„Zseniális vagy, Árpád, alkudj meg!” – Schilling önkínzó, kegyetlen előadása

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2014. okt. 08., 15:10
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Schilling Árpád előadása, a Lúzer az egyetlen lehetséges és igen termékenynek bizonyuló utat választja: saját történetét, testét és életútját viszi színre, teatralizálja és politizálja. A kettőt együtt. Sőt, a folyamatos és önironikus önszínrevitel minden direkt állítást nyomban megkérdőjelez, és szempontot vált.

– Jó úton vagy, Árpád! Készen állsz a megbékélésre! – ordítja Árpád letakart arcába Lilla, a színpadi szereplő, vagy a felesége, aki tényleg a felesége, vagy legalábbis az első jelenetben. Árpád egy radikális művész(t játszik), aki otthagyta a színházcsinálást, hogy belépjen a politika világába – pedig, ahogy mondják neki: egy „zseni voltál, Árpád” –, és közügyekért felelős művészként, vagy inkább civil állampolgárként engedetlenkedjen a kortárs politikával szemben, harcos aktivistaként.

Az előadást megelőzően, bevallom, nehéz volt elképzelnem, merre fordul Schilling új, már alcímében is („A remény színháza”) politikai tartalmú, nyilván polemikusnak szánt előadása. Nehéz, mert miközben Schilling ellépett a hagyományos színházcsinálástól, reprezentációtól, darabok színrevitelétől és írásától (amelyben minden magyar és európai mércével mérhető sikert learatott); állampolgárként szókimondó, radikális gesztusokkal élő megnyilatkozásai voltak, amellyel a kultúrpolitikát bírálja. Alkotóként viszont, legalábbis legutóbbi darabjában, A Pártban nem sikerült egyesítenie a kettőt: a művészeti gesztust és a politikai fellépést, az előadás didaktikus maradt. Lehet, hogy Schillinggel kapcsolatban a kérdést inkább úgy kell feltenni: hogy lehet „visszajönni” a színházba (ahonnan nemigen távozott egyébként) úgy, hogy közben saját, egyéni, állampolgári bírálói nézőpontját nem adja fel.

Hát így. A saját testén, a saját történetének színrevitelén keresztül. Önmaga politizálásán át.

A gesztus – legalábbis a magyar színházban – radikális.

Magyar rendező nem mutatkozik színpadon, még premieren sem hajol meg; ez a hagyomány, nincs miért ostorozni. Arcát interjúkból ismerhetjük legfeljebb. A világ más tájain – román, orosz színházban – a rendező szokott színpadra lépni, vagy legalábbis egy meghajlás erejéig azonos (testileg is) munkájával; német színházban a rendezői testet gyakrabban viszik színre: az alkotó, irányító, játszó személy másokkal együtt, olykor éppen ezt a testet tematizálja.

Schilling nem először van a színen; egyik legkorábbi munkájában, a Liliomban már játékmesterként üdvözölte az érkezőket, cilinderben; de tematizálta már önmagát személyesebben is, apaként, felesége oldalán.

false

 

Fotók: Fegyverneky Sándor


Most viszont olyan színpadi szereplőt épít fel – a szemünk láttára történik, bár szinte észrevétlen az átalakulás –, aki Schilling Árpád rendezőként mutatkozik be, majd valódi „játszó személlyé” változik, miközben mindvégig megmarad Árpádnak, a rendezőnek. Első jelenetében, egyedül állva a színpadon, civil hangon felvázolja a Krétakör független előadóművészeti szervezet mostani helyzetét: a szakmai kuratórium döntését a Színházművészeti Bizottság felülírta a Krétakör megítélt támogátását (ami eleve a megpályázott összeg harmada volt) megfelezte. Schilling levelet írt a minisztériumnak, magyarázatot kérve, amit azóta sem kapott. Schilling a minisztérium épülete előtt széttépte a minisztérium levelét és bejelentette, hogy nem pályázik többé állami pénzt. Majd felidézi, hogyan reagált a felesége erre a videóra, „Lillát” be is hívja. Keményen utasítja – a szavak, a hang keménysége már nem civil, fogunk gyanút; Lilla kineveti, megkérdezi tőle, nem lesz-e ebből baja. Schilling egyre dühösebb, feleségét lehülyézi. Fórumszínházban vagyunk: Schilling elmond néhány történetet – Lázár János, vadászgépek a Fradi pálya fölött a megnyitón –, amelyek lényege: az állam nem elszámoltatható. E ponton még azon tűnődhetünk: mit keresünk a színházban, amikor lehetnénk egy klubban vagy lakásban. Schilling az úgynevezett ellenzéket ostorozza, arcunkba vágva, hogy legradikálisabb állampolgári gesztusunk az, ha kimegyünk a Pride-ra, mert szép az idő és egyúttal fagyizhatunk is egyet. Hogy valamennyi irónia már ebben a jelenetben is van, arra Marx gipszfeje figyelmeztet, melyet Schilling a kezében tart. A kommunista Schilling ironizál.

Dühe végül addig sodorja, míg összes ruháját levetve felajánlja a közönségnek, hogy testére írva üzenjenek a kormánynak. Kemény, elszánt, nincs mese. A reprezentáció zavarba ejtő, kemény gesztus, inkább kidob, mint bevon, mindenesetre reflektálásra késztet: ilyen mértékű egy művész dühe? Eddig kell elmennie, hogy a saját testét vigye vásárra, tegye üzenőfallá?

Még csak az előadás 10. percében járunk. Hogyan lépünk innen tovább, tűnődöm, még zavarban. Meg is jön rendre három (vélhetőleg beépített) fiatal, üzenetet írnak a testre („közoktatást!”). Ám végül a meztelen Schillingre rátámad egy „néző” (rögtön érzékeljük, hogy nem spontán, a futó angol feliratok is erre utalnak), színházi alkotótárs, tanítvány, aki nyersen számonkéri, hogy mit csinál itt pucéron a színpadon, tényleg ezt tanította a főiskolán (ahol Schilling egyébként nem tanít), hogy  egy szál izében kell a színpadon állni stb. S bár Schilling megpróbálja a tiltakozót rábírni, hogy akkor csinálja ő, vitájuk, birkózásuk kisodorja őket a színpadról.

Schillinget, a radikálisan politizáló, tiltakozó rendezőt az első jelenet végén saját tanítványa teszi nevetségessé, alázza meg. Sértett embernek nevezi. Azaz sértett embernek nevezi Schilling saját magát, egy másik szereplő hangján.

Lilla, a feleség ott áll egymaga tehetetlenül, mint afféle engedelmes asszony, aki várja a következő utasítást a férjétől. Már nem a civil valóságban, hanem valamely színházi szerepben vagyunk. A nők, a megalázott, egymást is kizsákmányoló nők az előadás másik nagy témája.

Minden jelenet állítása mögött, után, közben – ahogy az irónia és főleg Schilling önmagával szembeni iróniája hullámzik – szempontváltás történik, ami által minden kívülről, máshogyan is értelmezhetővé válik. Hogy Schilling nem egy radikális művész, aki a saját testét viszi vásárra, hanem sértett ember, aki egy szál izében próbál provokálni, miközben nevetséges. Ezek a szempontok mind benne vannak az előadásban. Schilling saját kritikáját fogalmazza meg, ami termékeny színházilag, és a nézőt bizony választásra invitálja: te mit gondolsz róla, ez a kérdés. Te melyik nézőpont vagy. Ez a legtermékenyebb, a nézőt igazán aktiváló gesztus.

false

És még nem szólalt meg a nézőtérről Hanna, aki kifejezi sajnálatát, hogy a „régi” Krétakör a helyes színészeivel már nincs, pedig milyen jó előadásokat csináltak. Ha mindezt nem az „egykori” Krétakör alapszínésznője, Láng Annamária mondaná, súlytalan maradna. Az önirónia itt is felragyog. A darab során a „csinálj rendes előadásokat”, „legalább egy jó Csehovot” sokszor előkerül: Schilling saját múltjával ironizál. Vagy hát komolyan is vehetem, ha akarom: tényleg, miért nem csinál már egy rendes Csehovot? Aztán mégiscsak valami előadásszerű előadás kezdődik, néhány díszletelemmel és zeneszerszámmal.

A Lúzer nem csak azt a vesztest jelöli, aki a hatalmi pixisből kihullott, hanem maga a civil Schilling is mer lúzer lenni, pucéron, olyan testtel, amilyennel, az utolsó jelenetben még be is pelenkázzák. A Sirály (ahogy a Krétakör egykor írta: Siráj) egykori zseniális rendezője letakart arccal fekszik a hátán, miközben pelenkázzák és bíztatják: jó vagy, zseniális vagy, alkudj meg!

Hogy aztán tényleg eljöjjön a megbékélés nagy pillanata, mire ennyire széthullott a test, a beteg test, mondják. A színpadi szereplő Schilling felkészül a megbékélésre, kap egy óriási állami díjat, el is fogadja, a földig hajol, és talán ígéretet tesz, hogy rendesen fog viselkedni, és rendez valami jó kis Csehovot.

S bár az előadásnak vannak szakadozottabb, hullámzó pillanatai, a töredezett struktúra nem mindig erős, a zenés számok sem mindig kelnek életre, és az előadás vége kifejezetten megoldatlan – Schillingnek mégis sikerül személyes, rendezői, civil, politikusi történetét össze-visszafonni, kavarni, olyan új reprezentációs felületet hozva létre, amelybe tekintve a néző valóban saját válaszokat adhat. Tényleg annyi volna az állampolgári felelősség, hogy kimegy az ember fagyit nyalni a Pride-re?

Van remény, valóban. Legalábbis Schilling és a színháza számára.

Schilling Árpád/Krétakör: Lúzer, Trafó, október 6.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2014. okt. 08., 15:10
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához