„Az őserdőben sok a zűrös eset” - Dr. Hardi Richárd szemorvos

szerző
Fülöp Zsófia
publikálva
2017. márc. 29., 13:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hardi Richárd több mint húsz éve hagyta el Tatabányát Kongóért, megélt két háborút, és több ezer ember látását adta vissza. Naponta akár 100 beteget is ellát; ha operál, 20 betegnél nem adja alább.

magyarnarancs.hu: 1995 óta él és dolgozik szemorvosként Kongóban. Hogyan került Afrikába?

Hardi Richárd: 1992-ben léptem be a katolikus közösségbe (a francia alapítású Nyolc Boldogság Közösségbe – F. Zs.), ennek tagjaként jutottam el Afrikába. Az akkor még Zairének nevezett ország egyik kórháza a közösségünkre van bízva, az orvosokat is mi adjuk. Amikor 1994-ben megszereztem a szakvizsgámat, szóltam, hogy én mennék. Így kerültem először Kabindába, egy százezer fős városkába, a megye vezető kórházába. Szemészeti beteg aránylag kevés volt. Tíz év után született meg az ötlet, hogy a Kabindától nagyjából 150 kilométerre lévő 2 milliós Mbuji-Mayiban kellene nyitni egy szemészeti centrumot. Ez 2006-ban meg is történt, azóta ott dolgozom.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Mit sikerült elérni?

HR: Tulajdonképpen a semmiből megszületett egy jól működő szemészeti centrum. Amikor megérkeztem, nem volt felszerelésem, ki kellett építeni az ismeretséget, anyagi fedezetet kellett találnom a műszerekre és a működéshez. Mostanra ez egy jól felszerelt hely lett, Kongóban tudomásom szerint csak itt operálunk modern műszerekkel szürke hályogot. A betegek mindenhonnan jönnek, akár 1000 kilométerről is. Az üvegtestet érintő betegségek vagy a retinaleválás kezelése a műszer- és szakemberhiány miatt nem megoldott az országban. Ezekhez a beavatkozásokhoz komoly műszerezettség és jól felkészült stáb kell. Néhány éve ezt a fajta sebészetet is elkezdtük.

magyarnarancs.hu: Helyben nincs is más szemorvos?

HR: A megye akkora, mint két Magyarország: úgy 8-10 millió ember él itt, én vagyok az egyedüli szemorvos. Vannak kiképzett szakápolók, akik sok mindent megcsinálhatnak, de például szürke hályogot nem operálhatnak.

magyarnarancs.hu: Naponta mennyi beteget lát el?

HR: Mbuji-Mayiban általában napi 80-100 beteg keres fel a rendelésen. Minden második nap műtős nap, ilyenkor 20 beteget operálok. A betegségek közül külön kiemelném a régiónkat érintő folyami vakságot; ez egy parazitás betegség, ami hosszú távon vakságot okoz. A műtétek nagy részét az időskori szürke hályog adja, ez Afrikában a gyerekeknél is aránylag gyakran fordul elő. A másik a zöld hályog, amit mi elsősorban műtéttel kezelünk.

magyarnarancs.hu: A beteg minden beavatkozásért fizet?

HR: Kongóban a társadalombiztosítás nem működik, így a szolgáltatásokat kénytelenek vagyunk fizetőssé tenni. Dolgozik nálunk egy szociális nővér, ő fogadja azokat, akikre műtét vagy kezelés vár. Elbeszélget velük, felméri az anyagi és szociális helyzetüket és ajánl egy árat. Ez az eljárás olyankor is, amikor távoli vidékekre megyünk misszióba. Ezeken a vidékeken gyakran még szegényebb emberek élnek, ők állattal vagy terménnyel fizetnek. A lényeg, hogy mindenkit ugyanolyan színvonalon el tudjunk látni, azt is, akinek nincs semmije. Az, hogy valaki szegény, nem lehet ok arra, hogy ne a a legjobb lencsét adjam neki. A szemészeti centrum bevételei a működési költségek 40-50 százalékát fedezik. A többit külső segítségből kell előteremteni, sokat jelent a belgiumi, de a magyarországi támogatás is.

false

MN: Említette, hogy időbe telik, míg a betegek a bizalmukba fogadják, és megengedik, hogy a szemükhöz érjen.

HR: Ha misszióban vagyunk, ahol még nem ismernek minket, először csak vizsgálgatnak, méregetnek. Ha csinálunk egy műtéti programot, az első alkalmakkor csak a betegek egyharmada jön el. Ha látják az eredményeket, utána szívesebben jönnek. Mbuji-Mayiban viszont már ismernek, és tudják, mire számíthatnak. Ha egy hónapra hazajövök Magyarországra, alig mennek a rendelésre, kérdezik, hol van a doktor, mikor jön vissza, mindenki azt akarja, hogy én nyúljak a szeméhez. Hosszadalmas folyamat lesz, hogy megszokják, nemcsak Richárd doktor van, hanem más is, benne is bízzanak. Főleg az afrikai kollégáknak frusztráló, hogy a betegek inkább a fehér doktor véleményét akarják. Vidéki helyeken sok a negatív példa: jött valaki, aki azt mondta magáról, hogy orvos – vagy az volt, vagy nem –, hozzányúlt a szemekhez, aminek aztán katasztrofális következményei lettek.

magyarnarancs.hu: Milyen elrettentő esetekkel találkozott?

HR: Egy fiatalasszonynak megoperálták az egyik szemét, ami nem sikerült, erre megműtötték a másikat is, de az sem sikerült, így egy egyszerű szürke hályog miatt az asszony teljesen megvakult. Jól felszerelt egységben és gyakorlott operatőrrel a szürkehályog-műtétek 98 százaléka komplikációmentes kell, hogy legyen. Persze ez egy európai statisztika, az őserdőben sok a zűrös eset, főleg a missziós utakon. Ha valakinek 5–10 éve van szürke hályog a szemén, a másodlagos elváltozások is gyakoribbak, és ez nehezíti a műtétet.

magyarnarancs.hu: A missziós utak hogy állnak össze?

HR: A missziós utakat 2006 óta szervezzük. Régebben négyszer-ötször is mentem évente, mostanában ez kevesebb, csak egyszer-kétszer megyek, főleg az orvosok képzése miatt. Egy misszió legalább 3 hetes, amikor megérkezünk, felállítjuk a felszerelést, berendezkedünk, rendelünk két napot, majd műtünk. Majd rendelünk még két napot és megint műtünk. Ez a dolgok rendje: két nap rendelés, egy nap műtét. Azért is van szükségünk három hétre, mert az operációt követő utókezelést is mi végezzük.

magyarnarancs.hu: Egy-egy misszió alkalmával hány beteget tudnak ellátni?

HR: Általában 1000-1200 beteget fogadunk a rendeléseken, közülük úgy 150-et kell megoperálnunk. Ez rengeteg munka, jó, ha van két orvos és kell, hogy a stábban legyen legalább három szakápoló is. És így is van, aki lemarad. A megyénk felett egy kétszer akkora megye terül el, nagy része zárt őserdő. Ha ott meghallják, hogy jön a misszió, elindulnak és akár 5-600 kilométert is gyalogolnak vagy bicikliznek. Egyszer egy férfi már nem talált ott minket, megkérdezte, mikor jövünk megint, mire mondták neki, hogy egy év múlva. Ott maradt és megvárt minket. Mindkét szemén szürke hályog volt, az egyiken másodlagos zöld hályog is, azt nem sikerült megmenteni, de a másikat igen, az nagyon nagy öröm volt.

magyarnarancs.hu: Milyen más sikerélmények érték?

HR: A szükehályog-műtét mindig nagy sikerélmény, főleg a gyerekeknél. Nagyon jó látni, ahogy egy kislány vagy egy kisfiú visszakapja a látását és szaladgál az udvaron. Az idősek sokszor megalázónak élik meg a helyzetüket: nem látnak semmit, rá vannak szorulva másra, aki megeteti őket, kikíséri a kisházba, mindenben segít nekik. Ettől megszabadítani őket szintén nagy élmény. Egyszer egy őserdőben operáltunk szürke hályogot, a férfinak három felesége volt jelen, a műtét után mindannyian körülzümmögték, nagy volt az öröm meg a tánc.

magyarnarancshu: Mekkora az a réteg, amelyen nem tud segíteni?

HR: Az attól függ, hol vagyunk. Az ország bizonyos területein magas a folyami vakság aránya, ott a betegek jó részét nem tudom megmenteni, mert az olyan elváltozásokat okoz a szemben, amivel nem tudunk mit kezdeni. Más vidéken sok a szürke hályog, ott nagyobb arányban tudunk beavatkozni. Kongóban a lakosság 4-5 százalékát a zöld hályog is sújtja, ami igen veszélyes és nehezen kezelhető betegség. A gyógyszerhiány miatt itt a műtéti beavatkozásra tesszük a hangsúlyt.

false

magyarnarancs.hu: Érték nagy kudarcok?

HR: Amitől minden műtőben félnek, az a fertőzés. Az egyik misszió során egy fertőzés miatt 11 betegnek gyulladt be a szeme. Mind megvakult. A kórházban, ahol operáltunk, azt mondták, sterilek a lepedők, de nem voltak azok. Mi úgy dolgozunk, mint harminc évvel ezelőtt: többször használatos lepedőkkel, amiket mosni, vasalni, sterilizálni kell. Erre mindig oda kell figyelnem, ellenőrizni kell a kollégáimat, hogy jól csinálják-e.

magyarnarancs.hu: A munka mellett hogyan tud kikapcsolódni?

HR: Vidéki környezetben élek, nincs se mozi, se koncert. Elvégzem, amit a munkám megkövetel, sőt, sokszor a munkaidőn kívül is dolgozom, megszerelem az elromlott műszereket. Fontos, hogy a missziósnak van imaélete is, vannak olyan időszakok a nap során, amikor elcsendesedik az ember, feldolgozza, mi történt, és új ötleteken gondolkodik.

magyarnarancs.hu: Gyorsan beilleszkedett?

HR: Mindenki ismer, megszólítanak az utcán. Szeretik, hogy régóta ott vagyok, hogy a háború alatt is ott voltam, ott voltunk a közösséggel, vállaltuk velük a veszélyt és a szenvedést. Utólag mondták is, hogy mindig minket figyeltek, ott vagyunk-e még, mert úgy gondolták, mi jobban tudjuk, mi a helyzet, és ha nagy baj lenne, biztosan elmentünk volna. Nagy érték a szemükben, hogy végig maradtunk és kitartottunk mellettük.

magyarnarancs.hu: A háborút hogyan élték meg?

HR: Két háborút is átéltünk, az elsőnél (1996–97) egyszerűbb volt a helyzet: jöttek az országot felszabadító seregek kelet felől, és amikor Kabindába értek, az ott állomásozó kormányerők elmenekültek. Akkor csak attól tartottunk, hogy mielőtt elmennek, bejönnek hozzánk is és kocsit keresnek, fosztogatni akarnak. Ezért az volt a stratégiánk, hogy együtt voltunk állandóan, mert egy közösséggel szemben kevésbé tudtak fellépni és garázdálkodni. Az egész városban úgy húsz autó volt, ebből négy volt a miénk. Mind a négyet elvittük egy száz kilométerre lévő kis faluba, eldugtuk őket, én pedig néhány hétig ott maradtam az autókkal. Így maradtak meg. A második (1998–2002) már komolyabb háború volt, a felszabadító seregek ellen koalíció épült az országban: Kabindát a zimbabwei hadsereg védte. Mi a város szélén laktunk, ott állították fel a tábort is, mi pedig időnként a dombról figyeltük, hogyan lövik egymást. Ez eltartott úgy másfél-két évig. Persze sok feszültséggel járt, de kapaszkodtunk az imába, az összetartó közösségbe, és kaptunk erőt, hogy maradjunk. Három évig csak nyugat felé lehetett a városból kimenni, körül voltunk zárva, ott volt a front. Én sokat járkáltam akkoriban Mbuji-Mayi felé, a városban éhínség volt, ételre és gyógyszerre volt szükségünk, segélyszállítmányokat kértem az UNICEF-től és az ENSZ Világélelmezési Programjától.

magyarnarancs.hu: Mi az, ami ennyi idő után is Kongóban tartja?

HR: Beindult egy folyamat, amit ha most otthagynék, megállna. Az a tervünk, hogy a bérelt épületekből, amelyekben most dolgozunk, a saját kórházunkba költözünk át. Ez egy nagy projekt, öt házat szeretnénk építeni. Egy épp mostanában készül el, a többit még nem tudom. Afrikában vagyunk: időnk van, pénzünk nincs.

szerző
Fülöp Zsófia
publikálva
2017. márc. 29., 13:20
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához