Az ellenzéknek két leckét kell megtanulnia, ha hiteles akar lenni

szerző
Madlovics Bálint
publikálva
2018. máj. 10., 08:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha az első lecke, amit az ellenzéknek meg kell tanulni, a szimbolikus politizálás, akkor a második a radikális, „out-of-the-box” stratégiák komoly mérlegelése.

Az ellenzék képviselői végül beültek az Országgyűlésbe, fölvették a mandátumukat és fölesküdtek az Alaptörvényre. Ezzel pont került annak a vitának a végére, hogy az ellenzéknek el kell-e foglalni a parlamenti helyeit, vagy inkább a parlamenten kívüli politizálásra építő stratégiát kéne folytatni. Ellenzéki véleményformálók közül többen is az utóbbi álláspontra helyezkedtek, mondván, hogy egyrészt nem helyes a rezsim diktatórikus parlamentjébe beülni, és az ellenzék pont a „leválástól” lehetne valódi ellenzék, másrészt pedig stratégiailag sem vezetett eddig az Orbán alatti ellenzékiség sehova, úgyhogy érdemes lenne más utakat járni.

A vitának önmagán túlmutató jelentősége van, és ezt a felemás akcióikból ítélve az ellenzéki politikusok sem látják. Az, hogy az ellenzék beül-e a parlamentbe vagy nem, elsősorban szimbolikus kérdés – nem azért, mert nincs gyakorlati súlya, hanem mert egyértelmű és határozott szimbóluma lehetne egy tágabb üzenetnek, narratívának.

A Fidesz képviselői 2006 után rendre kivonultak az ülésteremből, valahányszor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szólalt föl. Ennek a gesztusnak az volt a lényege, hogy a Fidesz a kommunikációjában illegitimnek tekintette a kormányfőt, ezt a narratívát pedig azzal a képpel illusztrálták és hitelesítették, hogy – az állításukkal összhangban – kivonultak az ülésekről. Ha tetszik, ez egyfajta „szimbolikus politizálás” volt, már amennyiben erős és egyértelmű szimbólumokkal operáltak és építették föl a maguk narratíváját.

Ez a fajta tudatosság és egyáltalán a szavak és a tettek ilyesfajta összhangja régóta hiányzik az ellenzékből. Az egyes politikai cselekedeteknek csak akkor van értelmük, ha valamilyen üzenetet hordoznak, és fordítva: ha van üzenet, akkor is csak úgy lehet azt átvinni, ha a tettek szimbolizálják magát az üzenetet, minél világosabban és erőteljesebben. Az ellenzék parlamentbe való be nem ülését is elsősorban ebben a keretben kellett volna mérlegelni: van-e olyan narratíva, amibe egyrészt illeszkedik a parlamenti mandátumok föl nem vétele, másrészt pedig ez olyan erős-e, hogy képes nagymértékben javítani az ellenzék hitelességén és szavazatszerző képességén, vagy sem.

A választási csalásról és a rendszer illegitim voltáról szóló üzenet a már említett „új utakat kell járni” narratíva mellett egy másik lehetőség lett volna. Természetesen a mandátumok föl nem vételének vannak más, kézzelfoghatóbb vetületei is (például az elesés az állami támogatástól), amit szintén fontos a döntés során számba venni. A kérdés így nyilván nem volt egyértelmű. Ami viszont biztos, hogy úgy nagyon nehéz helyes döntést hozni, ha az ember nem veszi az egyes alternatívák tényleges előnyeit, illetve a bennük rejlő lehetőségeket teljesen számításba.

A „szimbolikus politizálás” szempontjából a parlamenti mandátumok föl nem vétele mellett szólt volna, hogy segíthetett volna azt a látszatot kelteni, hogy az ellenzék nem ugyanazokat a köröket készül lefutni, amiket 2010 óta az Orbán-rezsim első és második négy éve alatt is lefutott. Ez az egyik legfontosabb üzenet, amit kommunikációval és persze azzal összhangban lévő szimbólumokkal is át kell majd tudni adni, ha a mellettük még mindig kitartó választókon kívül a társadalom szélesebb rétegeinek is hiteles alternatívát kívánnak nyújtani.

Ehhez viszont az is kell, hogy ténylegesen hajlandóak legyenek ezt szimbolizáló döntéseket hozni: olyan stratégiát választani, ami radikálisan más, mint ami az elmúlt 8 évben volt. Vélhetően a történelem ismételni fogja önmagát: ahogy az elmúlt 2014 és 2018 előtt is már sokszor, úgy a mostani ciklusban is elő fog majd kerülni az előválasztástól kezdve a polgári engedetlenségi mozgalmakon át a következő választások bojkottjáig, illetve a bojkott belengetéséig számos, az eddigi ellenzékiséggel radikálisan szakítani akaró javaslat. Ami pedig a parlamenti ellenzék sikeréhez elengedhetetlen, hogy

ne úgy söpörjék le az asztalról ezeket, ahogy azt az elmúlt nyolc évben tették.

Eddig az ellenzéki pártok politikusai és a holdudvarukba tartozó értelmiségei egyfajta „túlfeszített kockázatkerüléssel” fordultak az ilyen javaslatokhoz: aláhúzták – sokszor teljes joggal – a radikális javaslat által hordozott kockázatokat és veszélyeket, majd elvetették a javaslatot anélkül, hogy mérlegelték volna, hogy a javaslat minden hibájával együtt nem jobb-e még mindig a helyette választott alternatívánál. Ugyanis valójában mindenképp választunk: haladunk az eddigi út mentén, vagy lelépünk róla. A túlfeszített kockázatkerülést vallók szerint a radikális út az „kockázatos”, tehát rossz, a szokásossal viszont „biztosra megyünk”, tehát jó. Pedig valójában – mint az ábra mutatja – az, hogy az ellenzék a szokásos utat választja, összességében kisebb eséllyel kecsegtet kevesebb sikerrel, mint számos asztalra került javaslat.

Ha tehát az első lecke, amit az ellenzéknek meg kell tanulni, a szimbolikus politizálás, akkor a második a radikális, „out-of-the-box” stratégiák komoly mérlegelése és végiggondolása. A javaslatokat a kritizálásuk során össze kell vetni az alternatíváikkal: megnézni, hogy melyik út – beleértve a szokásos utat, a „semmitevést” is – kecsegtet a legkisebb költség és kockázat mellett a legnagyobb haszonnal, beleértve a stratégia szimbolikus értékeit is.

Önmagában a kockázatkerülő attitűd megszűnése már nyitottabbá tehetné a baloldal pártjait a különböző javaslatok felé, s ez bizony az egyik előfeltétele annak, hogy bármilyen – jó – irányba le tudjanak térni arról az útról, amely immár kétszer a gödörbe vezette őket.

szerző
Madlovics Bálint
publikálva
2018. máj. 10., 08:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 4 rworse
    rworse
    2018. május 10., csütörtök 21:36
    Rumata

    +1
  2. 3 Rumata
    Rumata
    2018. május 10., csütörtök 13:07
    Lehet hogy nekem van teljesen torz elképzelésem a képviselőválasztásról, de amennyire én emlékszem, a képviselőválasztás nem egy focibajnokság, ahol a cél pusztán a győzelem.

    Tudomásom szerint a képviselőválasztás az ország kormányzására legalkalmasabbnak ítélt képviselők kiválasztása.

    Ennek fényében viszont mindaz amit a fenti cikk összehord, csupán pótcselekvésnek, mellébeszélésnek tűnik.

    - - -

    A baloldal 2010-ben nem azért vesztette el a választást, mert nem tudott "szimbolikusan politizálni" vagy nem volt képes radikális, "out-of-box stratégiákat" mérlegelni.

    Hanem azért vesztette el a választásokat, mert totálisan alkalmatlannak bizonyult az ország kormányzására, és nyíltan a választók értésére adta, hogy az égvilágon semmi elképzelése sincs arról, hogyan kéne az ország előtt álló problémákat megoldania.

    Tehát 2010-ben a Fidesz nem azért került kormányra, mert az emberek jobbnak tartották a baloldalnál.

    Hanem azért, mert nem volt vele szemben semmi alternatíva.

    És mindmáig ez a helyzet.

    - - -

    A baloldal 2014-ben is és 2018-ban is kizárólag azért vesztette el a választásokat, mert még a puszta látszatát is elkerülte annak, hogy az ország kormányzásával akarna foglalkozni, hanem kizárólag csak a hatalmi torzsalkodás kötötte le az energiáit.

    Mindenki pontosan tudhatta tehát, hogy ha a baloldal újra kormányra kerülne, akkor pont ugyanott folytatnák a semmittevést és a torzsalkodást, ahol 2010-ben abbahagyták.

    - - -

    Az, hogy a baloldal az elmúlt nyolc év alatt semmiféle értelmes gazdaságpolitikai programmal nem tudott előállni, nemcsak azért okoz felmérhetetlen kárt, mert így harmadszorra is egy rablóbanda került kormányra.

    Hanem még ennél is sokkal nagyobb kárt okoz azzal, hogy legitimálja azt a gyalázatos helyzetet, hogy a magyar pártok az ország kormányzására teljesen alkalmatlanul és teljesen felkészületlenül indulnak a választásokon.

    Miért higgye el azt a választó, hogy a baloldal jobban gondját viselné az ország ügyeinek, ha a baloldal továbbra is nagy ívben szarik az ország problémáira, és még nyolc év után is a kormányzásra teljesen felkészületlenül van pofája indulni a választásokon?
  3. 2 Lorem
    Lorem
    2018. május 10., csütörtök 09:31
    Eleve radikálisan hamis a felütésben használt analógia, a Fidesz kivonulósdija. A Fidesz illegitimezése velejéig hazug volt, ezt minimum illene megemlíteni, ha már sikerült éppen ezt példának belengetni szavak és cselekvés hatékony összhangjára.

    Ami a bojkott lényegét illeti, eddig sehol, és itt sem olvastam semmit arról, hogy a szimbolikus egyszeri gesztuson túl milyen valóságos és eredménnyel kecsegetető útjai lehetnének a parlamenti ellenzéknek a kivonulás _után_, eszközök nélkül.

    Hiányolom az elvi megalapozottságát annak is, hogy az ellenzék parlamenti részvétele az autokrata rendszer legitimációját jelentené önmagában. A parlament nem a NER intézménye, hanem a népképviseleté; pont annak lehet szimbolikus rendszerellenes üzenete, ha az ellenzék nem adja fel ezt a pozíciót. Más kérdés, hogy a parlamenten belül mindezt milyen módon tudják következetesen és egyértelműen képviselni. Ebben is nagy különbségek vannak az ellenzék egyes formációi között.
  4. 1 sachs
    sachs
    2018. május 10., csütörtök 09:18
    Akárhány leckét megtanulnak, akkor sem lesznek hitelesek. Orbánt majd a biológia fogja leváltani, és csak remélhetjük, hogy attól a dolgok nem fordulnak még rosszabbra.

    Bauer Tamás pár hónapja leírta, mi a baj az ellenzékkel: Minden fontos kérdésben ugyanaz az álláspontjuk, mint a Fideszé. És nem azért, mert az volna a meggyőződésük, hanem mert lesik a közvélemény kutatási eredményeket. Mi értelme így rájuk szavazni? Ráadásul Orbántól kapják a fizetésüket.

Komment írásához