A magyar szénhidrogénipar kalandos története

A kút mélyén

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/44. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hivatalosan idén ősszel ünnepli nyolcvanadik születésnapját a magyar szénhidrogén-kitermelés, és a gépek dübörögnek tovább szakadatlan.

A Papp Simon bányamérnök vezette hazai kőolajkutató fúrások 1937-ben vezettek eredményre Zala megyében, Lenti környékén. Az év elején a Budafapuszta-1 kút kezdett termelni, jórészt földgázt és némi (heti 2,5 tartálykocsira való) kőolajat, de őszre a Budafa-2 kút is beindult, ami már jelentős mennyiségű földgázt és kőolajat adott.

Elvitte Trianon

A magyarországi rendszeres szénhidrogén-kutatások a 19. század második felében indultak olyan geológusok irányításával, mint Böckh János és fia, Hugó, de a feltárt és részben munkára fogott lelőhelyeket elvitte a trianoni békeszerződés. A háború után az új határokon belül láttak munkához a hazai szakemberek. Az egymással hírhedten rossz viszonyban álló, ám ellentéteik dacára eredményesen együttműködő geológusok, Pávai-Vajna Ferenc és Papp Simon a korábbi muraközi tapasztalatok alapján (ahol már korábban is gyűjtötték és fel is használták a természetes úton felszínre törő kőolajat) 1919 végén Zala megye déli részét célozták meg. Budafapuszta (ma Kiscsehi része) környékén, a korábbi kutatásoknál jelzésértékűnek bizonyuló, kőolajcsapdaként szolgáló üledékfelboltozódást próbálták kimutatni térképészeti módszerekkel, s hosszas fáradozásukat végül siker koronázta.

Időközben sorra érkeztek a külföldiek a még feltáratlan szénhidrogénkincs felkutatására. 1921-től az angolok (Anglo-Persian Oil Co.) próbálkoztak, a cél érdekében magyar leányvállalatot is létrehoztak, de rossz helyen fúrtak, kifutottak a pénzből, és végül második hosszabbításra sem tudták kihasználni a koncessziót. 1931-ben az Egyesült Államok Delaware államában működő kőolajkartell is beszállt a kutatásba: létrehozták a EUROGASCO-t (European Gas and Electric Co.), mely társaság, miután Bécs közelében jelentős földgáztelepeket tárt fel, 1933-ban a magyar állammal is koncessziós szerződést kötött, magyar szakembereik a kutatások során a torziós ingás méréseket szeizmikus, majd mágneses mérésekkel is kiegészítették. A cég korszerű, ún. rotary fúróberendezéseket hozott az országba, amelyekkel a mélyfúrás olcsóbb, gyorsabb és zavartalanabb volt. Ezekkel sikerült megtalálni és körülhatárolni a budafai felboltozódást, s 1937-ben a Budafa-2 kút már naponta 62–65 köbméter olajat adott. Érdekesség, hogy az Északkelet-Magyarországon, Bükkszék környékén folytatott állami kőolajkutatások is pont 80 éve vezettek eredményre.

A zalai mezők kiaknázását végző vállalat tőkeerős amerikai partnerek belépésével jött létre. 1938. július 18-án alakult meg a Standard Oil Company leányvállalataként a Magyar–Amerikai Olajipari Rt. (MAORT), mely a kor legkorszerűbb kutatási és termelési technológiáját honosította meg. A termeléssel párhuzamosan intenzív kutatásokat végeztek, így találták meg a budafainál jóval nagyobb lovászi, majd az újfalui és a hahóti kőolajmezőket. A kőolajjal együtt a földgáztermelés is növekedett: 1940-ben már 76 millió m3 földgázt termeltek, ebből azonban csak 2 millió-t használtak fel, a többit visszasajtolták a földbe, vagy – mai ésszel felfoghatatlan herdálásként – egyszerűen elégették. A pazarlás csökkentésére és a földgáz visszatáplálására kompresszortelep építésébe kezdtek, hogy a nyomást és ezzel a kőolajtermelést tartani tudják. Ehhez azonban gázleválasztókat kellett létesíteni, hogy a gázból a gazolint (gázbenzint), a propánt és a butánt le tudják választani. A kőolajat csővezetékben szivattyúzhatóvá tették. A költséges vasúti szállítás kiváltására 1941-ben megépítették a 8 hüvelyk (203 mm) átmérőjű csővezetéket Budafa és Csepel között, ahol a Shell finomítója működött.

Miután Magyarország 1941 de­cemberében az Egyesült Államoknak is hadat üzent, a kiutasított amerikaiak nemcsak Magyarországról, de a cég vezetéséből is távoztak. Az Iparügyi Minisztérium német nyomásra szorgalmazta a kitermelés fokozását, de a kutatásokat leállították. A MAORT 1943-ban elérte az évi 831 ezer tonnás termelési csúcsot, de a kitermelt 146 millió köbméter földgáz 47 százalékát haszontalanul égették el.

Az érző olaj

A szovjetek előrenyomulása miatt a németek utolsó jelentősebb kőolajmezője éppen a zalai maradt. Ennek megtartásáért harcoltak Magyarországon a végsőkig, és emiatt indítottak Tavaszi ébredés fedőnéven még 1945 márciusában is kétségbeesett ellentámadást a Dunántúlon.

1945 áprilisa és augusztusa között a MAORT szovjet katonai parancsnokság alatt működött. Novemberben az amerikaiak visszavették az irányítást az Iparügyi Minisztériumtól, miközben az állam kormánybiztost nevezett ki, és minél nagyobb kitermelésre kötelezte a céget. A kutatásokat elhanyagolták, a lerabolt kutakból folyó termelés rohamosan csökkent. Papp Simon, a MAORT vezetője és a kormányzati szervek között emiatt is állandósultak az összetűzések, s közben egyre erősödtek az államosítási kísérletek is: a Standard Oil megfelelő kártérítés ellenében hajlandó lett volna kivonulni, de a tárgyalások eredménytelenek maradtak. Hosszas huzavona, Papp Simon letartóztatása, és a MAORT-per (lásd keretes írásunkat) nyomán a vállalatot 1948 szeptemberében önkényesen állami irányítás alá vonták, 1949 végén pedig hivatalosan is államosították. Az Egyesült Államok tiltakozott a per és az államosítás ellen, jó ideig eredménytelenül. (A Standard Oil csak a hetvenes évek végén kapott kártérítést, ez volt ugyanis az egyik feltétele a magyar koronázási jelvények visszaadásának.)

Az államosítás után a termelés és a földgázhasznosítás műszaki hátterét is meg kellett teremteni, mert a nyugati felszereléseket az embargó miatt lehetetlen volt beszerezni. Ekkor Nagykanizsa lett a kőolajipari gép- és szerelvénygyártás központja, ahol utóbb kivitelre is tudtak termelni, a korábban elpazarolt földgáz hasznosítására pedig Lovásziban és Bázakerettyén a gumi előállításához nélkülözhetetlen koromgyárakat létesítettek. Egyre sürgetőbbé vált a földgáz Budapestre szállításának megoldása is, mivel ekkor még az olajat és a földgázt azonos vezetékben, felváltva szállították.

Szabotázs!

A nagylengyeli területen sikeresen üzembe helyezett kutakkal elérték, hogy az 1948. évi 483 ezer tonnás kitermelés 1955-re 1,2 millió tonnára növekedjen, az erőltetett termelés azonban a kutak elvizesedését okozta. Eközben háborús jóvátételként a Duna vonalától keletre immár a Magyar–Szovjet Ásványolaj Rt. (MASZOVOL) szovjet szakemberei folytatták a németek által elkezdett kutatásokat, katasztrofális eredménnyel. Körösszegapáti területén például egy óriási földgázkitörés nyomán hatalmas iszap­kráter keletkezett, és a földgázmező is tönkrement. A Biharnagybajomhoz tartozó mezőben 1946-ban kezdték meg a mélyfúrást, a kőolaj 1947 februárjában fel is tört, de hiába a propagandakampány, a mező kevés olajat, ám annál több földgázt adott. Ez elég ok volt arra, hogy szovjet mintára összerakják az első magyar ipari szabotázspert (a hírhedt Sahti-ügy nyomdokain); a 10 évre ítélt Angyal Ferenc bányamérnök a börtönben halt meg.

Nem tudni, hogy a pech vagy a dilettantizmus játszott nagyobb szerepet benne, minden­esetre a MASZOVOL Tótkomlós területén is kudarcot vallott, a fúrás közben történt gázkitörés miatt keletkezett iszapkráter az egész fúróberendezést elnyelte.

1949-ben az államosított MAORT-ból öt nemzeti vállalatot hoztak létre a Dunántúli Ásványolajipari Központ irányítása alatt, majd ezeket 1952-ben beolvasztották az 50-50 százalékos részesedésű Magyar–Szovjet Olaj Rt.-be (MASZOLAJ). Alig két év után, 1954-ben a szovjetek visszaadták részesedésüket a magyar államnak, így megszűnt a magyar olaj­ipart teljes egészében uraló MASZOLAJ, és az iparág 24 kisebb-nagyobb vállalatra bomlott. Mivel a szétszabdalt vállalati rendszer nem tudott eredményesen együttműködni, a jól bevált nyugati szervezeti rendszereket követve 1957-ben létrehozták az Országos Kőolajipari Trösztöt.

A Hajdúszoboszló térségében 1959-ben feltárt hatalmas mező nyomán jócskán megnőtt a földgáz jelentősége, nem véletlenül keresztelték át a céget Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztté (OKGT). A hajdúszoboszlóival szinte egy időben a tótkomlósi előfordulás északi részén, Pusztaföldvár közelében is jelentős szénhidrogéntelepeket tártak fel, míg Üllés területén 1963-ban váratlanul bukkantak kőolajra. A kutatásokat a Tisza felé folytatták; az Algyő-1. jelű fúrási pontot egy szeizmikusan kimutatott geológiai boltozódás fölött jelölték ki, itt 1965-ben kezdték el a mélyfúrást. Ezzel egy időben Tápé határában a Vízkutató Vállalat egy termálkút fúrását kezdte meg az OKGT fúrási pontjától több mint 4 kilométer távolságra, ahol 1965. július 7-én kőolaj tört fel teljesen váratlanul. Erre senki sem volt felkészülve, így azt egy közeli halastóban fogták fel (az olajkitermelés történetében természetesen nem csak ennek az esetnek lettek tragikus ökológiai következményei).

Az Algyőn talált készlet az ország legnagyobb szénhidrogénmezejének bizonyult. 1970-ben az országos termelésből a kőolaj 68 százalékát, a földgáz 96 százalékát az alföldi területeken termelték, így ez a régió pótolta a kimerült zalai kutakat. Ebben az időszakban évente átlagosan 1,78 millió tonna kőolajat és 2,67 milliárd köbméter földgázt biztosított a hazai kitermelés. A technológiatörténet szempontjából is újítást hozott a 1968. december 19-én történt algyői gázkitörés, melynek során a kiömlő földgáz begyulladt. A tűz eloltásához egy teherautó platójára szerelt kimustrált vadászgéphajtóművet használtak, ami egyszerűen elfújta a lángot – a trükköt más itthoni kitöréseknél (például a zsanai gázkitörésnél), majd az Öböl-háborút követően Kuvaitban is sikerrel alkalmazták.

A folyamatosan végzett kutatások az alföldi termelés fokozását tették lehetővé. Így a nagyobb mélységben megvalósuló dunántúli termeléssel együtt az összeredmény elérte az évi 2 millió tonna kőolajat és 6 milliárd köbméter földgázt. Ennek ellenére továbbra is szükség volt a szovjet kőolajra és földgázra, később az Adria csővezetéken érkező közel-keleti importra is. A nyolcvanas években, a második olajválság után a magyarországi kőolajtermelés a hazai igények alig negyedét fedezte.

Makó melegít

A rendszerváltás nyomán ismét átalakult a szénhidrogén-kitermelés iparági háttere. A Világbank ajánlása alapján 1991-ben a gázszolgáltató vállalatok, az olajipari gépgyártás, a mélyfúró vállalatok és a szénsavtermelő és -értékesítő vállalat mind az önállósodás útjára léptek, az OKGT jogutódjaként pedig létrehozták a Magyar Olajipari Részvénytársaságot, azaz a Mol Rt.-t. A cég magánosítása során a részvények egy részét kárpótlási jegy ellenében értékesítették, de többségüket szakmai befektetők vásárolták meg. Jelenleg a belföldi lakossági gázfelhasználás egyötödét, illetve az olajfelhasználás egytizedét termeli ki a Mol Magyarországon. Noha más szereplők is jelentkeztek a piacon, a nagystílű elképzelések, például a Makói-árokban található nagy mélységű „szoros”, ún. nem konvencionális gázmező kitermelése még várat magára. Bár a hazai geológiai lehetőségek elvileg korlátozottak, az olajos és gázos szakemberek tudásá­nak, az elérhető innovatív technológiáknak és a reménybeli, ígéretes lelőhelyeknek köszönhetően az országnak még évtizedekig lehet saját termelésű olaja és földgáza.

Mérnök a börtönben

Papp Simont, a világhírű olajkutató geológust 1948. augusztus 12-én tartóztatták le, az ún. MAORT-perben került a Népbíróság elé, s kínzásokkal kikényszerített vallomásokkal alátámasztott koholt vádak – például szabotázs – alapján halálra ítélték. Ítéletét 1949 elején hivatalosan „kegyelemből”, valójában merő számításból változtatták életfogytiglanira, nélküle ugyanis megbénult volna a magyar olajipar. A börtönben elé tették a térképszelvényeket, ő pedig megmondta, hogy hol érdemes fúrni. A pótolhatatlan közreműködéséért cserébe megengedték neki, hogy havonta egyszer levelet váltson vidékre kitelepített feleségével. E levelekre a válasz írógépen, aláírás nélkül érkezett, és Papp csak hét év múlva, amikor 1955-ben kiengedték, tudta meg, hogy évekig az államvédelem levelezett vele halott felesége nevében, nehogy bánatában abbahagyja a munkát. Szabadulása után hét évet dolgozott geológusként az állami olajcégben, mire másodszor is nyugdíjba vonulhatott. Rehabilitálásáért 1977-ben bekövetkezett haláláig hiába küzdött, akadémiai tagságát 1989-ben állították helyre.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/44. (11. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 Angyal1
    Angyal1
    2017. december 09., szombat 14:56
    A Kút mélyén című cikk szerzőjének üzenem, és pontosítanám a "Szabotázs "című fejezet egy részét:

    Angyal Ferenc bányamérnök 15 év börtönbüntetést kapott az első ,háború utáni szabotázs perben 1947-ben, 1952-ben szabadon engedték,1953-tól a herendi szénbánya főmérnöke, majd a várpalotai Szénbányászati Tröszt MEO vezetője 1961-ben bekövetkezett haláláig.

    Üdvözlettel Angyal Pál /A.F. fia/

Komment írásához