A mulandóságról - Péniszmúzeum Izlandon

szerző
Urfi Péter
publikálva
2015/32. (08. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy bikafasszal kezdődött minden. 1974 karácsonyán az akranesi iskolaigazgató, Sigurður Hjar­tarson az egyik kollégájától szárított bikafaszt kapott ajándékba, mivel beosztottjai tudták róla, hogy gyerekkorában ezzel az eszközzel terelgette a teheneket. A vicc pörgött tovább, és az igazgató úr egyre-másra kapta a válogatott hímtagokat, elsősorban bálnapéniszeket. Sigurður utóbb a reykjavíki elitgimnázium köztiszteletben álló tanára lett, Latin-Amerika történelmének neves kutatója, a különleges izlandi rókák megmentését célzó mozgalom vezetője – és megszállott péniszgyűjtő.

Íme, az ember

Mikor 1997-ben megnyitotta a világ első és máig egyedülálló, kizárólag péniszeket bemutató múzeumát, már 62 példányt birtokolt; maga preparálta, nagy részüket formaldehidbe rakta, másokat szárított formában a falra akasztott, megint másokat pácolással vagy sózással tartósított. A múzeum 2004-ben a kis északi halászfaluba, Húsavikba költözött, hatalmas lökést adva a helyi idegenforgalomnak. A gyűjtemény mára 280 tételt számlál 93 különböző fajtól a hörcsög csak nagyítóval látható, 2 milliméteres péniszcsontjától az ámbráscet vitrinben úszkáló, 170 centiméteres péniszcsúcsáig. A múzeum katalógusa szerint a kiállítás részét képezik elfek és trollok hímvesszői is, ezek azonban – a dolog természetéből kifolyólag – sajnos láthatatlanok. Külföldi fajok is helyet kaptak, köztük egy bevándorló jegesmedve, aki jégtáblán csónakázott az izlandi partokig, hogy aztán egy halász agyonlője. Sigurður elsődleges célja mindazonáltal az volt, hogy Izland valamennyi emlőse képviseltesse magát, és ezt kitartó munkával – no meg mintegy kétszáz ügybuzgó adományozó segítségével – el is érte. Vagyis csak majdnem: egy faj még hiányzott.

Sigurður a The Final Member című filmben

Sigurður a The Final Member című filmben

 

A 2012-ben bemutatott kanadai dokumentumfilm, a The Final Member végigköveti azt a drámai folyamatot, amely az első emberi pénisz kiállításához vezetett. Az amerikai kritikusok által magasztalt film először az Icelandic Phallological Museumot és megálmodóját, Sigurðurt mutatja be. Megszólalnak szerető családtagjai és barátai, megismerjük ezt a vidám, visszafogott, kiegyensúlyozott férfit, akit azonban nem hagy nyugodni a gondolat, hogy gyűjteménye az emberi szerv nélkül csonka. Páll Arason felajánlása ezért valóságos csoda. A 95 éves férfi ráadásul nem akárki: híres felfedező, Izlandon mindenki ismeri, és a közhiedelem szerint ő a szigetország Casanovája, a legeredményesebb nőcsábász – aki bele­egyezett, sőt írásos végzést adott róla, hogy sokat látott farkát halála után kiállíthatják a múzeumban. Azonban színre lép Tom Mitchell. A kaliforniai férfi fel­tett szándéka alávetni magát egy plasztikai műtétnek, hogy pénisze – amelyet az évek során saját személyiséggel ruházott fel, és Elmónak nevez – már életében közkinccsé váljon. Mitchell indoklása szerint erre azért van szükség, mert „ha egyetlen péniszmúzeum van a világon, és abban egyetlen emberi pénisz, akkor az egy szép amerikai farok legyen”. Sigurðurnak választania kell.

A több ponton kínosan explicit és szinte végig igen szórakoztató dokumentumfilm akkor fordul komolyra, amikor megértjük, hogy ez a három férfi éppen saját halandóságával szembesül. Sigurður a hosszas huzavona egy pontján beletörődik, hogy élete fő műve torzóban marad. Mereven bámulja a tengert, kezében a sétabotként használt szárított bikafasszal, és végül aláírja az adománylevelet, hogy legalább halála után, a saját péniszével, teljessé váljon a gyűjtemény. Az öreg izlandi amorózó gyűrött kis jegyzetfüzetét mutatja a stábnak, benne a 400 meghódított nő neve, de a felvételek nagy részén már tolókocsiban ül vagy kórházi ágyán fekszik elesetten. Sigurður mellételepszik, meglapogatja, beköti a cipőfűzőjét. Az amerikainak viszont nincs senkije, és egy ponton bevallja, hogy nem csak az ő Elmójának halhatatlansága motiválja. Nemcsak azért akarja minél előbb levágatni a farkát, hogy az elsőnek kerülhessen a múzeumba. Hanem hogy ne vágyjon többet a szerelemre, és ne kelljen újra átélnie a szakítás kínjait.

Jónás és a cet

A néző gyomrát és lelkét egy­aránt felkavaró film végkifejletét szívtelenség lenne elárulni, de aki látta, megilletődötten lép be a néhány éve újra Reykjavíkba költözött múzeumba. A főváros sétálóutcájának kissé lepattant házában, a nem túl tágas földszinti kiállítóteremben évente több tíz­ezer látogató fordul meg. A sajtóvisszhangot egy táblázat összegzi, amiből kiderül, hogy a Time magazintól és a Guardiantól az El Paíson át a Pravdáig mennyien zengték Sigurður és műve dicséretét (szégyenszemre magyar cikket nem említ a katalógus, ezt a hiányt pótoljuk most). Akármilyen meglepő, úgy tűnik, megvalósulni látszik az alapító célja, hogy a múzeum elősegítse a férfi nemi szervről és úgy általában a sze­xua­litásról való nyíltabb beszédet, a tabuk ledöntését. Az egymást érő péniszek erdejében anyukák magyaráznak elmélyülten figyelő gyermekeiknek, és a tárlatot nyitó brutális bálnafasz láttán azonnal felsikoltó fiatal lányok is hamar feloldódnak. „Nem véletlen, hogy a híresen nyitott és toleráns Izlandon tudott létrejönni ez a vállalkozás” – állítja Sigurjon Baldur Hafsteinsson antropológus és muzeológus, aki külön könyvet szentelt annak, hogy bizonyítsa: a péniszmúzeum egyszerre gúnyolja ki és ássa alá a nyugati kultúrák történelemszemléletét, tudománypolitikáját és kulturális intézményrendszerét.

false

 

Fotó: A szerző felvétele

De a tárlat dilettáns. A rendszertelenül egymás mellé rakosgatott szervek természetesen érdekesek, a gyűjtemény gazdagsága pedig tiszteletet parancsol, ám az információs táblák esetlegesek, nehéz kiigazodni. A kiegészítő tartalmak inkább fárasztóak: erőltetetten előrángatott szépirodalmi idézetek Shakespeare-től a Moby Dickig, naiv műalkotások, egyszerűcske viccek (a fasz alakú zöldségek fotóitól a zenélő farkú, mozgó szatírfiguráig), faszokkal telerajzolt vendégkönyv. Az amatőrség jó oldala a mindent átható személyesség, hiszen itt minden Sigurður műve, még a kis fafaragások is: a vitrinekben fallikus szalvétatartó, borsőrlő és fogpiszkálótartó díszeleg. Ezt az installálást azonban már nem ő végezte el. 2011-ben nyugdíjba vonult, és a múzeum igazgatását fiára hagyta. Igazi családi vállalkozás ez, hiszen a 2008-as olimpián ezüst­érmet szerző izlandi kézilabda-csapat tagjainak erektált péniszeit megörökítő – hangsúlyoznunk kell: fikciós – kisplasztikát Sigurður lánya készítette.

Az egyik mellékteremben, egy zebra- és egy zsiráfpénisz társaságában megtaláljuk az adományleveleket. Nemcsak régi jó ismerőseink, Páll Arason és Tom Mitchell aláírással hitelesített nyilatkozatai lógnak ott, hanem három új jelentkezőé is. A német donor nem indokolja döntését. Az angol ezzel a gesztussal kíván adózni tragikus autószerencsétlenségben elhunyt izlandi barátja emléke előtt. Az amerikai celeb, Jonah Falcon pedig azt írja, hogy 34,29 centiméteres péniszét a tudomány iránti elkötelezettségből engedi át az izlandi péniszmúzeumnak. Jonah azt szeretné, hogy a farkát az ámbráscet pénisze mellé helyezzék, és írják föléjük: Jonah and the whale. Mellette Tom Mitchell saját rajzolású képregényének borítója, a címe: Elmo – egy szuperhős pénisz kalandjai. És nem vesz rajtuk erőt a halál.

szerző
Urfi Péter
publikálva
2015/32. (08. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához