Színház

Felülről az ibolyát

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2014/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Füge által szervezett TITÁNium Színházi Szemle nagy lehetőség a fiatal alkotók számára; a független színházak szűkülő világában kínál rendes tereket, próbalehetőségeket. Még a kudarcos próbálkozásoknak is van értelme, tanulsága; ilyen kudarcok nélkül sosem tehető próbára az alkotóerő. A STEREO Akt produkciós műhely előadása, Boross Martin rendezése, a Felülről az ibolyát ezen a pályázaton nyerte el a Trafó díját.

Az első képsorok "az utca emberével" készült felvételek. Mindenki valami "legtitkosabb" vágyáról, álmáról számol be. Fiatalok, idősek, értelmiségiek, lúzerek, szép lányok szólalnak meg. Sokan utazásról, bungee jumpingról vagy új életpályákról ábrándoznak, és van, aki egészen eszement vágyat fogalmaz meg. Látható, hogy az embereknek "hirtelen" nincs jelentősebb vágyuk, nem tartják ezeket a vágyakat válaszra készen. A film után elkezdődik a színpadi játék is; a szereplők bemutatják egymást: egy táncos, Vadas Zsófia Tamara és egy konkrétabb "művészi" identitással fel nem ruházott előadóművész, Vass Imre, azaz Vasi (mint később sejthető, szintén táncos, performer). Saját nevükön szerepelnek; az estet meghatározza ez a személyesség, úgy a színpadon, mint a nézőtéren. A történet kettejük vágyainak listázásával kezdődik, amely lista hamarosan három tételre redukálódik. A színészek 16 másodpercet kapnak (egymástól), hogy megindokolják választott vágyaikat; miközben indokolnak, a másik furcsa ujjtartással számol. A két ember természetesen, közvetlenül nyílik meg a néző előtt, lassan megszólít és bevon, hogy aztán a figyelmet a néző a saját vágyaira fordíthassa; példaértékű kommunikáció és önismereti munka kezdődik.

Megismerjük - vagy inkább a szereplő vágya megismerni - a nagyapja történetét, a táncoslány gyermekkori tapasztalatait, amikor fiúsnak tartották. A játék humoros és önironikus: a fiú arról beszél, hogy miért nincs barátnője, hogy a nők a távol ülő szemeket és az áll hosszúságát az intelligencia jelének tartják az ellenkező nemnél, miközben szereplőnknek eléggé összeáll a szeme, és szakállal leplezi állát.

A háttérben lévő zenész, az előadás halk "támogatója", Tóth Szabolcs megtanít egy számolási technikát, amit aligha fogunk valaha elfelejteni: egyetlen kézen, ujjperceinken tudhatunk elszámolni tizenhatig. Szép, új tudás, semmi értelme, csak annyi, mint bármilyen művészeté.

Boross Martin koherens gondolatisággal és színházi eszköztárral hozott létre előadást, melynek legfőbb erényei a kommunikációs képessége és személyessége, az a tudás, ahogy a néző felé fordítja a figyelmet. Zenészünk a közönség soraiból vágyakat gyűjt, amit halkan mikrofonba mond, aki akar. Kicsit sajnálom, hogy később majd kapunk egy kihangosított mixet ebből a vágygyűjteményből; hiszen visszahallva ugyanolyan kis gügyék lesznek a gondolatok, mint a kezdeti képsorokon: könyvet írni, Ausztráliába menni. Kontextus nélkül mit sem érnek.

Az előadás több ponton felhígul, elengedi a nézőt - a kezdeti fölösleges színpadi átrendezésekkel, megragadhatatlan táncjelenetekkel, hosszú végekkel, mintegy lezárhatatlansággal. Bő fél órával hosz-szabb, mint gondolnám.

Nagyszerű viszont néhány színpadi vágy képpé, történetté fogalmazása. Amikor sellővé válik a lány: gyönyörű jelmezben, vizes padlón csúszva, forogva megadatik megélnie sellőségét, saját éteri szépségét, a kibújást az emberi bőrből; ezzel párhuzamosan lassan, viccesen felmosóronggyal, vödörrel tevékenykedő társa végül lekergeti a színről, hogy aztán mi is felfogjuk: sellőként élhetetlen volna az élet. Ami viszont élhető: ez, ami van. Amik vagyunk. A fiú is beteljesíti álmát: rocksztárrá válik; mulatságosan. Mert végső soron a carpe diem filozófiáját formálja képpé, játékká az előadás, anélkül, hogy didaktikussá vagy közhellyé válna.

Trafó, május 30.

Jelenlegi értékelés
4,5

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2014/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához