Interjú

„Nem lenne szerencsés pofáznom” - Tasnádi Bence színész

szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2016/46. (11. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Négy éve lett a Katona József Színház állandó tagja, 2013-ban elnyerte a legígéretesebb pályakezdőnek járó díjat, Az Olaszliszkaiban nyújtott teljesítményéért pedig az idei POSZT zsűrije mellett a Színikritikusok Céhe is őt ítélte a legjobb férfi mellékszereplőnek. Most megy a tévébe.

Magyar Narancs: Észrevetted, hogy még a kisebb szerepeid, például a Fényevők vagy Az Olaszliszkai után is különösen hangosan tapsolnak neked?

Tasnádi Bence: Nem, kifejezetten meglep, amit mondasz. A Fény­­evőkben összesen háromszor két percet töltöttem a színpadon, ezért igyekeztem abból kihozni a maximumot, és talán kicsit huncutabb módon álltam a figura megformálásához. Az Olaszliszkainál pedig a szerep sajátossága miatt később tűnök fel a színen, és kevesebbet is vagyok ott, mint, mondjuk, a kar, ami végigdolgozza az előadást, de olyan központi alakja vagyok a történetnek, ami indokolttá teheti ezt a felerősödő tapsot. Máté Gábor (a Katona igazgatója – a szerk.) egyszer azt mondta nekem, hogy engem szeretnek a nézők, mégis kifejezetten aggódom, hogy sikerül-e a kegyeikbe férkőznöm. Ennek köszönhető, hogy minden energiámmal azon vagyok, hogy a szerepmegformálásban következetes és pontos legyek. Nem tudok semmit fél vállról venni, fontos, hogy azzal az érzéssel távozzak a színházból, hogy aznap este mindent megtettem a hitelességért.

MN: Korábbi megnyilatkozásaidból úgy tűnik, mintha neked természetes lenne, hogy elsőre felvettek a színművészetire, majd a Vígszínháznál voltál gyakorlaton, később pedig a Katonába hívtak át.

false

 

Fotó: Németh Dániel

TB: Igen, bizonyos értelemben nekem ez természetes, mert ha nem vettek volna fel elsőre, akkor nem próbálkoztam volna többször. Nem dacból, hanem kedvetlenségből. Nem akarnék olyan helyen lenni, ahonnan már egyszer elutasítottak, értek a nemből. A Vígszínházban töltött gyakorlatom alatt azonban elbizonytalanodtam. Azt éreztem, hogy ha színésznek lenni azt jelenti, amit a Vígben, akkor én nem akarok ezzel többet foglalkozni.

MN: Mi volt a baj?

TB: Új közegben nehezen nyílok meg, és ezen nem segít, ha noszogatnak. Más embert akartak faragni belőlem, aki ugyan helytáll a Vígszínház színpadán, de közben beáldozza a saját értékrendjét. Sajnos nem éreztem elég erőt és felhatalmazást, hogy kiálljak magamért. Végül Máté Gábor negyedév végén áthívott a Katonába, ahol sikerült megnyugodnom.

MN: Magadtól nem is akartál más színháznál próbálkozni?

TB: Nem, ez nekem alkatilag nem menne. Vegyenek engem észre! Nem tudom elképelni azt a szituációt, hogy odamenjek egy rendezőhöz megkérdezni, nem szeretne-e velem együtt dolgozni.

MN: Pedig most sikeresen vettél részt a Korhatáros szerelem című, új magyar sorozat szerepválogatásán, ahol egy 39 éves, háromgyerekes anya (Kovács Patrícia) 15 évvel fiatalabb partnerét alakítod. Egyesek szerint ez a fajta viszony kibeszélendő tabutéma ma Magyarországon.

TB: Nem gondolom annak, viszont biztos, hogy sok konfliktushelyzetet teremthet az ilyen kapcsolat. Például az, hogy pótapának kell lenni egy olyan életkorban, amikor ezt még egyáltalán nem érzi az ember.

MN: Nem félsz a tévével járó nagyobb ismertségtől?

TB: Nem tudom, mert egyrészt vágyom a nagyobb népszerűségre, ugyanakkor lehet, hogy az, amit én képviselek, nem lehet ennél népszerűbb. Lett volna lehetőségem részt venni olyan műsorokban, amelyek inkább a bulvár felé kacsingatnak, de mindig nemet mondtam, mert én nagyon fázom ettől az élménytől. Félek, hogy valami bélyeg rám kerül. De a Katona társulatában több olyan kolléga van, aki nagyon ügyesen lavírozik a két világ között, és ez kicsit megnyugtat.

MN: A színház mellett van egy tízéves zenekarod is, az Ed Is On. Egyszer úgy nyilatkoztál, hogy titeket kezdettől fogva kivetett magából a szentendrei underground közeg. Hol csúsztatok el?

false

 

Fotó: Németh Dániel

TB: Ott, hogy én rettentően gagyi szövegeket írtam, plusz semmiféle művészi elhivatottságunk nem volt, mindössze mesterkélten tetszelegtünk a színpadon. Bájologtunk, nyávogtunk, és rossz zenét játszottunk rosszul.

MN: Azóta komolyabban zenéltek, Jordán Adél is vokálozott nektek egy időben, viszont úgy tűnik, hogy ezt a mesterkéltséget nem sikerült elhagyni.

TB: Igen, tudom. Máshogy viselkedek a zenei színpadon, mint a színházban. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor egy nagyszínházban pallérozott színészt betesznek egy stúdiószínpadra, aki ott biztosan hangosabb lesz az indokoltnál. Az, hogy én színész vagyok, zenészként nem biztos, hogy előny, mert túl teátrális lesz az előadásmódom. Bizonyos dalokat elég lenne elénekelni, nem pedig a szöveget eljátszani. A mesterkéltségnek ez lehet az egyik oka, a másik pedig a stressz. Rendkívül izgulok a zenei színpadon, mert szeretem, ha minden előre ki van találva, és tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Ez persze színházban kifejezetten előny, koncerten azonban görcsösnek hathat ez a fajta figyelmem. Egyébként nem gondolom magam zenésznek, és sokszor van olyan közönségünk, amely előtt szégyellem, hogy hangszer van a kezemben.

MN: Hangoztatod, hogy te nem szeretnél elmenni Magyarországról, közben nemrég írtál egy dalt, amelyben bírálod a jelenlegi politikai rendszert. Neked miért jó itthon?

TB: Ezt a dalt nem belpolitikai felhanggal írtam, noha kétségtelenül kerültek bele aktuális utalások. Volt egy évadom, amikor a Marat/Sade, a Kurázsi mama és gyermekei, illetve a Faust eléggé lehoztak az életről, és a Zene se szól című számban az emberekről alkotott negatív víziómat fogalmaztam meg. Nekem egyébként azért jó itthon, mert a munkám eléggé nyelvhez kötött. Míg más szakmákban elegendő, ha az ember megérteti magát egy idegen nyelven, addig én évekig játszhatnám a migránst a színpadon, mert nem tudnám teljes mértékben levetkőzni az akcentusomat. Noha vannak különböző nyelvvizsgáim, elveszettnek érezném magam idegen nyelvterületen. Nagyon szeretek magyarul beszélni, gondolkodni, fantáziálni. Ugyan kezdem felfogni, hogy bármi megtörténhet ebben az országban, de azt érzem, hogy amíg világjobbító szándékkal, érdemeim szerint dolgozni hagynak, addig nem lenne szerencsés pofáznom.

szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2016/46. (11. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 thalassa
    thalassa
    2016. december 06., kedd 15:54
    A fiatal Alföldi és Soós Imre kevercse. Sok sikert, fiatalember, művész úr!

Komment írásához