Fűző, fürdőtrikó, tanga

150 év fürdőruhadivatja
szerző
Szatmári Judit Anna
publikálva
2012. júl. 25., 16:40
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A hűsítő fürdőzés szokása a 19. század második felétől vált kedveltté a városlakók körében. Mivel pedig társaságban a vízparton sem lehetett akármiben megjelenni, a fürdőruhák rögtön a divat érdeklődésének középpontjába kerültek. Az elmúlt 150 év fürdőruhadivatja a viselettörténet-kutató szemével.

Boldog békeidők: fűzőn-vízen át

Lidó 1912

Lidó, 1912

A bemerészkedés a vízbe eleinte meglehetősen szokatlan volt, főleg a 19. századi divatkreátorok által sok méternyi anyagba burkolt, fűzőhöz szokott hölgyek számára. Nem is igen „vetkőztek le”, fürdőöltözetük kb. 1870-től bő, sötét színű pamutvászon hosszú nadrág és hozzá való, legalább térdig érő ing volt hosszú ujjal, övvel. Előtte földig érő, fehér alsóingben, de a férfiaktól elkülönítve mentek csak a vízbe. A nehéz ruha fokozatosan rövidült az évtizedek során, a századfordulóra már „csak” térdig ért, de harisnyát természetesen ehhez is venni kellett, a fürdőcipő és persze -sapka mellett. A halcsontos merevítést sem hagyták el a strandon: fűző nélkül egy nő meztelennek érezte volna magát. Ekkoriban a mára klasszikussá vált matrózstílus, színben pedig a sötétkék, fekete, fehér volt kedvelt, esetleg piros csíkokkal, szegélyekkel. Hiába volt azonban a testet eltakaró fürdőruha, a 19. században még ezt is túlzott merészségnek érezték: mindkét oldalon nyitható kerekes kabinokkal vontatták be a hölgyeket a vízbe, ahonnan kilépve rögtön a habokba merülhettek, ha pedig erre nem volt lehetőség, a parton pelerinszerű köpenybe burkolóztak.

Karcsú, barna testek


Fotó: fortepan.hu

Az egyrészesek a 20. század elején jelentek meg, részben az újkori olimpiák sportolóinak köszönhetően, akik testhezálló trikóban gyorsabban tudtak úszni. A rugalmas kötött anyag hamar felváltotta a vizesen kellemetlenül testre tapadó vásznat, azonban még szemérmetlenebbül megmutatta a nők testét. Az első világháború után az önálló, modern, dolgozó nő – a garçonne – számára azonban ez az ujjatlan, rövid nadrágos fürdőtrikó tökéletesen megfelelt, így a húszas években általánossá válhatott. A bőr minél nagyobb felületének szabadon hagyása kívánatos volt azért is, mert az évtized második felében divat lett a karcsú, barna test. A leghíresebb francia divattervezők – Jean Patou, Jeanne Lanvin, Elsa Schiaparelli – évente új fürdőruha-kollekcióval rukkoltak elő, amelyeket a különböző országokból Párizsba érkező kereskedők forgalmaztak – Budapesten is. A konzervatívabbaknak, elegánsabb vagy korosabb hölgyeknek kis szoknyával kiegészített, kevésbé testhezálló, szabott darabokat ajánlottak, ez volt a fürdőkosztüm.

További zsugorodások


Fotó: fortepan.hu

A harmincas években mindenki sportolt és fogyókúrázott, megteremtve ezzel a fürdőruhák további „zsugorodásának” feltételeit. Egyre változatosabbak és izgalmasabbak lettek a darabok: kivágott hátrésszel vagy a mai tankinihez hasonló, rafinált módon pántokkal összekapcsolt felső- és alsórésszel, és immár elasztikus, műszálas anyagokból is készülhettek. 1928-ban Amerikában jelent meg először a kétrészes, melynek alsó része még szigorúan takarta a combhajlatot és a köldököt, és gyakran tartozott hozzá kis lapszoknya is. A parton lenge, bő hosszú nadrágos strandpizsama és stílusos napszemüveg is „öltöztette” a nőket. Újdonság volt ekkor, hogy a városokban is egyre több strandfürdő épült. Budapesten a Gellért az elegáns úri világ, például az első számú divatirányító, Hatvany Lili bárónő törzshelye volt, a Palatinus pedig a középosztály körében volt népszerű. A nagyvilági dámákat, híres színésznőket így mindenki közelről is megcsodálhatta – vagy kritizálhatta.

Itt a béke, támad a bikini


A második világháború utáni sokkot még ki sem pihente a világ, amikor újabb „atomrobbanásra” került sor, ezúttal a fürdőruhafronton. Párizsban 1946. július 5-én – néhány nappal a Bikini-szigeteki kísérleti atomrobbantás után – mutatta be Jacques Heim divattervező L’Atome névre keresztelt parányi, köldököt megmutató alsóval rendelkező kétrészesét – arra gondolva, hogy ennél kisebb már nem lehet egy fürdőruha. Tévedett. Két hét múlva, július 18-án Louis Réard alig 30x30 cm anyag és kétoldalt néhány zsinór vékonyságú pánt felhasználásával készítette el az igazi „bikinit”, amely világhírűvé vált. Igaz, a felvételére akkor csupán a Casino de Paris táncosnője vállalkozott egy fénykép erejéig, és csak a hatvanas években tűntek fel ismét hasonlóan merész darabok.

Hegyes és párnázott 50-es évek

Marilyn Monroe Old Pin-up Centerfold Poster, Hot Bikini!

Marilyn Monroe Old Pin-up Centerfold Poster, Hot Bikini!

Az ötvenes évek nőies domborulataihoz, a „született feleség” ideáljához ugyanis nem illett volna a frivol darab. Ismét divatba jött viszont az egyrészes fürdőruha, hegyes, párnázott mellrésszel, de gyakran vállpánt nélkül, amit a rég elfeledett merevítések és egy új anyag, a lasztex tettek lehetővé – mindezt Christian Dior divatos New Lookjának elegáns stílusában. A lázadó fiatalok által hordott kihívó kétrészesek ugyanakkor egyre kevesebbet takartak a testből. Ezt a stílust olyan szépségek is népszerűsítették, mint Marilyn Monroe vagy Brigitte Bardot a St. Tropez-i strandon. Mindeközben Magyarországon a „nyugati” divat megbélyegzése és az anyaghiány nehezítette az új vonalakkal való lépéstartást. A Balaton-parti üdülőkben többnyire átalakított darabokban, konzervatív egyrészesben jelentek meg, akik beutalóval eljutottak nyaralni.

A monokininek áll a világ


A hatvanas évek divatja a fiatalságot emelte középpontba, így a fürdőruhák terén is az ő ízlésük vált dominánssá: a szexi kétrészes. A csípőre szabott, apró alsók és a melltartók az új, könnyen száradó, színes, mintás műszálas anyagokból készültek. De volt, akinek már a kétrészes is sok volt: Rudi Gernreich tervező ekkor alkotta meg a monokinit, a felsőrész nélküli fürdőruhát, ami egy alsóból és két hosszú vállpántból állt. A hippik pedig még tovább mentek, és a meztelenség, a nudizmus sem volt már elképzelhetetlen. Bár széles körben egyik sem terjedt el, a fürdőruhák egyre kisebbek lettek a hetvenes évekre – ekkor született a miniszoknya mintájára elnevezett mini-bikini, amit már tényleg csak néhány pánt tartott a helyén. Új anyagokat, mint a lycrát, vagy áttetsző, sőt fényáteresztő anyagokat, hálókat is kifejlesztettek, amiket előszeretettel használtak a napozás szerelmesei. A természetesség és a folklórdivat jegyében sokan készítettek saját kezűleg fürdőruhát: a horgolt, kötött, egyedileg díszített darabok voltak a legmenőbbek.

Kortársunk, a tanga


A nyolcvanas években továbbra is hódító kétrészes fürdőruhák csak az aerobikórán tökéletesített testen mutattak jól. Az alsórész egészen magasra szabott, így oldalt és hátul is meglehetősen keskeny volt, a felső pedig csupán egy vállpánt nélküli, elöl a két mell közt összehúzott, melltartónak sem nevezhető „szalag”. Mindez lehetőleg feltűnő – fekete, pink, piros, sárga, türkiz vagy arany – színekben, rugalmas és kissé fényes lasztexből készült. A kilencvenes évekre terjedt el a tanga, amely már hátul sem takart, és még kevesebbeknek volt előnyös, de annál többen hordták. Kétségtelen előnye volt viszont, hogy a napozásnál alig maradt zavaró fehér csík a bőrön, főleg ha felülre sem vettek semmit.

 

 

A szerző viselettörténet-kutató, egyetemi oktató.

szerző
Szatmári Judit Anna
publikálva
2012. júl. 25., 16:40
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    cierre
    2012. július 29., 16:32
    Rafinált dolgok ezek:)
    Megfigyelhető a második képen, balról a negyedik hölgynél, hogy azért a fürdőkosztüm mindent megmutatott, amit kellett:) Nem látszik sokkal kevesebb, mint egy modern fürdőruhánál:)

Komment írásához