadatlan érdeklődést tanúsító közvélemény is szem elől látszik téveszteni. A médiában sokan újabb áldozatok és újabb bűnösök után nyomoznak, a Facebookon a posztok, kommentek mindkét irányban hevesen tartanak a végletes ítélkezés felé.

Amikor ezeket a sorokat írom, Marton László ellen etikai eljárás készül a Színművészeti Egyetemen, munkaviszonyának felfüggesztését kezdeményezi másik munkahelye, a Vígszínház, tagsága felfüggesztését pedig ő kérte (18 hónapra? tessék?) a Magyar Művészeti Akadémiában. Megjelent a bocsánatkérése, Sárosdi Lilla elfogadta. Nyugvópont lehetősége derengett a láthatáron.

 

*

Ez a nyugvópont lehetett volna kiindulópont is: az értelmes diskurzus kiindulópontja a közvéleményben arról, hogy hogyan lehetne és kellene intézményi működési és etikai szabályozással elejét venni az ilyen történeteknek. Megismerni és fölmérni a felelős nyilvánosság erejét a hatalommal, kiszolgáltatottsággal való visszaélés elleni küzdelemben. Egyrészt azért, hogy az elkövetőknek ne legyen kétségük cselekedetük jogi és morális megítélése felől, másrészt, hogy az áldozatok ne féljenek előlépni, megtörjön a tabu.

Nem mondom, hogy minden elveszett, de az esélyek rosszak. Sárosdi Lilla első, a zaklató nevét még nem említő posztját követte a magyar #metoo dömping, és noha megrázó volt a rengeteg hasonló történet, már mutatkozott némi zavar a fókusz terén: a rengeteg „üres” #metoo mellett volt sok olyan, amelyhez kétségtelenül megalázó zaklatásos történetek társultak, és sok olyan, valóban kellemetlen és megalázó epizód, amely Sárosdi történetével még távoli kapcsolatot sem mutatott. És hát megjelentek a voyeurizmus, az exhibicionizmus, a hisztéria tüneteit mutató esetleírások is. Amikor a név – Marton Lászlóé – nyilvánosságra került (Sárosdi eredeti szándéka nem ez volt, ez nemcsak az írása tartalmából, de stílusából is világos; de a kellő súly érdekében elkerülhetetlenné vált a nyilvánosságra hozatal), egy-két napon belül számos nő állt elő a saját, Martonhoz fűződő zaklatási történetével.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Sokan meglepődtek – én is, mert noha régóta ismerem őt, ez nagyon nem illett a képbe –, sokan régóta tudták vagy tudni vélték. Ezek a vélemények mind napvilágot is láttak, megszólaltak a Martont másképp ismerők, elindult az immár nemcsak Sárosdival és a többiekkel kapcsolatos áldozathibáztatás, hanem egyenesen Sárosdi történetének megkérdőjelezése, ilyen-olyan ócska, alpári, szégyenteljes cikk-, poszt- és kommentcunami a Facebookon és a médiában.

Van azonban egy alighanem sok tagot számláló csoport, amely eddig nem szólalt meg; és idekívánkozik egy mondat Kricsfalusi Beatrix remek cikkéből, amely a szinhaz.neten jelent meg: „A napvilágra került történetekből nem egy agresszív szexuális ragadozó képe rajzolódik ki, hanem egy olyan férfié, aki azt gondolta, hogy a szakmai teljesítménye révén neki kijáró elismerés, hírnév és hatalom feljogosítja őt arra, hogy a nézők kíváncsi tekintetei elől elzárva újból és újból ugyanabba a megalázó szituációba »rendezzen bele« fiatal lányokat, és mintegy ötven éven keresztül nem kapott a környezetéből hatásos visszajelzést arról, hogy súlyosan téved.” Sőt, a kudarcos hódítási kísérletek után tanúsított viselkedése – a gyors továbblépés, a „mi sem történt” jelzése, a visszautasítás tudomásulvétele – arra utal, hogy ezt a tevékenységét túlnyomó többségben siker koronázta. Nem szólalnak meg azok – megértem, persze –, akik a nyomuló közeledést sem zaklatásnak, sem megalázónak, sem kiszolgáltatottságnak nem érezték, hanem ellenkezőleg: a nagy rendező figyelme általi kitüntetésnek, kiválasztottságnak, őszinte érzelmi és intellektuális érdeklődésnek. És nem álltak ellen, naivitásból, reményből, vágyból, számításból. A szükségképpen bekövetkező csalódást, a feltámadt tisztánlátást pedig ugyan ki tárná önként és dalolva a nyilvánosság elé? Mélyebben temeti el magában, mint a megalázottak és a zaklatást átélők a maguk történetét. És ők vannak többen, sokkal többen.

Tisztességesnek és hitelesnek tartok minden olyan kiállást, amely Marton tanári és rendezői pályáját érinti. Meggondolatlan, téves, hamis (esetenként aljas) összemosás minden olyan komment, poszt és cikk, amely akár Marton, akár Sárosdi (mert ez is árad ám) művészi és egyéb kvalitásaira húzza rá ezt a történetet. Az ugyan egyértelmű, legalábbis számomra, hogy Marton tanári és valószínűleg rendezői pályájának is itt a vége, mert ez a nyilvánosságra került zaklatásos történetek ára. Marton bocsánatot kért, Sárosdi pedig megbocsátott; megbocsátásának az is érdeme, hogy nem vizsgálta kicsinyes vagy inkvizítori módon azt, hogy a bocsánatkérés kellően mély-e, kellően megalázza-e azt, aki bocsánatot kér. Ez mutatja ugyanis, hogy célja valóban nem a kései bosszú volt.

Most a színház van terítéken, miközben mindenki tudja, hogy ilyen történetek a közértben, a benzinkúton, szerkesztőségben, multinál, kórházban – vagyis bárhol – előfordulnak. Ezért is álságos – és csámcsogási ingerből fakad – további neveket követelni a színházi világból, hiszen a közért üzletvezetőjének a neve senkit sem érdekel: ismert embereket akarnak a padlón vagy az alatt látni.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Marton története már nemcsak Marton története, hanem rengeteg, hatalmi helyzetben, elismert társadalmi vagy művészeti pozícióban, vagy „névtelen” főnöki beosztásban lévő emberé – és a potenciális és valódi áldozatok sokaságáé. Ezzel van igazi dolgunk, és ezt célozza Sárosdi Lilla bátor kiállása, a közösség érdekében megannyi személyes kockázatot bevállaló magatartása is.

Hogy mindazok, akik nem tartják magukat beteg vagy szexuális ragadozónak, hanem azt hiszik, hogy helyzetük, érdemük, teljesítményük alapján kijár nekik a világ csodálata, a hódolók odaadása, azok gondolják ezt újra, de gyorsan, és álljanak le a behódolás provokálásával. Hogy akinek elindul a keze egy csillogó tekintetű, rajongva csodáló fiatal lány (vagy fiú) bármely testrésze felé, azonnal fogja vissza. Ebben segíthet a nyilvánosság; egy józan, körültekintő, felelős nyilvánosság. Nem az a két oldalról is támadó, egyként vérszomjas Facebook-kommandó, amely egyik vagy másik fél totális megsemmisítésére áhítozik, amely a maga vélt igazságát az egyik oldalon évtizedek óta halott emberek szaftosan tálalt gazemberségével, a másikon pedig színházi előadások részleteinek tudatlan és gusztustalan fölidézésével igyekszik megtámogatni.

 

*

Persze, a közbeszéd meglehetősen rossz állapotban leledzik. Nemcsak azért, mert „odaföntről” egy ócska, paternalista, hímsoviniszta, macsó kurzus kiszólásai áradnak lefelé arról, hogy az asszonynak nem való a politika, hogy a nők dolga a sírás meg a konyha, hogy vakkomondor, meg jó időben adott pofon, hanem mert „idelent” is tombol az álszentség.

Akik a megoldást keresik – egyelőre intézmények és szervezetek, köztük a külföldi ügynöknek rágalmazott civil szervezetek –, kapkodva bolyonganak a vélt lehetőségek között. A névtelen bejelentő platformtól kezdve a „nyitott ajtó” szabályig sok minden fölmerül, ezek tapasztalatairól, torz megvalósulásairól rengeteget lehet olvasni külföldi példákból. Vagyis: csak óvatosan.

Tudom, hogy majdnem reménytelen a #metoo mozgalom helyett egy #gondolkodjunk elindítása, mely kezdeményezés azt célozná, hogy törjük a fejünket közösen a megoldáson, legyünk kíváncsiak a másik fél véleményére, empatikusan kezeljük egymás történeteit, és változtassunk a nyilvánosság, a közvélemény állapotán – de az ennek lehetőségébe és sikerébe vetett reményemet nem vagyok hajlandó föladni.

Azzal zárom, amivel kezdtem: ennek a szomorú történetnek egyetlen makulátlan szereplője van, Sárosdi Lilla. Próbáljunk már meg fölnőni hozzá.

szerző
Csáki Judit
publikálva
2017/44. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 72 rworse
    rworse
    2017. november 16., csütörtök 18:55
    Eeeeee...
  2. 71 Pendragon
    Pendragon
    2017. november 16., csütörtök 13:50
    Bocs. Helyesen: (érdek?) hiányában
  3. 70 Pendragon
    Pendragon
    2017. november 16., csütörtök 13:47
    Nem érded, yoyo? Majd megérded. Nem Érd a fontos itt "történelemfilozófiailag", hanem az, hogy Gyurica nem kullogott el tegnap érvek (érdek? hiányában), hanem meccset nézett. Ez fontos. Kevésbé fontos, de azért nem is teljesen lényegtelen: ha arról beszélgetünk, hogy mi történt a történelem során, az még nem feltétlenül történelemfilozófiai tárgyú beszélgetés. Az történelmi tárgyú beszélgetés. Amíg meg nem szakítja pl. egy kézilabdameccs.
  4. 69 yoyo
    yoyo
    2017. november 16., csütörtök 11:48
    Érd?! Teúristen
  5. 68 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 09:17
    Reflexió az 51-es számú hozzászólásomra, amelyben ezt írtam: „Akiknek izgalmas az idézett kérdés (mármint hogy szabad-e férfinak is sírni a Kárpátok alatt, vagy csupán a nőnek, s neki is inkább csak a Kárpátok fölött?), majd lelkesen vitáznak rajta. Ha sikerül, el is olvasom.”

    Nos, tegnap este óta nagyon érdekes, informatív, sodró lendületű, szellemileg is, erkölcsileg is gyümölcsöző polémia alakult ki a „lehet-e sírni (sírni, sírni, sírni…) a férfinak történelemfilozófiailag” problémáról.
    Kár, hogy nem vettem benne részt, s még ennél is jobban fájlalom, hogy nem is fogok részt venni ilyen vitában. Inkább elhúzom a belem a „színhelyről”, és megnézem még egyszer a meccset (immáron fölvételről), előre izgulok, miként alakul majd a végeredmény.
    De sírni azért nem fogok. Legalábbis nem történelemfilozófiailag.

    Mondom, jó vita, tisztázó vita volt ez, ám még így is maradt valami, ami fölfoghatatlan számomra.
    Tény ugyanis, hogy az Érd a játékerejéhez képest folyamatosan alul teljesít, ugyanakkor tény, hogy nagy hátránnyal indul az a csapat, amelynek az edzője velőtrázóan hisztérikus, ordibál, rohangászik, hadonászik, ugrál, a szó szoros értelmében toporzékol, kis híján földhöz verdesi magát az oldalvonal mellett, ahogy mondani szokás: így nagyon szar játszani, már amennyiben az érdi kézilabdacsarnok nem a Fővárosi Operettszínház.
    Sose felejtem el, a Győr annak idején a világ legjobb játékosa (Görbicz) nélkül verte meg a Zvezdát OROSZORSZÁGBAN (!), mire Trefilov infarktust kapott, a mentők beszállították a kórházba, az intenzív osztályon ápolták, így egy hét múlva, a győri visszavágón az oroszok az edzőjük nélkül játszottak a közben meggyógyult Görbicz (mondom, akkor a világ legjobb játékosa volt!) vezette ETO ellen. Nos, a Zvenyigorod lesöpörte a toronymagasan esélyes Győrt. És miért? Annak, aki látta a meccset, nyilvánvaló: azért, mert Trefilov nem óbégatott a pálya szélén, hanem a kórházban feküdt némán a szenvedéstől (ahogy a költő írja). Az oroszok azt játszották, amit tudtak. Mármost Szabó Edinában (mint ismeretes) négy Trefilov és hat Keró veszett meg (ez összesen tíz!), anno Triscsuk sem bírta idegekkel, s elment csöbörből vödörbe. Ott jobb neki. Trefilov pedig férfi. Szabó Edina nő (vagy fordítva?, a franc se képes ezen kiigazodni!), vagyis csak azt nem értem: miért nem csinálja az érdi vezetés, legalább egyszer miért nem próbálják ki: mi volna, ha elküldenék az edzőt nyaralni (Elba szigetére természetesen, mert a Szent Ilonát neki sem kívánom, esetleg magamnak!), s a helyére (a meccsen nyilván, nem az edzésen) egy cirokseprűt állítanának?! Az Érd menetből nyerné a BEK-et! Garantálom.
    Tény, hogy az utóbbi húsz év során egyetlen egyszer volt eredményes a női válogatott, amikor a csöndes, türelmes, intelligens Karl Erik Bøhn ült a kispadon. Akkor fölülteljesítettek a játékosok: kritikus szituációban verték meg a sokkal jobb erőkből álló szerb válogatottat. Egyszerűen nem értem: miért nem lehet ezt fölfogni ésszel?! Miért nem jönnek rá végre: a kézilabda nem a Csárdáskirálynő?! Sámfával. Vagy vállfával? Nem emlékszem pontosan. Jaj, cica, toszom azt a csöpp kis szád! Persze lehet, hogy ez a dal az autóban a hangzott el, az az igazság, hogy valahol bennem is keverednek az információk. És pontosan ezért kéne számomra egy tisztázó vita! Csak hát nem akarok benne részt venni. Az istennek se! Inkább megint elhúzom a belem a „színhelyről”.

  6. 67 galambocskám
    galambocskám
    2017. november 16., csütörtök 08:50
    És még komolyan is gondoltam. Természetesen, nem hülyéskedtem amikor kérleltem a Narancsot hogy ne engedjenek engem itten hemzsegni.

    Az anyázást hagyjuk, vice, abban te nyakig sáros vagy. És a következményeiben is.

    Most azonban, mivel én képviselem egyedül a józan észt, tehát semmi kedvem sincs útnak válni. Ne reménykedj. Sőt: mivel ma van a születésnapom ennek örömére ma még jobban fogom piszkálni a Narancsot annál ahogy szoktam piszkálni.

    Itt van, la!

    Most olvastam Balázs Zoltán írásáta Heti Válaszban és mint mindig most is nagyon klassz. Ő az egyik hármunk közül aki értünk a politikához.
    Balázst a Narancs hessegette el, föltehetőleg azért mivel nem egyezett a migránsokhoz való viszony. Itt áhítat és öromforrás a Balázs meg normális. A témában írott cikke, amelyben Merkelt Antigonéhoz hasonlítja már csak a Mandin jelenhetett meg.

    A mostani heti válaszos cikket nem hozom ki, egyrészt mert nem vagyok én olyan, másrészt meg nem lehet kihozni.

    A mostani írása a fidesz kongresszusáról szól, annak is a bevezető beszédéről, a házelnök által előadva, amelyben talált jót is rosszat is. A jó különösen figyelemreméltó.

    Az én véleményemmel egyez. Nagyon is.
  7. 66 Cyrano
    Cyrano
    2017. november 16., csütörtök 08:41
    grrr: itt mindenki máshogy emlékszik a történetre, csak maga a helikopter.
    De hát fideszéknél ez így szokás.
  8. 65 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. november 16., csütörtök 08:21
    grrr

    Természetesen nem az anyázós ámokfutásaid miatti büntire gondoltam, hanem azokra a drámai bejelentéseidre, hogy itthagyod a Narancsot, sőt többször is amiatt hisztiztél a moderátornál, hogy szüntesse meg a fiókodat.
  9. 64 galambocskám
    galambocskám
    2017. november 16., csütörtök 07:17
    Ugyan már vice! Ne kisebbítsd az érdemeidet. Az első kirúgásomban nincs ugyan érdemed, de a másodikat te intézted el. Minden értelemben.

    A harmadik egyelőre még nem jött össze, de nem látunk a jövőbe.

  10. 63 yoyo
    yoyo
    2017. november 16., csütörtök 06:14
    jó, hogy visszaidézted, ez a szövegrész nagy kedvenc volt:
    a dizájnerdrogoktól kifingott "hipszter" hullája fekszik a Punciboys "koncertjén"

Komment írásához