Színház

Európa felfal

Dosztojevszkij: A krokodilus
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2016/42. (10. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A felszín ártalmatlannak tűnő, nagy képi erőket mozgató, kissé értelmezhetetlen mese. A mély­struktúrában viszont komoly ideológiai tartalmak rejtőznek, kibeszéletlen, zavaros, eurofób gondolatok. Mindez Dosztojevszkij köntöséből bújik elő.

Ahonnan egyébként ilyen színekben nem nehéz előhúzni ezt az Európa-ellenességet. Bár távoliak az idők, egész más a kontextus, és az előadás is régieskedik A krokodilus címmel. A fantasztikus kis elbeszélés 1864-ben íródott; műfaja afféle szatíra, Gogol elbeszéléseihez szokás hasonlítani, nem jellemző a szerzőre. A történet Dosztojevszkij politikai gondolatainak metaforája: Péterváron egy német vállalkozó által közszemlére kiállított krokodil bekap egy – éppen külföldi útra készülő – orosz hivatalnokot; a csinovnyik ezután a krokodil belsejéből szólal meg és üzen, tanítja polgártársait, fejti ki nézeteit; egyre többen kíváncsiak rá. A liberális körök ellen irányuló szatíra – egyesek szerint anno Csernisevszkij volt ez a felfalt főhős – a német krokodilmutogató, azaz Európa és a csinovnyik, azaz az oroszság történetéről szól. Ez a krokodil, az ősi leviatán, amely mint egyfajta Nyugatról érkező Antikrisztus felfalja Oroszországot. A nyugati civilizáció és az orosz tradíciók derbije ez a 19. század második felében.

A Nemzeti színpadán nagy látványosság kerekedik a nem túl jelentős elbeszélésből (melyből ugyan már készült másutt is színházi előadás), s az egész kissé vékonyka, úgy a történet, mint a gondolati tartalom felől nézve. A „darabnak” nincs szerzője a színlap szerint, vélhetően a rendező saját adaptációja (dramaturg-fordító: Kozma András). Németes könnyűzene és krinolinban táncoló, nevetgélő pár adja meg az előadás időtlen kereteit; nem­igen tudjuk, hol vagyunk. Egy hálóba csomagolt, óriási krokodilt csörlővel a magasba emelnek (csodálni való színpadtechnika), majd egy tört magyarsággal beszélő bajor stüszivadász-jelmezes, groteszk, nagy hasú figurát ismerünk meg mint krokodilmutogatót. A hatalmas hüllő kettévágva, a színpad két oldalán foglal helyet sokáig. Az elnyelt csinovnyik, Ivan Matvejevics ezek után animációról szól majd a közönséghez az állat belsejéből (az animáció vicces, gyermekrajzhoz hasonló).

Az egész előadáson végigvonuló erősen formai-vizuális játék a gesztusnyelvre, a testi kifejezőerőre és a látványbeli hatásokra helyezi a hangsúlyt, nem a lélektani folyamatokra. A Nemzeti vendégrendezője, Valerij Fokin az orosz színházi avantgárd legjelentősebb alakja, Vszevolod Mejerhold szellemi hagyatékának őrzője, továbbvivője (alapítója például a moszkvai Mejerhold Központnak). A gesztus, a jelmezvilág erősen idéz is egy-két Mejerhold-előadást (az Álarcosbált vagy A revizort). Mégis, mindez puszta technikának, látványosságnak, üres, kissé régies, tét nélküli játéknak tűnik; inkább emlékezete van, mint elevensége; gyakran szépelgő és öncélú. A játék elidegenített és távoli: mindenkin mikroport van, hisz a Nemzetiben enélkül nem lehet a szavakat megérteni. Alig van kapcsolat a nézővel. A csinovnyikot alakító Horváth Lajos Ottónak nem sok lehetősége van a játékra, hisz mindjárt elnyelik; Tóth Auguszta a feleség szerepében vicces, jó a gesztusnyelve, tud poentírozni; egyedül neki adatik egy picike történetcserép, egyre indignáltabb özvegy lesz belőle.

De nem is nagyon látszik, mi volna itt a tét. Az elnyelt Iván drámája? Nyilván nem, hisz nincs lélekrajz. Akkor valami más, ami a rejtett szimbólumok mentén bontakozik ki?

A németség hangsúlyos az előadásban (Dosztojevszkij szinte minden német karaktert taszítónak ábrázolt a francia, angol, zsidó karakterei mellett). Ahogy az oroszság is hangsúlyos a jelmezek, szavak szintjén. Ivánunk a messzi, megragadhatatlan háttérből, a krokodilgyomorból egy adott pillanatban kissé eltorzított Örömódát énekel; ez ma már nem szimplán a IX. szimfónia egy részlete, hanem az Európai Unió himnusza. A krokodil gyomrából Ivánunk politikai, társadalmi kérdésekkel foglalkozik, bár e kérdések sosem megragadhatók vagy konkrétak, csak a feleség panaszkodik, hogy mióta az ura a krokodilban él, csak ilyesmivel törődik; Iván mögött sokosztatú képernyőn rajzfilm és élő krokodilok sorjáznak mint megannyi leselkedő/játékos szörny. Köztük hirtelen Angela Merkel is feltűnik egy pillanatra. Más politikust nem látunk.

Európa, németség, Merkel – és még hátravan egy hatalmas krokodilorgia. Melyben most már nem a hagyományos orosz, 19. századi ruhákat viselik, hanem modern, „nyugatos” fekete estélyiket, mindenki fején pedig fényes fekete krokodilmaszk. Hatalmas hüllők szobrai népesítik be a színpadot (elvégre nem szegényszínház ez, az orosz vizuális és zenei stáb kitesz magáért). Ez tehát a megbabonázott tömeg, akihez Ivánunk szavait intézte, és akiket „krokodillá” térített. Egy pillanatra a vetítésben még afféle szivárványszínű dicsfényt is kapott Iván, amint leszáll hívei közé. Aztán mintha csak az Ördögnél tartanának bált. Ebben a krokodilpokolban lassan elszabadul a csoportos orgia, a krokodilok nagy hörgések közepette, hosszan kopulációt imitálnak a félsötétben.

Vajon ezt a jelsorozatot – németség, Európa, Örömóda, Merkel, szörnyekké válás – miféle gondolati-ideológiai síkon kéne összerakni? A világot szörnnyé változtatta Európa? A németek? De hogy ne csak a keleti nyitás jegyében zajlódjon az előadás, szerepel benne egy férfi, aki szívesen beállna a lenyelt férj helyére: ő egy miniszterelnök-önjelölt, aki majd rendet tesz, ígéri. Höhö, kis kacarászás a nézőtéren.

Nemzeti Színház, október 9.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2016/42. (10. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához