Babarczy Eszter: Kifulladt-e a baloldali liberális hagyomány?

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
2016. márc. 26., 11:33
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

És hogyan lehetséges nagy állami elosztórendszerek nélkül kis helyi csodákat tenni Magyarországon?

Kezdem most akkor azzal a Lánczi-idézettel, amellyel a múltkor befejeztem.

„A másik tényező, ami nagyon jól látszik szerintem, hogy tényleg kifulladt egy olyan intellektuális, szellemi, morális trend, ami valahol a 60-as években indult el, és ez mind személyekben, mind mondanivalóban, mind cselekvőképességben csökkenő erőt mutat. Ennek képviselői nem tudnak már jól reagálni a kérdésekre. Ez egy másik világ. És ezért van az is, hogy a baloldali pártok sok mindennel küszködnek, de nem értik, hogy egyrészt már nincs külföldön recept, amit csak fel kell íratni, aztán hazahozni és kiváltani. Pénz, persze, bőven jöhet.”

A hatvanas éveket – főként 68-at – maguk a főszereplők is szívesen látják valamiféle egységes mozgalomnak és szellemiségnek. Kritikusaik – Magyarországon főként Schmidt Mária a kormányközeli körből – pedig egyenesen azzal vádolják Európát, hogy ott még mindig a vénülő 68-asok diktatúrája érvényesül.

De valóban világos, hogy mi is volt a hatvanas évek – és ennek megfelelően gondolatai és hagyományai? Egyetlen közös pontot találok csak a párizsi diáklázadásokban és a Dubček-féle szelíd forradalomban: az autoritér hatalom elleni lázadást.

Persze, persze, a szexuális normák is változtak, egy időre még a maoizmus is divatba jött a huszadik század leginkább elkényeztetett csoportjaiban, és a pop/rock kultúra lelkesen felkarolta mind a lázadást, mind a szexuális szabadságot, sőt, leírni is borzasztó, a marihuánát!

Senki nem gondolhatja azonban komolyan, hogy az előző bekezdésben felsorolt vívmányokat morális terrorosztagok tartatják be Európában. Ha forradalom volt (szerintem inkább – persze Prága és a fekete emancipációs mozgalom kivételével – karneváli felfordulás), ezt a forradalmat sosem kellett terrorral körülbástyázni. Éppen az Orbán-féle „józan ész” simította bele az európai kultúrába a női egyenjogúságot, a szexuális szabadság kevésbé abszurd formáit, a demokratikusabb oktatást és általában a jog előtti egyenlőség és a társadalmi szolidaritás normáit.

Annak, amit most kormányközeli próféták multikulturalizmusnak, illetve politikai korrektségnek neveznek, semmi köze a hatvanas évekhez. Mind a két kulturális mozgalom a nyolcvanas években erősödött meg, és bár én sem vagyok elragadtatva bizonyos elemeiktől – vadhajtások! mondaná egy vérbeli marxista –, látnunk kell, hogy mindkettő az udvariasság és a tisztelet egy-egy formája. Nem vitatom, rossz formája. De nemzetközi összeesküvést képzelni mögéjük, amely kifejezetten a (ugyan melyik? hát a 68-as!) baloldal hatalomátvételét szolgálná, több mint ostobaság: valamelyest is művelt ember tollából tudatos csúsztatás. Mondhatni – politikailag célszerű uszítás.

Ezek után miért értek egyet azzal, hogy „kifulladt” egy bizonyos szellemi tendencia, amely a hatvanas években indult el? Abban kell egyetértenem Lánczival, hogy miután mind a hatvanas évek kulturális változásai, mint a liberális demokrácia antiautoritér alapelvei beépültek a bármiféle jelzővel ellátható európai kultúrába, ezek a célok nem célok többé. Részei annak az európai kultúrának, amelyet Orbán – saját szavai szerint – védelmezni akar. Nem érdemes rájuk politikai programot építeni, mert mindaz, amit érdemes volt belőlük megvalósítani, már megvalósult.

Ha a hatvanas éveket kiradírozzuk Európából, az európai kultúrából nem sok marad.

Éppen ezért – a hatvanas évek már történelem. Jelentős („forradalmi”) társadalmi emancipációra – elnézését kérem az újbalosoknak – nincs ma sem jelentős igény, sem komolyan vehető stratégia. A baloldali pártok ezért világszerte újfajta célokat tűznek ki: Jeremy Corbyn és Bernie Sanders példája mutatja, hogy az új célpont az erőforrások és jövedelmek rendkívül egyenlőtlen eloszlása. Corbyn és Sanders persze nem maoista szemüvegen át néznek – egyszerűen visszatérnek a szociáldemokrácia hagyományos és mindig aktuális követeléseihez. A hatvanas évek talán lejárt lemez, de a szociáldemokrácia nem az.

Hol állhat egy liberális ebben az átalakuló politikai térben? Korábban győzködni igyekeztem már az olvasókat (köszönet, ha idáig eljutottak), hogy a liberalizmus eredeti – tizenkilencedik századi – formája elképzelhetetlen volt nem államilag szervezett jótékonyság, szolidaritás nélkül. Mióta (tán csak nem szerénységem hatására?) a kormánykommunikációban megjelent az „irgalom” szó, amely a reformátusok nyelvében az általam karitásznak nevezett emberi hajlandóságot és tevékenységet jelöli, egy kicsit könnyebb dolgom lett. A liberálisnak nincs más dolga, mint hogy – a jog előtti egyenlőség és más alapjogok őrzése mellett – rákérdezzen erre az „irgalomra”. Lehetséges-e, és hogyan, a nagy állami elosztórendszerek nélkül kis helyi csodákat tenni? A múltkorában idéztem már néhány ismertebb példát, hadd idézzek most másokat!

Egy mérnök nekiáll, és háztájit épít a leszakadó falvakban. Egy ismert újságíró és leánya főz a szegényekre. Diákok komplex fejlesztőprogramot működtetnek Bagon.

Mondanám, hogy sorolhatnám. De valójában – a magyar média szégyenére – ezekről a kezdeményezésekről és a sok más hasonlóról alig tudunk.

Ami Lánczit illeti: nem kétséges, hogy a mai magyar liberális értelmiséggel szemben – már ha a hatalmat és a pénzt illeti – ő áll nyerésre. De a liberalizmus már régen nem arról szól, amit egyes magyar liberális értelmiségiek képviselnek. A liberalizmus, mert mégiscsak keresztény gyökerű, hordozza tovább az aranyszabályt, amelynél jobb és egyszerűbb erkölcsi normát nem találtak még.

Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?

A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmusJót tenniIgazunk van-e; Orbán nem tette sikeresebbé MagyarországotSzülnék én, dePrekariátus és liberalizmusA karitász korlátaiMi a rendszerváltás kudarca?; A kormányzás morális alapjai; A dolgozó nép vérét szívják a nemzetközi láncos kutyák

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
2016. márc. 26., 11:33
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2 nőietlen
    nőietlen
    2016. március 27., 15:48
    OK, történelmi tény, hogy a liberalizmusnak történelmileg velejárója az "irgalom" vagy "karitász", valami ilyesmi - de hogy ezt miért és hogyan lehessen politikai érvként használni. Hacsak úgy nem, hogy alkalmas lehetne baloldalibb eszmék helyettesítésére.

    És egyszerre említeni ilyen közel egymáshoz "antiautoriter" hajlamokat (és "hatvannyolcas antiautoriter hagyományokat) és akármiféle irgalmat, a szó bármilyen értelmében, az több, mint meredek. Gondolom, a liberalizmusnak most akkor annak a valaminek kellene lenni, ami kapcsolatot teremt a két, egymásnak pragamatikusan ellentmondó dolog között.

    Magukat "antiautoriternek" nevező, sőt a "hatvannyolcas" hagyományokra hivatkozó erőszakos (és aberrált és szadista) bunkók szoktak kifejezetten az ő antiautoriter hajlamaikra hivatkozva irgalmatlanul és embertelenül kegyetlenek lenni, de még nyíltan is követelni: nekik legyen szabad másokkal erőszakoskodni és bűncselekményeket is elkövetni. Lehetőleg ún. aljas indokból: anyagi haszonszerzés céljával, bosszúból - és persze gyűlölet-bűncselekményként. És ha őnekik az nincs megengedve, akkor elnyomja őket a gonosz autoriter hatalom. Ezért szokás kereszténységgel vádolni és lezsidózni is azt, aki korlátozni akarja az erőszakot.

    ***
    Például a "radikális baloldalon" van hagyománya így értelmezni az autoriter hatalmat: az az erőszakot korlátozó "gonosz". (Főleg ha a nők elleni erőszakot, nők bántalmazását akarja korlátozni valami liberalizmussal fölhigított feminizmus - bezzeg a tősgyökeres radikálisan baloldali feminizmus kifejezetten nők bántalmazására buzdít. Komolyan.) És ha radikálisok és szélsőségesek, akármelyik oldalon, akkor az a gonosz autoriter hatalom természetesen "liberális". (És kapitalista és zsidó.)
  2. 1
    2016. március 26., szombat 18:23
    Azért elég jól kimaradt a Nyugat-Európa-i terrorizmus (1967-1988) korszaka ETA, IRA, RAF, BR. Mintha meg sem történt volna. Pedig ezek a szervezetek, a bűnös gyilkosságaik nagyon komoly hatást gyakoroltak Európára.

Komment írásához